2017. június 22., csütörtök

Il Capitano - Angelo Marcelli



Sziasztok!

Mint látjátok, meg is hoztam a következő részt, ám ez némileg másabb, mint az eddigiek. Eredetileg a saját szórakozásomra írogattam rövidebb novellákat a történethez más szereplők szemszögéből, ám később rájöttem, hogy ezeknek a szösszeneteknek nagyon is fontos szerepük van a sztori alakulásában, ugyanis néhol csak így érthető meg, hogy mi volt a motivációjuk, és miért tettek valamit. Így ezek a novellák a történet szerves részévé váltak, és itt is lenne az első, ami Angelo Marcelli szemszögéből íródott, és a válogató eseményeit mutatja be, ahogy ő látta. Jó olvasást hozzá, remélem, elnyeri a tetszéseteket! :)

ölel: Amy

u.i.: Készülök nemsokára némi meglepetéssel, szóval megéri figyelni a bejegyzéseket. :)




Marcellinek hosszú napja volt. Rengeteg artistajelölt jött el az Il Capitanóba, hogy felvételizzen és reménybeli jövendő tag legyen, de az igazgató borzasztóan el volt keseredve. Ha így megy tovább, nem lesz utánpótlás, és hamarosan egy jó artista sem fog maradni a társulatban.
Délután fél négyre már mindenki bemutatta a számát, és csak arra vártak, hogy kiválasszák azt a pár embert, aki majd bekerülhet próbaidőre a cirkuszhoz. Az igazgató fáradtan dőlt hátra, és szórakozottan lapozgatta a jelöltek dokumentumait, illetve mindenféle papírokat. Mellette Violet Kingston és Sergej Oguljakov elmélyülten csevegtek valamiről, Rosa Rayne pedig a jelentkezők névsorát böngészte.
- Vannak köztük tehetségesek – jegyezte meg halkan. Marcelli gúnyosan felhorkantott.
- Az lehet, de mindegyikük kevés a Capitanóhoz. Egyikükben sincsen meg az a plusz, az a kisugárzás, az az előadásmód, ami ahhoz kell, hogy kiemelkedjenek a középszerű artisták közül. Kiöregszik a társulatunk, ha ez így fog menni, és a cirkusznak leáldozik. – Rosa erre elhallgatott, és a tizenkét nevet bámulta a lap tetején. Igen, már elvileg megvolt, hogy kiket vesznek fel, de még át kellett beszélniük az egészet. Marcellinek nem volt túlzottan nagy kedve hozzá, mivel egyikükben sem látott fantáziát. Már régóta kereste azokat a fiatal artistákat, akik újra fellendítik a cirkuszt és akik által az Il Capitano visszanyeri a régi hírnevét, de csalódottan be kellett látnia, hogy ezúttal sem járt sikerrel.
Pont amilyen volt Zviad Toroshvili korában. De most nem azt a kort éljük.
Marcelli már éppen nosztalgikus gondolataiba merült volna, amikor váratlanul kinyílt az ajtó, és Félician Betranche lépett be a kis helyiségbe. Az igazgató kurtán biccentett neki, miközben összehúzta a szemöldökét. Nem szívelte Féliciant, és szíve szerint sosem vette volna fel, de az apja túl nagy bevételi forrást jelent a cirkusznak, így kénytelen volt így tenni. A francia fiú azonban újra és újra bebizonyította, hogy nem különb az apjánál, és semmi keresnivalója nem lenne a társulatnál.
Félician nem szólt egy szót sem senkihez, hanem a fal mellé támaszkodott és feszülten figyelt. Marcelli csodálkozott, hogy mit keres ilyenkor bent a cirkuszban, hiszen ma mindenkinek pihenőnapja van, és már-már rászólt volna, hogy menjen haza. De végül mégsem küldte el. Végül is Félician eléggé fontos része a társulatnak, szíve joga van hozzá, hogy itt legyen. Még akkor is, ha ő személy szerint nagyon nem örült neki.
Talán a srácnak nincsen is élete a cirkuszon kívül.
A kis helyiségre csend telepedett, mintha mindenki várt volna valamire. Rosa Rayne még mindig a jelöltek iratait böngészte, Violet Kingston elégedetten dőlt hátra a székében és a telefonjával babrált, Oguljakov pedig mereven bámult a semmibe. Csak a mellette ülő Tony Batter, a cirkusz menedzsere fészkelődött idegesen a székén, és szemmel láthatóan nagyon várta már, hogy mehessen haza. Még nem, gondolta magában Marcelli. Még át kell gondolnom a dolgokat.
A csendet végül Oguljakov törte meg.
- Hozok egy kávét magamnak – mondta jellegzetes oroszos akcentussal, majd felállt és kisétált a teremből.
Marcelli nem válaszolt. A gondolataiba mélyedve újra és újra felidézte magában a cirkusz víg napjait, amikor csak úgy tolongtak az artistajelöltek, és egész Amerikából a nagyobb artistaiskolák növendékei ide akartak bekerülni. Ő még emlékezhetett ezekre az időkre, hiszen sokáig maga is artista volt sok más kitűnő és világhírű kiválóság oldalán. Az apja, Giuseppe Marcelli igazgatósága alatt virágzott a cirkusz, és habár nem kedvelte az öreget, hiszen sok nyomorúságot okozott neki, azt el kellett ismerje, hogy nagyon értett ahhoz, amit csinált. De az idősebb Marcelli váratlanul meghalt. És ő úgy érezte, nem képes úgy vezetni a társulatot, ahogyan az apja annak idején. Kéne valami – sőt inkább valaki, aki új erőt ad az Il Capitanónak. De nem volt senki ilyen, és Marcelli már-már kezdte feladni. Túl sok erejét felemésztette már ez az egész. Talán itt az ideje, hogy nyugdíjba vonuljon.
Merengéséből beszéd zaja zökkentette ki. Az ajtó felé pillantott, ahonnan a hangokat vélte hallani, és felismerte Oguljakov hangját, amint egy lánnyal beszél.
- Azzal sajnos elkésett kisasszony. Már véget ért a meghallgatás!
- De kérem! Én nem tudtam hamarabb jönni! – A lány hangja kétségbeesetten csengett, úgy tűnt már-már elsírja magát. Marcelli kérdőn nézett Rosára, aki előtt ott tornyosult az összes jelentkező papírja.
- Nincsen már más – mondta a nő halkan, és várakozásteljesen az igazgatóra nézett. Marcelli habozott. Már túl fáradt és elkeseredett volt még egy jelentkezőhöz, de valami rejtélyes belső hang azt súgta, hogy engedje be a lányt. Ugyanakkor elvileg nem tehette meg volna, hiszen a lány nem jelentkezett előre, a neve nem volt benne a névsorban. Fogalma sem volt, hogy mit tegyen. Hol Rosára, hol Violetre, hol pedig Tonyra nézett, de mindegyikük tőle várta a helyzet megoldását. Az ajtó felé pillantott, ahol a lány még mindig kérlelte Sergejt, hogy hadd mutassa be a számát.
Marcelli úgy döntött, hallgat a megérzéseire. Felpattant az asztaltól, és az ajtó felé vette az irányt, bár elvileg nem tehette volna, amit most tenni akart.
- Ugyan Sergej, hagyd szegényt! Engedd be! – mondta kissé könnyedebb hangon, mire Sergej félreállt az útból.
- Szóval lássuk a mi későnket! – Marcelli visszaült az asztal mellé, és tekintetét a lányra emelte. – Hogy is hívnak, ifjú hölgy?
A lány azonban nem válaszolt, hanem a pillantását megszeppenten és kissé zavartan végigjáratta a zsűri asztalán. Mintha várt volna valamire.
Marcelli alaposan végigmérte a lányt, és elcsodálkozott némileg azon, hogy hogyan kerülhetett ide az Il Capitano válogatására. Úgy tűnt sokkal inkább, mintha eltévedt volna, és egy puccos fogadásról jövet tévedt ide. Meglehetősen elegáns, bordó ruhát viselt, haját lazán felfogta, külseje kissé ziláltabb volt, kezében egy hatalmas táskát szorongatott. Biztosan sietett valahonnan. Az igazgató viszont roppantul elcsodálkozott rajta, hogy a lány egyáltalán nem volt artistaalkat. Vékony volt és valamennyire izmos is, de nem bírt az artisták szokásos, kidolgozott izomzatával, és olyan jó erőnlétben sem lehetett, mint egy hasonló korú artistanövendék.
- Szóval hogy is hívnak? – kérdezte meg még egyszer, miután a lány nem válaszolt. Hallotta, hogy maga mellett Violet felnevet, Sergej pedig rosszallóan sóhajt egyet.
- Öhm… Sofia. Sofia Toroshvili.
Marcelli nyelt egyet, és úgy érezte, megfordul vele a világ. Toroshvili? Összenézett Rosával.
- Toroshvili? Hány éves is vagy?
- Tizennyolc múltam – felelte a lány olyan halkan, hogy Marcellinek koncentrálnia kellett, nehogy egyetlen szavát is elmulassza.
- Mondd csak, nem rokonod véletlenül Zviad Toroshvili?
- De igen. Ő az apám.
- Az apád? – Marcelli érezte, hogy kiszárad a torka, és a szíve hevesebben ver. Újra megfordult vele a világ. Emlékezett egy aprócska, törékeny kislányra, akit Zviad gyakran magával hozott az edzésekre, és felrémlett benne Tabitha, amint a kislányát, egy aranyos, sötétszőke hajú kislányt az ölében tartja, aki olyan nagy szemekkel nézte az édesapját. És akire Zviad mindig olyan büszke volt. De azután a végzetes baleset után nem hallott egyikükről sem. Tabitha eltűnt, és nem is jelentkezett utána többé. De most…
Közelebb hajolt a lányhoz, és alaposabban szemügyre vette. Tényleg volt a vonásaiban valami, ami Zviadra emlékeztette, bár minden inkább Tabithára hasonlított. Hasonló árnyalatú sötétszőke haja, zöld szeme és arcvonásai voltak, akárcsak édesanyjának.
Ó, Tabitha… Mintha őt látta volna meg egy pillanatra a lányban. Az érzelmek megrohanták hirtelen, és borzasztóan kellett uralkodnia magán, hogy elfojtsa őket. Még most is a fülében csengtek Zviad utolsó szavai, amiket a halála előtt intézett hozzá. Hiszen megígérte neki. Megfogadta, hogy vigyázni fog a kis Sofira, és mindent meg fog tenni azért, hogy a kislányból híres artista legyen. Ez volt a férfi utolsó kívánsága feléje, mielőtt halálos balesetet szenvedett volna, és ő nem tudta teljesíteni.
Egészen a mai napig.
Eldöntötte, hogy mindenképpen felveszi, akármit is mutat itt most be. Sofiának a társulatban van a helye, ahol vigyázhat rá és egyengetheti az útját. Többé nem veszítheti őt szem elől!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése