2017. június 22., csütörtök

Il Capitano - Angelo Marcelli



Sziasztok!

Mint látjátok, meg is hoztam a következő részt, ám ez némileg másabb, mint az eddigiek. Eredetileg a saját szórakozásomra írogattam rövidebb novellákat a történethez más szereplők szemszögéből, ám később rájöttem, hogy ezeknek a szösszeneteknek nagyon is fontos szerepük van a sztori alakulásában, ugyanis néhol csak így érthető meg, hogy mi volt a motivációjuk, és miért tettek valamit. Így ezek a novellák a történet szerves részévé váltak, és itt is lenne az első, ami Angelo Marcelli szemszögéből íródott, és a válogató eseményeit mutatja be, ahogy ő látta. Jó olvasást hozzá, remélem, elnyeri a tetszéseteket! :)

ölel: Amy

u.i.: Készülök nemsokára némi meglepetéssel, szóval megéri figyelni a bejegyzéseket. :)




Marcellinek hosszú napja volt. Rengeteg artistajelölt jött el az Il Capitanóba, hogy felvételizzen és reménybeli jövendő tag legyen, de az igazgató borzasztóan el volt keseredve. Ha így megy tovább, nem lesz utánpótlás, és hamarosan egy jó artista sem fog maradni a társulatban.
Délután fél négyre már mindenki bemutatta a számát, és csak arra vártak, hogy kiválasszák azt a pár embert, aki majd bekerülhet próbaidőre a cirkuszhoz. Az igazgató fáradtan dőlt hátra, és szórakozottan lapozgatta a jelöltek dokumentumait, illetve mindenféle papírokat. Mellette Violet Kingston és Sergej Oguljakov elmélyülten csevegtek valamiről, Rosa Rayne pedig a jelentkezők névsorát böngészte.
- Vannak köztük tehetségesek – jegyezte meg halkan. Marcelli gúnyosan felhorkantott.
- Az lehet, de mindegyikük kevés a Capitanóhoz. Egyikükben sincsen meg az a plusz, az a kisugárzás, az az előadásmód, ami ahhoz kell, hogy kiemelkedjenek a középszerű artisták közül. Kiöregszik a társulatunk, ha ez így fog menni, és a cirkusznak leáldozik. – Rosa erre elhallgatott, és a tizenkét nevet bámulta a lap tetején. Igen, már elvileg megvolt, hogy kiket vesznek fel, de még át kellett beszélniük az egészet. Marcellinek nem volt túlzottan nagy kedve hozzá, mivel egyikükben sem látott fantáziát. Már régóta kereste azokat a fiatal artistákat, akik újra fellendítik a cirkuszt és akik által az Il Capitano visszanyeri a régi hírnevét, de csalódottan be kellett látnia, hogy ezúttal sem járt sikerrel.
Pont amilyen volt Zviad Toroshvili korában. De most nem azt a kort éljük.
Marcelli már éppen nosztalgikus gondolataiba merült volna, amikor váratlanul kinyílt az ajtó, és Félician Betranche lépett be a kis helyiségbe. Az igazgató kurtán biccentett neki, miközben összehúzta a szemöldökét. Nem szívelte Féliciant, és szíve szerint sosem vette volna fel, de az apja túl nagy bevételi forrást jelent a cirkusznak, így kénytelen volt így tenni. A francia fiú azonban újra és újra bebizonyította, hogy nem különb az apjánál, és semmi keresnivalója nem lenne a társulatnál.
Félician nem szólt egy szót sem senkihez, hanem a fal mellé támaszkodott és feszülten figyelt. Marcelli csodálkozott, hogy mit keres ilyenkor bent a cirkuszban, hiszen ma mindenkinek pihenőnapja van, és már-már rászólt volna, hogy menjen haza. De végül mégsem küldte el. Végül is Félician eléggé fontos része a társulatnak, szíve joga van hozzá, hogy itt legyen. Még akkor is, ha ő személy szerint nagyon nem örült neki.
Talán a srácnak nincsen is élete a cirkuszon kívül.
A kis helyiségre csend telepedett, mintha mindenki várt volna valamire. Rosa Rayne még mindig a jelöltek iratait böngészte, Violet Kingston elégedetten dőlt hátra a székében és a telefonjával babrált, Oguljakov pedig mereven bámult a semmibe. Csak a mellette ülő Tony Batter, a cirkusz menedzsere fészkelődött idegesen a székén, és szemmel láthatóan nagyon várta már, hogy mehessen haza. Még nem, gondolta magában Marcelli. Még át kell gondolnom a dolgokat.
A csendet végül Oguljakov törte meg.
- Hozok egy kávét magamnak – mondta jellegzetes oroszos akcentussal, majd felállt és kisétált a teremből.
Marcelli nem válaszolt. A gondolataiba mélyedve újra és újra felidézte magában a cirkusz víg napjait, amikor csak úgy tolongtak az artistajelöltek, és egész Amerikából a nagyobb artistaiskolák növendékei ide akartak bekerülni. Ő még emlékezhetett ezekre az időkre, hiszen sokáig maga is artista volt sok más kitűnő és világhírű kiválóság oldalán. Az apja, Giuseppe Marcelli igazgatósága alatt virágzott a cirkusz, és habár nem kedvelte az öreget, hiszen sok nyomorúságot okozott neki, azt el kellett ismerje, hogy nagyon értett ahhoz, amit csinált. De az idősebb Marcelli váratlanul meghalt. És ő úgy érezte, nem képes úgy vezetni a társulatot, ahogyan az apja annak idején. Kéne valami – sőt inkább valaki, aki új erőt ad az Il Capitanónak. De nem volt senki ilyen, és Marcelli már-már kezdte feladni. Túl sok erejét felemésztette már ez az egész. Talán itt az ideje, hogy nyugdíjba vonuljon.
Merengéséből beszéd zaja zökkentette ki. Az ajtó felé pillantott, ahonnan a hangokat vélte hallani, és felismerte Oguljakov hangját, amint egy lánnyal beszél.
- Azzal sajnos elkésett kisasszony. Már véget ért a meghallgatás!
- De kérem! Én nem tudtam hamarabb jönni! – A lány hangja kétségbeesetten csengett, úgy tűnt már-már elsírja magát. Marcelli kérdőn nézett Rosára, aki előtt ott tornyosult az összes jelentkező papírja.
- Nincsen már más – mondta a nő halkan, és várakozásteljesen az igazgatóra nézett. Marcelli habozott. Már túl fáradt és elkeseredett volt még egy jelentkezőhöz, de valami rejtélyes belső hang azt súgta, hogy engedje be a lányt. Ugyanakkor elvileg nem tehette meg volna, hiszen a lány nem jelentkezett előre, a neve nem volt benne a névsorban. Fogalma sem volt, hogy mit tegyen. Hol Rosára, hol Violetre, hol pedig Tonyra nézett, de mindegyikük tőle várta a helyzet megoldását. Az ajtó felé pillantott, ahol a lány még mindig kérlelte Sergejt, hogy hadd mutassa be a számát.
Marcelli úgy döntött, hallgat a megérzéseire. Felpattant az asztaltól, és az ajtó felé vette az irányt, bár elvileg nem tehette volna, amit most tenni akart.
- Ugyan Sergej, hagyd szegényt! Engedd be! – mondta kissé könnyedebb hangon, mire Sergej félreállt az útból.
- Szóval lássuk a mi későnket! – Marcelli visszaült az asztal mellé, és tekintetét a lányra emelte. – Hogy is hívnak, ifjú hölgy?
A lány azonban nem válaszolt, hanem a pillantását megszeppenten és kissé zavartan végigjáratta a zsűri asztalán. Mintha várt volna valamire.
Marcelli alaposan végigmérte a lányt, és elcsodálkozott némileg azon, hogy hogyan kerülhetett ide az Il Capitano válogatására. Úgy tűnt sokkal inkább, mintha eltévedt volna, és egy puccos fogadásról jövet tévedt ide. Meglehetősen elegáns, bordó ruhát viselt, haját lazán felfogta, külseje kissé ziláltabb volt, kezében egy hatalmas táskát szorongatott. Biztosan sietett valahonnan. Az igazgató viszont roppantul elcsodálkozott rajta, hogy a lány egyáltalán nem volt artistaalkat. Vékony volt és valamennyire izmos is, de nem bírt az artisták szokásos, kidolgozott izomzatával, és olyan jó erőnlétben sem lehetett, mint egy hasonló korú artistanövendék.
- Szóval hogy is hívnak? – kérdezte meg még egyszer, miután a lány nem válaszolt. Hallotta, hogy maga mellett Violet felnevet, Sergej pedig rosszallóan sóhajt egyet.
- Öhm… Sofia. Sofia Toroshvili.
Marcelli nyelt egyet, és úgy érezte, megfordul vele a világ. Toroshvili? Összenézett Rosával.
- Toroshvili? Hány éves is vagy?
- Tizennyolc múltam – felelte a lány olyan halkan, hogy Marcellinek koncentrálnia kellett, nehogy egyetlen szavát is elmulassza.
- Mondd csak, nem rokonod véletlenül Zviad Toroshvili?
- De igen. Ő az apám.
- Az apád? – Marcelli érezte, hogy kiszárad a torka, és a szíve hevesebben ver. Újra megfordult vele a világ. Emlékezett egy aprócska, törékeny kislányra, akit Zviad gyakran magával hozott az edzésekre, és felrémlett benne Tabitha, amint a kislányát, egy aranyos, sötétszőke hajú kislányt az ölében tartja, aki olyan nagy szemekkel nézte az édesapját. És akire Zviad mindig olyan büszke volt. De azután a végzetes baleset után nem hallott egyikükről sem. Tabitha eltűnt, és nem is jelentkezett utána többé. De most…
Közelebb hajolt a lányhoz, és alaposabban szemügyre vette. Tényleg volt a vonásaiban valami, ami Zviadra emlékeztette, bár minden inkább Tabithára hasonlított. Hasonló árnyalatú sötétszőke haja, zöld szeme és arcvonásai voltak, akárcsak édesanyjának.
Ó, Tabitha… Mintha őt látta volna meg egy pillanatra a lányban. Az érzelmek megrohanták hirtelen, és borzasztóan kellett uralkodnia magán, hogy elfojtsa őket. Még most is a fülében csengtek Zviad utolsó szavai, amiket a halála előtt intézett hozzá. Hiszen megígérte neki. Megfogadta, hogy vigyázni fog a kis Sofira, és mindent meg fog tenni azért, hogy a kislányból híres artista legyen. Ez volt a férfi utolsó kívánsága feléje, mielőtt halálos balesetet szenvedett volna, és ő nem tudta teljesíteni.
Egészen a mai napig.
Eldöntötte, hogy mindenképpen felveszi, akármit is mutat itt most be. Sofiának a társulatban van a helye, ahol vigyázhat rá és egyengetheti az útját. Többé nem veszítheti őt szem elől!

2017. június 14., szerda

Atlantisz hangjai - 4. fejezet

Halihó!

Nos mint ígértem, kissé megkésve ugyan, de meghoztam az Atlantisz hangjainak következő fejezetét. Tudom, nagyon rég volt új rész, és köszönöm a türelmeteket, cserébe viszont igyekeztem egy hosszú és mozgalmas fejezetet írni. Ez nagyjából sikerült is, és szerintem ez eddig a történet legfontosabb jelenete, olyan események történnek itt, amelyeknek nagy szerepük lesz a későbbiek során. Szóval jó olvasást hozzá, remélem, elnyeri a tetszéseteket!

ölel mindenkit: Amy




Marya

Kimerültség.
Ez az egy szó jelentette Marya számára az egész világot. Elcsigázottan tette egyik lábát a másik elé, körülötte az erdő zöld foltok kavalkádjává olvadt össze, szinte alig fogta fel, hogy merre is jár. Az egész napos meneteléstől sajgott mindene, a feje lüktetett a hőségtől és fáradtságtól, a torka kiszáradt, a gyomra pedig annyira üres volt, hogy az már szinte fizikai fájdalmat okozott neki. De nem mert lassítani. Az egész éjszakát azzal töltötte, hogy a Nőstényfarkast követve próbált átkelni az erdőn, és azután sem pihent meg, hogy felkelt a nap, és elkezdődtek a világosság hosszú órái. Rettegett attól, hogyha akár csak egy pillanatra is megáll, talán még álomba talál szenderülni, és akkor elveszik újra a hatalmas rengetegben. Most ugyan tudott a nap állása alapján tájékozódni, de ismét sötét felhők gyűltek a horizonton, félő volt, hogy eltakarják előle, és újra magára marad a sűrű erdőben.
Különben is, abban egyáltalán nem lehetett biztos, hogy valóban jó irányba halad-e. Liwym egy aprócska, jelentéktelen város volt a sziget északi felén, amely közvetlenül a Nagy Erdők mellett feküdt, és pont északra volt található a Succan tótól, ahonnan a próba résztvevői elindultak. Ám az is lehet, hogy iránytű híján már réges-rég letért a megfelelő irányról, és ha ki is talál az erdőből, több napi járófölddel elkerüli Liwymet. Talán egy kicsit kelet felé és kéne mennie. Vagy nyugatra. Vagy egyszerűen feladnia az egészet.
Végül nem bírta tovább, egy tisztásra érvén lábai felmondták a szolgálatot. Nagy nehezen elvánszorgott a közelben csörgedező kristálytiszta vizű hegyi patakig, megmerítette a kulacsát, és mohó kortyokkal itta ki belőle az éltető vizet. Majd nedves kezével végigsimított az arcán és vörösesszőke haján, és lassan érezte, amint kezd visszatérni belé az élet. A fatörzsnek támasztotta a hátát, mit sem törődve összekoszolódó ruhájával, és hagyta, hogy az erdő felől érkező hűvös szellő átjárja minden tagját. Halálosan fáradt és kimerült volt, mintha minden csepp energia elpárolgott volna belőle. Úgy érezte magát, mintha hosszú téli betegség készülne kitörni rajta, és leküzdhetetlen késztetés kerítette hatalmába, hogy elnyúljon az árnyékban, és aludjon egyet. Talán túl vakmerő volt, és mégsem kellett volna hagynia, hogy tegnap éjjel a csillagok úgy megrészegítsék. Lehet, hogy az Éjszaka Árnyai mégis megtalálták őt?
Akárhogyan is legyen, össze kell szednie magát, és minél hamarabb ki kell jutnia ebből a rengetegből. Az erdő ezen része sűrű és kihalt volt, és nemhogy másik őrzőjelölttel, de még vadakkal sem nagyon találkozott útja során. A fák lombkoronájában nem csicseregtek a madarak, az avar nem zörgött az apró állatok lépteitől, csak a levelek susogtak vészjóslóan az időnként feltámadó szélben. Maryán különös nyugtalanság lett úrrá, mintha csak az egész hely azt sugallná, hogy rossz helyen van, ő nem való ide. Kábán megrázta a fejét, és talpra küzdötte magát. Csak képzelődik az éhségtől. Nagyot kortyolt a kulacsából, megmosta az arcát, és elhatározta, hogy továbbindul egy darabon a patak mentén keletnek. De ezúttal jobban nyitva tartja majd a szemét.
Ekkor azonban valahonnan zaj ütötte meg a fülét, mintha egy állat rejtőzködött volna a háta mögötti bokrokban. Villámgyorsan megpördült, és a vállán lógó számszeríjához kapott. Célzásra emelte a fegyvert, és reménykedve nézett körbe, hátha egy őz, vagy nagyobb testű vad a hang forrása. Gyomra fájdalmasan megkordult a gondolatra, hogy ma még alig evett valamit, és óvatosan közelebb lépett. Lassan, tekintetét mindvégig a bokrokon tartva lehajolt, és egy botot vett fel a földről, hogy kiugrassza az állatot. Másik kezével az íj kioldóját markolva elhajította a fadarabot, és ahogy megzörrentek a falevelek, lőtt. Nagyon jó lövő volt, sosem tévesztette el a célt, és ez most sem volt másképp. Az állat felvonított, tántorgó léptekkel előmerészkedett búvóhelyéről, majd a lánytól alig pár lépésre, összerogyott, és kimúlt. A nyíl egyenesen a szeme között találta el, fejéből vékony patakban folyt a vér, üveges tekintete egyenesen Maryára meredt. Azonban nem őz volt, ahogyan azt remélte. Hanem egy ezüstös bundájú farkas, Atlantisz szent állatainak egyik példánya.
A lány torka összeszorult a rémülettől, ahogyan a tetemre nézett. Átkozta magát, amiért ilyen pontosan lőtt, és az állatnak esélye sem lett volna elmenekülni előle. A szigeten bűnnek számított farkast ölni, és emlékezett rá jól, hogy a mesterek szigorúan óva intették őket attól, hogy az ő területükre merészkedjenek. De mit tehetett volna? A farkasok földjét nem jelezte semmilyen határkő, ő pedig bizonyára letérhetett abban az őrült viharban az útról, és az erdő ezen tiltott részébe tévedt.
Kibuggyantak a könnyei, ahogyan közelebb lépett a farkashoz, letérdelt hozzá, és óvatosan kihúzta a fejébe fúródott nyílvesszőt. A keze remegett, ahogyan végigsimított a fenséges állat bundáján, ujjaival megérintve a kicsi, de halálosnak bizonyosodó sebet, amelyet lövésével okozott. Olyan ártatlannak tűnt, ahogyan ott feküdt előtte, ő pedig vétkesnek érezte magát. Idegesen letörölte a szeme sarkából a könnyeket, és felállt. A Bölcsek nem hagyják büntetlenül az ilyet, tudta jól. Már csak az a kérdés, vajon milyen formában kell majd elszenvednie a büntetést.
Elfordult a tetemtől, hogy továbbálljon, de abban a pillanatban földbe is gyökerezett a lába. Már késő volt. Az elpusztult állat falkatársai bizonyára meghallották a panaszos vonyítását, és amíg a lány nem figyelt, nesztelen léptekkel idegyűltek, bekerítették őt. Dühödten vicsorogtak rá, széles pofájukból előbukkantak erős metszőfogaik, sárga szemük megcsillant a felhőkön megtörő napfényben. Marya a tőréért nyúlt, és ösztönösen hátrált néhány lépést, bár tudta, hogy semmi esélye sem lehet ellenük. A farkasok erős, megtermett állatok voltak, és sokkal gyorsabban futottak, mint ő ebben az elcsigázott állapotban. A pánik a torkába kúszott, ahogyan óvatos léptekkel az erdő felé igyekezett, szíve erőteljes dobbanásokkal ostromolta a mellkasát odabentről. Kevés fájdalmasabb halált tudott elképzelni annál, mint hogy farkasok tépjék őt szét. Hiszen ha már eljutott idáig, nem végezheti most így!
Ekkor ismét neszt hallott a fák közül, és egy újabb farkas csatlakozott a falkához, de a lány azonnal felismerte, hogy ő más, mint a többiek. Dús, ezüstös bundája csillogott a napfényben, sokkal magasabb és termetesebb volt a többieknél, szeme pedig kék volt, akár a jég. A többiek tisztelettudóan visszahúzódtak, ahogyan elhaladt mellettük, és morogva megállt alig pár lépésnyire tőle. Marya csak ekkor vette észre a két szeme között csillogó apró tárgyat, és rémülten kapta a szája elé a kezét, hogy elfojtson egy feltörő sikolyt, ahogyan lassan eljutott a tudatáig a felismerés. De hiszen ez maga a Nőstényfarkas, az a homlokán pedig a Kristály tizenegyedik darabja!
Ahogyan minden atlantiszi, ő is jól ismerte a régi legendákat, miszerint miután a Hét Bölcs megteremtette a szigetet a világtól elzáró Hálót, tíz darabot lehasítottak az Atlantiszt védő Kristályból, és azokat a tíz legrátermettebb fiatalnak adták oda, hogy őrizzék a békét és rendet. Ők lettek később az első őrzők, akiket megannyi generáció követett már egészen a mai napig. De ennek során véletlenül lehasadt egy tizenegyedik darab is a Kristályból, és hogy a Bölcsek megőrizzék a sziget harmóniáját, ezt a farkasoknak hagyták örökül, és kikötötték, sosem kerülhet emberek birtokába. Különben a törékeny egyensúly felborulhat, a Háló pedig megsemmisül, és Atlantisz ismét védtelenné válik az egyiptomiakkal szemben.
A lány rémülten lépett hátrébb néhány lépést, és remegő kézzel leeresztette a tőrét. Kétségbeesetten gondolkozott azon, hogy hogyan jelezze feléjük, hogy csak véletlen műve volt az egész, és ő nem akart ártani a falkatársuknak, de hiábavaló volt minden igyekezete. A Nőstényfarkas fenyegetően morogva megállt előtte, a többiek pedig felsorakoztak mögötte, támadásra készülve.
Marya előtt egy pillanat alatt pergett le az egész élete. Szorosan megmarkolta a tőrét, és jobb ötlet híján lélekszakadva rohanni kezdett a fák között, nyomában az egész falkával. A Nőstényfarkas felvonyított mögötte, és alig pár lépésre követte őt, súlyos leheletét olykor egy-egy vérfagyasztó másodpercig érezni vélte a karján. Maga sem tudta, hogy merre fusson, hogyan meneküljön meg, csak rohant keresztül az erdőn, minden egyes lépésével egyre fogyott az ereje, és közeledett halálának pillanata. A farkasok roppant gyorsak, ő pedig kimerült volt az egész napos gyaloglástól, és tudta, hogy csak idő kérdése, mikor érik őt utol.
Majd végül minden olyan gyorsan történt. A rengeteg ezen része sűrű és sötét volt, így Marya későn vette észre az előtte lévő lejtős domboldalt. A lendület hevében a lába megcsúszott az esőtől nedves avaron, és éles fájdalom hasított az oldalába, ahogyan karjával tompítva az ütést előreesett. A nőstényfarkas rávetette magát, szétszaggatva karmaival a táskáját és kettétörve a számszeríját, és magával rántotta lefelé a lejtőn. A lány erején felül küzdött, hogy valahogyan lelökje, és kétségbeesetten kapálózott a kezével, hogy eltartsa magától a pofájából elővillanó éles fogakat, de a farkas erősebbnek bizonyult nála. Mellső mancsával a mellkasának támaszkodott, és Marya felordított, ahogyan erősen a jobb karjába harapott, és kiszakított egy darabot belőle. Szemébe könnyek szöktek, és azonnal megérezte a meleg vért végigfolyni a karján. Látása elhomályosodott, de nem akarta feladni, az élni akarás erősebb volt benne. Az állat újra beléharapott, ezúttal a vállába, ha lehet, még erősebben, és hallotta, ahogyan átszakítja az izmokat és inakat, és elroppantja a csontját. Újra felkiáltott fájdalmában, de mégis, abban a pillanatban hihetetlen erő szállta meg. Egy erőteljes mozdulattal kiszabadította bal karját az állat roppant súlya alól, és fel sem fogva, hogy mihez készül, szinte önkívületi állapotban a tőrét az oldalába mélyesztette.
Egyszer, kétszer, háromszor.
A farkas felüvöltött, oldalra tántorodott, Maryának szabad utat engedve, majd összerogyott. Még pihegett egy darabig, jégkék szeme üvegesen csillogott a fák koronája közt besütő halvány napfényben, majd végleg kimúlt. A lány remegve felkelt a földről, de abban a pillanatban össze is esett újra. A jobb karja égetett a fájdalomtól, mindene vérben úszott, és az utolsó csepp ereje is semmivé lett. Ködösen érzékelte, hogy a többi farkas, akik eddig a domb tetejéről figyelték az eseményeket, szinte megvadulva rohannak felé, hogy széttépjék őt, de ő csak magatehetetlenül feküdt a fa tövében. A világ foltokká olvadt össze számára, és valami megmagyarázhatatlan okból teljes nyugalom és béke kerítette hatalmába. Hát ilyen lenne az elmúlás? Vajon a Bölcsek magukhoz veszik, vagy végül az Árnyak kegyetlen birodalmában fogja végezni?
Ekkor azonban különös fénylést vett észre a szeme sarkából. Óriási erőfeszítések árán oldalra fordította a fejét, és tompán érzékelte, hogy a világosság a Nőstényfarkas felől jön. Az állat tündöklő fehér fényben úszott, amely beragyogta az erdőt, és ámulatba ejtette Maryát is. Úgy tűnt számára, hogy ez a legcsodálatosabb dolog, amit valaha látott, és egyszerre erős vágyat érzett aziránt, hogy odamehessen, megérinthesse, átölelje a fényt. Kinyújtotta a bal kezét, ami az előbb még olyan szorosan markolta a halálos sebet okozó tőrt, mire a fény forrása a magasra röppent, és egyenesen odalebegett hozzá. Egy pillanattal később megérezte a Kristály darabjának hűvös érintését a tenyerében, ujjai védelmezően rázáródtak a szent tárgyra.
-         A Kristály vérrel öröklődik tovább. Most már csak is hozzám tartozik – suttogta kábultan, de szinte fel sem fogta a szavakat, amelyeket kiejtett a száján. A kő hatalmas energiája átjárta a testét, új életet lehelt tagjaiba, és egy különös erő arra késztette, hogy felálljon, és előbb óvatosan, majd egyre gyorsabban és gyorsabban tegye egymás elé a lábait. A farkasok rohamosan közeledtek felé, és még mielőtt éppen beérhették volna, Marya sarkon fordult, és révületbe esve rohanni kezdett be a fák közé. Fogalma sem volt, hogy merre megy, csak hagyta, hogy a Kristály ereje vigye magával, mutassa meg neki a kiutat ebből az erdőből.
Végül a táj elmosódott képek sorozatává vált számára. A szeme lecsukódott, majd mindent elnyelt a sötétség.
***

Elon

Még egy óra volt hátra a világosság óráiból, de a hegyektől körülzárt Livymben máris sötét volt. Az Alcon-hegység legészakibb, sűrű erdőkkel és sziklákkal tarkított nyúlványai itt értek bele a tengerbe, festői tájat formálva maguk körül, de Elont mégsem tudta rabul ejteni a természet szépsége. A város feletti meredek domboldalon állt, nem messze a kanyargós úttól, ami a városba vezetett, és a messzeségbe nyúló fehérre meszelt házakat nézte. Liwym üres volt és unalmas, lakói szegények, akár az északiak többsége. Itt, a hatalmas hegyek által elzártan nem sok tennivalója akadt az embernek, és habár csak reggel érkeztek Salmisszal, ő máris unni kezdte magát. De nem tehetett mást, a férfi inasa és legfőbb segítője volt, egy ilyen fontos eseményről, mint az őrzők megérkezése a városba, nem maradhatott le.
A nap lassan lebukott a város fölé magasodó hegycsúcs fölött, és sötétség borult a tájra. Ideje volt indulnia, hogyha haza akart érni még sötétedés előtt, és nem akarta kockáztatni, hogy a napnyugta után előbújó árnyak megtalálják őt. Nagyot sóhajtott, ahogyan elindult lefelé a kikövezett úton, és hiába igyekezte oly gondosan elrejteni Salmis elől, a szíve tele volt keserűséggel. Vajon az őrzőjelöltek hogyan élték túl az éjszakát a Nagy Erdőkben? Ő képes lett-e volna rá? Valaha, sok napfordulóval ezelőtt, még ő is egy volt közülük, és talán az Őrzők vezetője megtisztelő címet is elnyerhette volna, ha másként alakulnak a dolgok.
Ha nem lett volna olyan ostoba…
Hiába kérte Salmist, hogy ez alkalommal hadd maradjon inkább Tulcandrában, a Mesterek Mestere ragaszkodott hozzá, hogy vele tartson. Pedig az idősebb férfi tisztában volt vele, hogy mennyi bánatot okoz neki ez az egész. Elon teljes szívéből haragudott rá, de nem tehetett mást, vele kellett tartania. Az egész élete Salmistól és az ő jóindulatától függött, nem kockáztathatta, hogy elbocsássa az engedetlenségéért.
A ház, ahol elszállásolták őket, nem messze innen a város szélén volt, egészen közel a Nagy Erdőkhöz. Az odáig tartó út is a sűrű rengeteg mellett vezetett, amely immár félhomályba burkolózott, és a szél időnként különös hangokat, levelek zörgését és állatok lépteit sodorta felé. Az Erdők az Éjszaka Árnyai számára tiltott, szent hely, mondták a tulcandrai akadémia mesterei, de Elon sosem hitt nekik. Önkéntelenül is összeszorult a torka, és megszaporázta a lépteit erre a gondolatra. Talán az árnyak máris lesben állnak a fák között, és csak arra várnak, hogy lemenjen a nap, és lecsaphassanak Liwymre.
A város határáig tartó utat már futólépésben tette meg, de alig, hogy lekanyarodott volna az útról, és beért volna a házak közé, furcsa érzés kerítette hatalmába. Lépteket vélt hallani az erdő felől, mintha valami követte volna. Torkában dobogott a szíve, ahogyan megállt, és lassan megfordult, hogy szembenézzen vele. Az övéhez kapott a tőréért, de csak az üres tokot markolta. Hát persze, hiszen otthon hagyta még Tulcandrában, úgy hitte, itt Liwymben nem lehet szüksége rá.
Rémülten tett pár lépést hátra, ahogyan az út menti alacsony fák ágai zörögni kezdtek, majd nem messze tőle a sötétségből egy alak bontakozott ki. Oldalra fordította a fejét, és megtorpant, ahogyan észrevette a férfit. Egy pillanatig farkasszemet néztek, majd az alak megtántorodott, és a földre zuhant.
Elon pánikszerűen rohant oda hozzá, és ahogy közelebb ért, már azt is ki tudta venni, hogy egy lány az. Fehér gyapjúruhája koszosan és szakadtan lógott róla, bőre sebes és fekete volt a rátapadt sártól, jobb karja pedig egészen a vállától a csuklójáig vérben úszott. A férfi azonnal felismerte a jövevényt; minden kétséget kizárólag csakis egy őrzőjelölt lehetett az, aki elsőként kelt át a Nagy Erdőkön.
Elon elkerekedett szemmel bámult végig az előtte fekvő vékonyka lányon. De hát ez lehetetlen, neki nem szabadna itt lennie! A leggyorsabb, legerősebb őrzőjelölteknek is legalább négy napba telik átszelni a rengeteget, és legkorábban is csak holnapra érnek Liwymbe!
-         Hé, hallasz engem? – térdelt le a lányhoz, és óvatosan megrázta a vállát, de az nem felelt. Akárhogyan is jutott el idáig, bizonyára minden erejét felemésztették a súlyos sérülések, amiket útközben szerezhetett, és azonnal el is ájult, ahogy kiért az erdőből. Félresöpörte hosszú, vörösesszőke haját az arcából, hogy megnézze, lélegzik-e egyáltalán még, de szinte abban a pillanatban rémülten hőkölt hátra. Kerekded arc, keskeny orr, túlságosan is jól ismert arcvonások. De hisz az nem lehet! Az nem lehet, hogy ez Marya Ygrana!
Elon pánikszerűen hátrált pár lépést, a kétségbeesés minden értelmes gondolatot kiszorított az agyából, még arról is megfeledkezett, hogy a lánynak minden bizonnyal sürgős segítségre lenne szüksége. De hisz annyi éve nem hallott semmit róla! Csak annyit tudott, otthagyta a tulcandrai akadémiát, és Atlantysba ment, hogy munkát találjon, és segítsen a szegénységben élő szülein! Az nem lehet, hogy mégis továbbtanult, és most… most őrző lett!
Döbbenetéből a lány ökölbeszorított kezéből kiszűrődő halovány fény térítette magához. Újfent letérdelt hozzá, nem kis erőfeszítés árán lefejtette az ujjait az aprócska kőről, amelyet eddig olyan elszántan szorított, de ahogy kezébe vette, azonnal el is ejtette. A tárgy szinte égette a bőrét, és ahogy a porban landolt, felragyogott, fénye elvakította a férfit egy pillanatra.
Elon jól tudta, hogy mit lát, mégsem akarta elhinni.
-         Salmis! Salmis! – Azonnal sarkon fordult, és otthagyva a lányt az úton, lélekszakadva rohanni kezdett a szállásuk felé, ahol reményei szerint megtalálhatta mesterét. Tudta, érezte mélyen belül, hogy nagyon komoly dolog történt, és Salmisnak azonnal tudomást kell szereznie róla.

2017. június 7., szerda

Novella - Majd reggel...

Halihó!


Nos igen, örömmel jelentem, hogy visszatértem a vizsgaidőszak viszontagságai után, és újult erővel vetem bele magam az írásba! :)
Amíg az Atlantisz hangjai újabb fejezete készül, hoztam nektek egy rövid novellát, amit nem is olyan rég írtam. Sokat vacilláltam, hogy publikáljam-e, mert amolyan hirtelen ötletként jött, de aztán mégiscsak a kirakás mellett döntöttem. Tudni kell róla, hogy mostanság elég sok mindent olvastam a 31 évvel ezelőtt, 1986 április 26-án hajnalban bekövetkezett csernobili atomkatasztrófáról, és megihletett ez a szörnyű, de mégis valahogyan a képzeletet megragadó esemény. Ennek a tiszteletére írtam ezt a novellát, az egyszerű emberek szemszögéből szemlélve a bekövetkező katasztrófát.
Fogadjátok szeretettel!


Irina a konyhapultnak támaszkodott, és az asztalnál ülő férjét nézte. Késő volt már, lassan tizenegyet ütött az óra, de Oleg még csak most készült munkába menni. Befejezte a vacsorát, felhörpintette a kávéja maradékát, összehajtotta az újságot, majd felállt az asztaltól és az előszoba felé vette az irányt. Irina követte őt, megvárta, míg a férfi összepakolja a táskáját, és felhúzza a cipőjét, majd két finom csókot lehelt az arcára.
-         Köszönöm a vacsorát, édes. Majd reggel tájt jövök. Nincsen semmi különleges betervezve most éjszakára, szóval remélem, hogy fogok tudni pihenni egy keveset.
A nő bólintott.
-         Várni foglak – mondta ajkán halovány mosollyal.
Amint Oleg elment, csend és nyugalom telepedett a házra, azonban Irina mégis egyedül érezte magát. Nem szerette, ha a férfi éjszakai műszakra volt beosztva az atomerőműben, amelynek négyes blokkjában mérnökként dolgozott, és ilyenkor általában nyugtalanul hánykolódott az ágyában, amíg a férje hajnalban haza nem érkezett. De érezte a lelke mélyén, hogy a mai nap valahogyan más volt. Ma éjjel egy szemhunyásnyit sem fog tudni aludni.
Leoltott mindent a házban a nappaliban álló állólámpa kivételével, magára húzta a karfán lógó kockás takarót, és lefeküdt a kanapéra. Feje nehéz volt a szüntelenül kavargó gondolatoktól, és hiába volt olyan boldog, mint még soha életében, örömébe bűntudat és lelkiismeret-furdalás vegyült. Miért nem árulta el Olegnek? Egész nap erre készült, ezt az egy mondatot ízlelgette, fogalmazta át magában újra és újra, hogy majd mielőtt a férfi munkába indul, elmondja neki. De mégis, a döntő pillanatban inába szállt minden bátorsága.
Önkéntelenül is a hálóinge alá csúsztatta a kezét, és végigsimított a hasán. Az orvos szerint még csak másfél hónapos várandós, de ő máris szinte érezni vélte a kicsi minden mozdulatát. Istenem, hogy mennyit várt erre a pillanatra! Oleggel már olyan régóta szerettek volna gyermeket, de mindeddig nem jártak sikerrel. Irina már attól rettegett, hogy talán képtelen teherbe esni, és most, hogy mégis megtörtént vele ez a csoda, alig akarta elhinni. Szinte már látta maga előtt a gyermekét; barna fürtök keresztezték az arcát, amit tőle örökölt, de a szeme, az egyértelműen az apjáé volt. Anyai megérzései azt súgták, hogy kisfiút vár, és ha valóban így lesz, Kirill lesz a neve Oleg édesapja után. Hogy fog a férje örülni, ha megtudja a hírt! Bárcsak ne lett volna ennyire gyáva, és elmondta volna neki addig, amíg itthon volt!
Váratlanul szélroham söpört végig a lakáson, és Irina rémülten rezzent össze, ahogyan a konyhaablak hangos csattanással nekivágódott a falnak. Bizonyára elfelejtette rendesen becsukni. Hevesen dobogó szívvel a konyhába ment, felkattintotta a lámpát, és az ablakhoz sietett. Innen a tízedik emeletről elé tárult az egész Lenin-sugárút, Pripjaty napközben örökké zsúfolt és forgalmas központja, a távolban pedig felsejlettek a szomszédos település, Csernobil fényei és az atomerőmű fenséges épületének körvonalai. Ám a város még a szokásosnál is kihaltabb és némább, a levegő pedig április végéhez képest fülledt és meleg volt ezen az éjszakán. Mintha valami készülőben lenne.
Irina igyekezett nem törődni a hirtelen feltámadt rossz érzéseivel, becsukta az ablakot, és leült a konyhaszékre. A polcon álló órára pillantott. Az idő gyötrelmes lassúsággal múlt, csak fél tizenkettő volt, de úgy tűnt számára, mintha már egy örökkévalóság telt volna el azóta, hogy Oleg elment. Talán csak most érkezett meg az erőműbe, és még nyolc teljes óra, amíg hazaér.
Fáradtan az asztalra dőlt, és homlokát összefont karjának támasztotta. Akárhogy is legyen, ő ébren fogja várni. Majd reggel az lesz az első dolga, hogy közli vele az örömhírt.