2018. január 2., kedd

Atlantisz hangjai - 10. fejezet

Sziasztok!


Először is egy bejelenteni valóval kezdeném, nevezetesen hogy első helyezett lettem a Feketén-fehéren blog Blogdesign-versenyén. :) Ezúton is köszönöm nekik, igazán megtisztelő. :)
Mint látjátok, meghoztam az Atlantisz hangjai 10. fejezetét is, amely ezúttal Salmis szemszögéből íródott, és megismerkedhettek benne egy igen különleges szereplővel is. Remélem, elnyeri a tetszéseteket, jó olvasást hozzá!
Amiről még gondoltam, hogy szót kéne ejtenem, az az Il Capitano sorsa. Nos, már nagyon-nagyon rég nem hoztam belőle új fejezetet, azért nem, mert így utólag visszaolvasva mégsem találtam annyira jónak, hogy ismét publikáljam. Még 17 évesen kezdtem írni, azóta pedig fogalmazás és történetvezetés terén is fejlődtem, így ha most kezdeném írni, egészen biztosan máshogy írnám meg. Még gondolkodom rajta, hogy mi legyen a sorsa, addig is türelmeteket kérem. :)

üdv: Amy



Salmis

Salmis megborzongott, és önkéntelenül is szorosabbra húzta magán bő ujjú gyapjúingét, ahogyan kilépett tulcandrai rezidenciájának ajtaján a hajnali hidegbe. Igyekezett maga után olyan halkan becsukni az épület ajtaját, ahogyan csak tudta, tartott attól, hogy az emeleti kisszobában alvó Elont még felébresztené a zajjal. Inasa nem tudott arról, hogy a férfi ma hosszú útra kel, és ez így is volt rendjén. Utazásának ideje és célja szigorúan titkos volt még a sziget elöljárói előtt is.
Átvágott a hajnali harmattól nedves gyepen, kilépett a kertje határán jelző fából faragott díszes kapun, és a házat övező facsoport felé vette az irányt, ahol egy melléképületben a gőzkocsiját tárolta. Maga felé fordította egy pillanatra az övén függő súlyos rézórát, és elégedetten állapította meg, hogy még nagyon korán van, a nap éppen tizenhárom perccel ezelőtt bukkant fel a horizonton. Ha minden rendben megy, még napnyugta előtt ismét itthon lehet.
Átvágott a fák között, és egy röpke pillanatra feltárult előtte a völgyben fekvő, álmából lassan ébredező Tulcandra. Atlantisz második legnagyobb városa közvetlenül a türkizkék tenger mellett terült el, fehér kőépületei és magas, márványból épült tornyai ragyogtak a felkelő nap fényében. A mindenkori Mesterek mesterének rezidenciája fenségesen tornyosult a házak fölé, hirdetve lakója felsőbbrendűségét. Ám Salmis még sem érezte jogosnak ezt a kiváltságot, nem gondolta úgy, hogy annyira különbözne a sziget többi lakójától. Kivéve egy dologban.
A fából ácsolt melléképületbe fény áradt be, amint kitárta a kaput, és megcsillant a robosztus gőzkocsi réztestén. Salmis azon kiváltságosok egyike volt Atlantiszban, akiknek rangjukból adódóan saját kocsijuk lehetett, míg a szigetlakók többsége kénytelen volt a menetrendszerű közösségi kocsikat használni, és vidéken inkább még mindig szamárháton közlekedtek. Ez nem volt azonban mindig így; jó ötszáz éve, amikor a gőzgépeket feltalálták, a gépipar hatalmas fejlődésnek indult, egy modern jövő ígéretével, amelyben egy nap mindenki saját gőzgépet birtokolhat majd. Ám gyorsan kiderült, hogy a szigeten nem található ennyi nyersanyag, és a fém hamar hiánycikk lett. Száztizenhárom éve pedig az utolsó ércbánya is kimerült, és már csak olyan helyeken maradtak tartalékok, amiket az atlantisziak jelenlegi technológiájukkal nem tudtak kibányászni. Így csak ott alkalmaztak gőzgépeket, ahol elengedhetetlen volt, és gőzkocsiból sem gyártottak újat már évek óta. Az övé még működött, de talán idő kérdése, és megadja magát.
Salmis felnyitotta a gőzgép fedelét, és behelyezte a topázkristályt, amely elnyelve a Kristály energiáját, a vizet gőzzé alakította. Ő maga beült a szűk, egyszemélyes vezetőkabinba, meghúzta az indítókart, mire a gőzgép hangos sípolás közepette életre kelt, és lassan mozgásba lendült. Gőz süvített ki a hátulján lévő kéményen, robaja messzire visszhangzott a hajnali csendben. Ha más nem, ez majd biztosan felébreszti Elont, gondolta rémülten.
A férfi az irányítókart használva kinavigálta a kocsit az otthonát a várossal összekötő simára csiszolt kőútra, és lassan, egy-egy kósza kavicstól vagy fadarabtól keményet zökkenve megindult a tenger felé. Úti célja nem volt messze; az elsuhanó fák között ki-ki bukkant időnként a Tulcandrától nem messze található Bölcsek Szigete melletti apróbb Sirály-sziget. Kopár, égnek meredő sziklái, kavicsos tengerpartja, és a sziklák tetején található füves rétei a városból is tisztán kivehetőek voltak, ám maguk az atlantisziak csak nagyritkán hajóztak el olyan messzire. Fából ácsolt bárkáikkal könnyen zátonyra futhattak, vagy a part menti köveknek csapódhattak, ha pedig ki is kötöttek volna valaha is a szigeten, bizonyára sosem találták volna meg a barlangot, ahova ő készülődött. Az csak a mindenkori salmisok kiváltsága volt.
Őt még tizenhat napfordulóval ezelőtt, nem sokkal a Mesterek mesterévé avatása után vitte el elődje, hogy bemutassa őt az Utolsó Bölcsnek, a hét közül a leghatalmasabb Bölcs szellemének, akinek nyughelyéül a Sirály-sziget egyik szűk, eldugott barlangja szolgált. Ő őrködött már több mint háromezer éve Atlantisz békéje felett, és csakis a salmisoknak adatott meg a megtiszteltetés, hogy találkozzanak vele.
Salmis jól emlékezett arra a napra, amikor lemondott a nevéről és családjáról, és hűséget esküdött Atlantisznak. Tisztán látta maga előtt a saját döbbent arcát, amikor már öreg és beteg utódja elárulta neki az Utolsó Bölcs létezését, majd elhozta őt ide a Sirály-szigetre. A férfit még most is borzongással tölti el az emlék, hogy milyen hatalmas és fenséges volt a Szellem puszta jelenléte is. Súlyos teherként nehezedett rá a tudat, hogy Atlantiszban egyedül ő tud a létezéséről, és titkát védelmeznie kellett akár az élete árán is. Ha bárki tudomást szerezne róla, az óhatatlanul káoszba torkollna. 
A Mesterek mestere tizenhat évig egyszer sem kereste fel az Utolsó Bölcset, úgy gondolta, nem illendő őt minden csip-csup kérdéssel zaklatni. Ám a közelmúlt eseményei korántsem voltak jelentéktelennek nevezhetők, és atlantysi látogatása után Salmis még inkább tanácstalanná vált. Nem akarta elfogadni a tényt, hogy Marya Ygranának, Atlantisz egyik őrzőjének meg kell halnia azért, mert az életét védte. Talán a Bölcs elmagyarázza neki, hogy miért hagyta, hogy ez történjen. Ő egyaránt látja a múltat, a jelent és jövőt, mindennek a tudója és határtalan bölcsesség forrása. Majd megmondja, hogy mit kell tennie.
A nap egyre magasabbra hágott az égen, mire elérte a szigettel szemközti sziklaszirtek felé vezető kövezett utat. A táj is egészen megváltozott körülötte; az hűs erdőket sűrű cserjés váltotta fel, itt-ott kopasz fehér kövek villantak ki a bokrok közül, amelyek a tenger felé közeledve meredek sziklákká formálódtak. A környék néma és kihalt volt, csak elvétve pillantott meg egy-egy települést a távolabbi dombok egybefüggő zöld takarójában. Mígnem végül az utolsó halászfalut is maga mögött hagyta, és teljesen magára maradt.
Csaknem három óra telt el a világosságból, mire a férfi elérte a Sirály-szigettel szemben lévő jellegzetes háromszög-alakú kiszögellést, amelyre még így tizenhat év távolságából is élénken emlékezett. Ide már rendes út sem vezetett, gőzkocsijával a Werrat-tartományba vezető útról letérve egy darabon lankás mezőkön kellett átvágnia, míg végül hátrahagyni kényszerült a járművet, és gyalog folytatta útját. És most, hogy végre ideért, hirtelen roppant elcsigázottnak érezte magát. Hosszú sóhajtozások közepette leült a földre, kezével megtámaszkodott a háta mögött, és élvezte, hogy a kora délelőtti napfény simogatja vénülő tagjait.
Tizennégy héttel ezelőtt töltötte negyvenhatodik születésnapját, mégis, a közelmúlt baljós eseményeiig egyszer sem érezte magát különösebben öregnek. Hosszú, viszontagságokkal teli életet tudhatott már maga mögött, egy nem túl fényesen induló karrierrel és családi tragédiák sorozatával, de ezekből rendre megerősödve és az önnön képességeibe vetett rendíthetetlen bizalommal és hittel került ki. Amióta pedig Salmis lett, úgy érezte, övé a világ. Még a családalapításról és utódok nemzéséről is letett annak a szent célnak az érdekében, amit Atlantisz hűséges szolgálata jelentett számára.
De az idő elrepült, és a Mesterek mesterének be kell látnia, hogy megfáradt, megvénült ember lett. Már nem az a vasakaratú, acélos ember, aki egykor volt.
Szeme elhomályosult, szívét szoros vaspántként szorította a félelem, ahogyan a szemközti szigetre pillantott. Talán felesleges volt ilyen messzire eljönnie, mert a kérdéseire nincsenek is válaszok? A Bölcsek hajdan azt mondták, hogy nagyhatalmak emelkedhetnek, majd bukhatnak el, de Atlantisz örökké létezni fog. De mi van, ha nem volt igazuk? Számtalan apró jelből vette már észre, hogy talán a vég kezdődött el a sziget számára. Kezdve a bolond Zarronnal a Tanács élén, akinek elméjét egészen biztosan megérintették az árnyak, folytatva a ferenoqi lázongásokkal, és akkor itt van most még Marya Ygrana is. Még menthető a helyzetük, de sötét árnyak gyülekeztek a sziget felett, amit mintha csak ő vett volna észre. Nem hagyhatta, hogy ez így folytatódjon tovább.
Óráknak tűnő percek múlva felállt, leporolta hosszú gyapjútalárját, és megindult lefelé a sziklák közé vájt szinte észrevehetetlen ösvényen le a partig. Ott várta őt egy vájatba elrejtve néhai elődjének egyetlen hagyatéka, egy ósdi fából készült csónak, amellyel a férfi áthajózhatott a Sirály-szigetre. Az előző salmis azt mesélte neki, a Kristály erejével itatta át, hogy elsüllyeszthetetlen legyen, és ne fogjon rajta az idő foga, de Salmis őszintén kételkedett a vénember szavaiban. Talán máris, így tizenhat napforduló után is hasznavehetetlenné vált a ladik, nyilallt bele a félelem, és megszaporázta a lépteit. Riadalma azonban teljesen alaptalan volt. A csónakot gyorsan megtalálta egy barlangszerű mélyedésbe rejtve, tökéletesen ép állapotban, mintha csak tegnap ácsolta volna Tulcandra valamely nagynevű mesterembere. Nagy üggyel-bajjal kicipelte a partra, a vízbe térdig gázolva óvatosan vízre fektette, majd ő maga is helyet foglalt benne. Kezébe vette az evezőt, és széles csapásokkal evezni kezdett a sziget felé.
Hálát adott a Bölcseknek, hogy az idő kellemes is tiszta volt ma, sehol egy felhőt nem látott az égen, a víz pedig nyugodt, apró hullámai kellemesen ringatták a csónakot. Ha akárcsak néhány órával később érkezett volna, már nem lett volna ekkora szerencséje, a szél addigra feltámad, és felkorbácsolja a tengert, és félő, hogy a meredek szikláknak csapja Salmist. Ahogy közeledett a szigethez, elővett a talárja zsebéből egy gondosan összehajtott pergamendarabot, amelyre a sziget körvonalai voltak felskiccelve, egyik felén egy kis körrel. A kezdetleges térkép egy kívülálló számára mit sem mondott volna, de a férfi tökéletesen tudta értelmezni. A fekete tintával rajzolt kör az Utolsó Bölcs barlangját jelentette, ami a sziget túlsó, a partról már nem látható felén egy kis öbölben volt található, helyét két hatalmas, a szirtek mögül kibukkanó, víz által simára csiszolt kőoszlop jelezte.
A világosság egy órájába telt, mire Salmis megkerülte a szigetet, és megpillantotta az ég felé meredő oszlopokat. A szél ez időtájra megélénkült, felkorbácsolta a hullámokat, és minduntalan sós permetet sodort az arcába és ruhájára. A víz időnként szeszélyesen dobálta ide-oda, és óvatosnak kellett lennie, nehogy felboruljon, ami csak még jobban elvette amúgy is csekély erejét. Karját már bénultnak érezte, szemét csípte a só, szája kiszáradt a szomjúságtól, de nem adta fel. Tudta, hogy a Bölcs senkit sem enged közel magához csak úgy jószántából, nagy erőfeszítéseket kell tennie annak, aki a színe elé kíván járulni. És Salmis hajlandó volt megfizetni, bármi is legyen az ár.
Mire elhajózott a két oszlop között, ereje egészen a végét járta, evezőjét letette, és hagyta, hogy a víz sodorja magával be az öböl felé. Közel volt már a szigethez, a szirtek egészen a feje fölé magasodtak, elzárva előle a napfényt. Kopár és élettelen vidék volt ez, mindenfelé csupasz sziklák meredtek az ég felé, amerre csak a szem ellátott. Egyáltalán nem véletlen, gondolta magában, hogy az Utolsó Bölcs ilyen halott tájat választott magának nyughelyül. Itt csak azok találták meg, akik valóban keresték őt.
A hullámok végül a köves partra vetették, és azonnal megpillantotta a sziklás domboldalba vágott barlangot, amelyhez egy keskeny, omladozó ösvény vezetett. Nagyot sóhajtott, szíve egyszerre megtelt félelemmel. Ez volt hát az ő úti célja.
Talpa alatt hangosan ropogtak a kövek, amint átvergődött a tengervíztől és algáktól csúszós sziklákon, és felküzdötte magát a sziklafalba vájt csapásig. Szörnyű tériszony kerítette hatalmába, és amint egyre feljebb és feljebb vonszolta magát, úgy szédült és remegett egyre jobban. Alatta immár víz terült el és, a belőle veszélyesen az ég felé meredő zátonyok álltak ki, így elég volt egy rossz mozdulat, és könnyedén darabokra törhette magát odalent. Az ösvény a vége felé olyan szűk lett, hogy csak hátát a falnak vetve tudott oldalazni rajta. Néhány helyen léptei nyomán kövek zúdultak a mélybe, máshol a sziklákról leömlő víz széles csatornákat vájt a földbe, szinte járhatatlanná téve azt. Salmis megállt egy pillanatra, és elszoruló torokkal nézett végig az öblön. Az ösvény pusztulófélben volt, és ha nem építik újjá, talán néhány év, és egyetlen salmis sem lesz képes eljutni az Utolsó Bölcshöz.
-         Átérzem az aggodalmadat, Salmis, de felesleges ezen tépelődnöd. Akik akarnak, úgyis mindig megtalálnak majd.
A férfi olyan hirtelen rezzent össze, hogy kis híján lecsúszott a vékony sziklapárkányról. Ezek minden kétséget kizáróan a Bölcs szavai lehettek. Egész testében megborzongott, fülét a köveknek tapasztotta, igyekezett elnyomni saját zihálását és a hangra koncentrálni.
-         Te vagy az, fenséges Bölcs? – kiáltotta áhítattal. Tizenhat év telt el azóta, de még most is úgy érezte, mintha csak tegnap hallotta volna a szellem tekintélyt parancsoló, mély orgánumát. Belépett a barlangba, és szinte rögtön térdre is rogyott. A Bölcs ott volt körülötte mindenhol, és egyszerre sehol sem, a jelenléte áradt az ősi szimbólumokkal televésett falakból. A férfi szeme könnybe lábadt, ahogy a szellem hatalmas ereje őt is átjárta, elgyengült teste egyszerre megtelt erővel, elméje kitisztult.
-         Különös, hosszú évtizedek óta egyetlen salmis sem keresett fel engem a hivatalba lépési idején kívül – kezdte a Bölcs tűnődve, hangja egyszerre rémisztette és különös csodával töltötte el Salmist.
-         Mélyen sajnálom, hogy megzavarom pihenésedet, magasztos Szellem – kezdett bele mondandójába, de zavarában rögtön el is hallgatott, híres szónoki képességei egyszerre cserbenhagyták őt. Hiszen még sosem beszélt ő maga egyedül egy ilyen hatalmas teremtménnyel, Atlantisz egyik alapítójával, a Kristály és a Háló megalkotójával, honnan is tudná, hogy hogyan szóljon hozzá? Óvatosan felemelte fejét, és arra a pontra szegezte a tekintetét a falon, ahol a Bölcset sejtette.
-         Tudtam, hogy te leszel az, aki el fog jönni hozzám, már akkor, amikor felavatásod után elődöddel felkerestél engem. A te életedben nagy események történtek, és történni fognak ezután is, Salmis.
-         Ezért jöttem el hozzád, fenséges Bölcs. – A férfi megnyalta kiszáradt ajkát, és mintha újra megtalálta volna a hangját. – Az Utolsó Próbán történt, hogy az egyik őrzőnk, Marya Ygrana megölte a Nőstényfarkast, és megszerezte a Kristály szent tizenegyedik darabját. Ezzel súlyosan vétett törvényeink ellen, de a Tanács mégis miyeiává szentelte. Attól félek, tettükkel hatalmas veszélybe sodorták Atlantiszt, hiszen szent törvényeitek szerint a tizenegyedik darab sosem kerülhet emberek birtokába.
-         Így igaz – válaszolta a Bölcs, hangja mintha tűnődően csengett volna. – Ám mondd, Salmis, miért csak most kerestél fel engem?
A férfit váratlanul a szégyen hullámai öntötték el.
-         Én… én nem tudtam azonnal jönni, magasztos Szellem. A Próba után teljes fejetlenség uralkodott Atlantysban és a Tanácsban, az azt követő napokban pedig az idő viharosra fordult, túl veszélyes lett volna kihajózni.
-         És most mit vársz, mit adjak én neked? Hiszen ti már mindent eldöntöttetek.
Salmis elhallgatott, és kétségbeesetten bámulta az ölében pihenő csuklóján kacskaringózó tetoválásokat.
-         Tanácsot, nagy Szellem. Rettegek, hogy ez a vég kezdete a sziget számára, és minden erőmmel azon vagyok, hogy megakadályozzam. De úgy érzem, tehetetlen vagyok, hisz nem kívánom Ygrana halálát, de nem nézhetem, hogy ő birtokolja a Kristály két darabját is.
-         Te nem tehetsz semmit, Salmis – felelte a Bölcs, hangja nyugalmat, de mégis különös hidegséget árasztott. – Marya Ygrana élete az én kezemben van, én döntök a sorsa felől. A sziget nagy változások előtt áll, aminek te is a részese vagy, de befolyással nem lehetsz rá.
-         Mi… miféle változások, hatalmas Bölcs?
Kérdésére csak hallgatás volt a válasz.
-         De mégis, mit tegyek? – kiáltotta a csöndbe. – Miféle útmutatással szolgálsz a számomra?
-         Ha tanácsot akarsz, csak egyet adhatok – visszhangzott a falakról tekintélyt parancsolóan a hang. – Óvakodj a fekete hajú férfitól!

2 megjegyzés:

  1. Jaj, nagyon ügyes vagy, gratulálok!! :* ( így utólag is😅😂)

    VálaszTörlés
  2. Jaj, nagyon ügyes vagy, gratulálok!! :* ( így utólag is😅😂)

    VálaszTörlés