2017. június 7., szerda

Novella - Majd reggel...

Halihó!


Nos igen, örömmel jelentem, hogy visszatértem a vizsgaidőszak viszontagságai után, és újult erővel vetem bele magam az írásba! :)
Amíg az Atlantisz hangjai újabb fejezete készül, hoztam nektek egy rövid novellát, amit nem is olyan rég írtam. Sokat vacilláltam, hogy publikáljam-e, mert amolyan hirtelen ötletként jött, de aztán mégiscsak a kirakás mellett döntöttem. Tudni kell róla, hogy mostanság elég sok mindent olvastam a 31 évvel ezelőtt, 1986 április 26-án hajnalban bekövetkezett csernobili atomkatasztrófáról, és megihletett ez a szörnyű, de mégis valahogyan a képzeletet megragadó esemény. Ennek a tiszteletére írtam ezt a novellát, az egyszerű emberek szemszögéből szemlélve a bekövetkező katasztrófát.
Fogadjátok szeretettel!


Irina a konyhapultnak támaszkodott, és az asztalnál ülő férjét nézte. Késő volt már, lassan tizenegyet ütött az óra, de Oleg még csak most készült munkába menni. Befejezte a vacsorát, felhörpintette a kávéja maradékát, összehajtotta az újságot, majd felállt az asztaltól és az előszoba felé vette az irányt. Irina követte őt, megvárta, míg a férfi összepakolja a táskáját, és felhúzza a cipőjét, majd két finom csókot lehelt az arcára.
-         Köszönöm a vacsorát, édes. Majd reggel tájt jövök. Nincsen semmi különleges betervezve most éjszakára, szóval remélem, hogy fogok tudni pihenni egy keveset.
A nő bólintott.
-         Várni foglak – mondta ajkán halovány mosollyal.
Amint Oleg elment, csend és nyugalom telepedett a házra, azonban Irina mégis egyedül érezte magát. Nem szerette, ha a férfi éjszakai műszakra volt beosztva az atomerőműben, amelynek négyes blokkjában mérnökként dolgozott, és ilyenkor általában nyugtalanul hánykolódott az ágyában, amíg a férje hajnalban haza nem érkezett. De érezte a lelke mélyén, hogy a mai nap valahogyan más volt. Ma éjjel egy szemhunyásnyit sem fog tudni aludni.
Leoltott mindent a házban a nappaliban álló állólámpa kivételével, magára húzta a karfán lógó kockás takarót, és lefeküdt a kanapéra. Feje nehéz volt a szüntelenül kavargó gondolatoktól, és hiába volt olyan boldog, mint még soha életében, örömébe bűntudat és lelkiismeret-furdalás vegyült. Miért nem árulta el Olegnek? Egész nap erre készült, ezt az egy mondatot ízlelgette, fogalmazta át magában újra és újra, hogy majd mielőtt a férfi munkába indul, elmondja neki. De mégis, a döntő pillanatban inába szállt minden bátorsága.
Önkéntelenül is a hálóinge alá csúsztatta a kezét, és végigsimított a hasán. Az orvos szerint még csak másfél hónapos várandós, de ő máris szinte érezni vélte a kicsi minden mozdulatát. Istenem, hogy mennyit várt erre a pillanatra! Oleggel már olyan régóta szerettek volna gyermeket, de mindeddig nem jártak sikerrel. Irina már attól rettegett, hogy talán képtelen teherbe esni, és most, hogy mégis megtörtént vele ez a csoda, alig akarta elhinni. Szinte már látta maga előtt a gyermekét; barna fürtök keresztezték az arcát, amit tőle örökölt, de a szeme, az egyértelműen az apjáé volt. Anyai megérzései azt súgták, hogy kisfiút vár, és ha valóban így lesz, Kirill lesz a neve Oleg édesapja után. Hogy fog a férje örülni, ha megtudja a hírt! Bárcsak ne lett volna ennyire gyáva, és elmondta volna neki addig, amíg itthon volt!
Váratlanul szélroham söpört végig a lakáson, és Irina rémülten rezzent össze, ahogyan a konyhaablak hangos csattanással nekivágódott a falnak. Bizonyára elfelejtette rendesen becsukni. Hevesen dobogó szívvel a konyhába ment, felkattintotta a lámpát, és az ablakhoz sietett. Innen a tízedik emeletről elé tárult az egész Lenin-sugárút, Pripjaty napközben örökké zsúfolt és forgalmas központja, a távolban pedig felsejlettek a szomszédos település, Csernobil fényei és az atomerőmű fenséges épületének körvonalai. Ám a város még a szokásosnál is kihaltabb és némább, a levegő pedig április végéhez képest fülledt és meleg volt ezen az éjszakán. Mintha valami készülőben lenne.
Irina igyekezett nem törődni a hirtelen feltámadt rossz érzéseivel, becsukta az ablakot, és leült a konyhaszékre. A polcon álló órára pillantott. Az idő gyötrelmes lassúsággal múlt, csak fél tizenkettő volt, de úgy tűnt számára, mintha már egy örökkévalóság telt volna el azóta, hogy Oleg elment. Talán csak most érkezett meg az erőműbe, és még nyolc teljes óra, amíg hazaér.
Fáradtan az asztalra dőlt, és homlokát összefont karjának támasztotta. Akárhogy is legyen, ő ébren fogja várni. Majd reggel az lesz az első dolga, hogy közli vele az örömhírt.

2 megjegyzés:

  1. Oké ez annyira szimpla és rövid, mindeközben pedig sokkoló is, hogy tejóég. Mellesleg nem nagyon láttam a Bloggeren ezt a témát, szóval örültem is neki. Csak hú. A hatás megvolt, nagyon tetszik :D

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!

      Köszönöm szépen, örülök, hogy elnyerte a tetszésed. :) Féltem, hogy senkinek sem fog átjönni, hogy miről is akar szólni ez a novella, de akkor ezek szerint valamennyire sikerült. :D

      Törlés