2017. május 30., kedd

Il Capitano - 5. fejezet

Sziasztok!

Röstellem, hogy ilyen régen jártam errefelé, de mint talán már említettem, beütött nálam a vizsgaidőszak, illetve a szakdolgozat és a záróvizsga körüli mizériák, így eléggé elfoglalt voltam az utóbbi időben. Nem is nagyon jutott időm az írásra, így sajnos nem tudtam hozni az Atlantisz hangjainak újabb fejezetét, kárpótlásul viszont úgy döntöttem, hogy kirakom hamarabb az Il Capitano ötödik részét. Fogadjátok sok szeretettel, az Atlantisz hangjai negyedik fejezete pedig június közepe felé várható.

ölel mindenkit: Amy





Szörnyen bénának éreztem magam hirtelen. Valahogy nem bírtak normálisan mozogni a testrészeim, és elég kellemetlenül éreztem magam, ahogyan álltam ott a zsűri előtt egy szál tornadresszben, kezemben az apámtól kapott labdával, és igyekeztem elszántan az előttem ülőkre nézni. De hiába, ennek az undok, nagyképű srácnak a megjegyzése nem hagyott nyugodni. Eleget láttam mára, visszhangzott a fejemben újra és újra a lekicsinylő megjegyzés, és úgy éreztem, képtelen vagyok koncentrálni.
Aztán valahogy mégis elkezdtem. Igyekeztem úgy mozogni, ahogyan az utcai fellépéseim alkalmával teszem, próbáltam úgy tenni, mintha minden mozdulat a szívemből jönne. A rögtönzött előadásaimra, a közönség örömére és a tapsviharra gondoltam, amelyek mindig olyan jóleső érzéssel és elégedettséggel töltenek el egy-egy mutatvány után. De a fejemben egyre csak ismétlődött; eleget láttam. Ez a két szó annyira az elevenembe talált, hogy képtelen voltam szabadulni tőle. Mi van, ha annak a srácnak igaza volt, és most feleslegesen strapálom magam, mert itt sokkal nagyobbak a követelmények, mint amikhez én hozzászoktam? Mi van, ha csak ostoba vágyálom az egész, és éppen jó úton tartok afelé, hogy nevetségessé tegyem magam?
Még a könnyed mozdulatok is akadoztak valahogy, és néha csak egy hajszálon múlott, hogy nem ejtettem el a labdát. Megpróbáltam ügyelni a kecsességre és a tartásomra, és a fejemben visszhangoztak apa szavai, amikor tanított engem kiskoromban; térdet kinyújt, bokát megfeszít, kar egyenes. Ez valamennyire működni látszott, és némiképp sikerült megmentenem az amúgy kissé gyászos gyakorlatomat. Félúton megálltam egy pillanatra, de épp csak annyira, hogy szemügyre vegyem a zsűri arckifejezését. Néhányuk arca kifejezéstelen volt, minden érzelmet nélkülözött, sőt már-már inkább nemtörődömnek látszott innen. Sergej üres tekintettel meredt rám, a mellette ülő szőke csaj türelmetlenül dobolt a tollával, mintha én ott se lettem volna. A tagok közül egyedül az idősebb, szélen ülő nő és a középen ülő férfi mutatott irántam leplezetlen érdeklődést. Ez kissé megnyugtatott. Legalább valaki idefigyel.
Ahogyan közeledtem a szám vége felé, úgy váltak egyre ruganyosabbá és könnyedebbé a mozdulataim. Egészen el mertem magam engedni, a feszültség is többé-kevésbé feloldódott bennem. Ez az újult energia adott erőt az utolsó ugrásomhoz is, ami a legnehezebb volt. Tökéletesen kellett időzítsek, hogy jól sikerüljön, és ne hibázzam el. Feldobtam a labdát a magasba, nekifutottam, ugrottam egy rundel-flikket, de azonnal éreztem, hogy nem stimmel valami. Amint a flikkből a talajra érkeztem, a bal bokám, amelyiket három hete majdnem kitörtem, megbicsaklott egy pillanatra, és éles fájdalom hatolt belé. Igyekeztem nem törődni vele, és visszanyerni egyensúlyomat, felemeltem a kezemet, és vártam, hogy a labda a kezembe érkezzen.
- Au!
Az a vacak olyan gonoszul csúszott ki a kezem közül és talált telibe, mintha csak önállósította volna magát. Egyenesen arcon ütött, lepattant rólam és pattogva megállt valahol a zsűri asztala előtt. Leengedtem a karomat, és a fájós orromat dörzsölgettem, ami annyira megfájdult, hogy a szemem is könnybe lábadt tőle. Ehhez csatlakozott a bokám is, amibe szépen lassan kezdett visszaszivárogni a már jól ismert fájdalom. A fenébe, talán nem gyógyult meg rendesen, és most csak még többet ártottam neki!
Összeszorítottam ajkaimat, és igyekeztem mosolygó, vagy legalábbis közömbös képet vágni, miközben éreztem a rám szegeződő pillantásokat. Eléggé ostobának éreztem magamat, és bizonyára mulatságosan festhettem, ahogy ott álltam, ötük pillantásának kereszttüzében. Lehajtottam a fejemet, összeszedtem a labdámat a zsűri asztala elől, majd újból felegyenesedtem, de igyekeztem kerülni a pillantásokat. Vártam, hogy szóljon valaki valamit, de nem úgy tűnt, hogy bármelyikük is hozzáfűzne valamit a produkciómhoz. Így hát aztán megfordultam és kimentem az ajtón, csak a küszöbön állva suttogtam el egy viszlátot. Senki nem köszönt vissza; egészen biztosan nem voltak meggyőződve róla, hogy még viszontlátjuk egymást. A szemem sarkából láttam, hogy a szőke nő odasuttog valamit annak a Sergej nevezetűnek, aztán az ajtó becsukódott mögöttem.
Lerogytam a székre, kinyújtottam lüktető lábamat, szorosan magamhoz szorítottam a cuccaimat, és azt néztem, hol tudnék átöltözni végre egy normális göncbe. Hazamenni készültem. Így is már túl régóta jöttem el arról az istenverte fogadásról, és anyám így is rettenetesen dühös lesz rám, amiért meglógtam egy szó nélkül. De legalább nem fog fájni a fejem amiatt, hogy mit mondjak neki arra az esetre, ha mégis felvesznek a cirkuszba. Ugyanis most már egészen biztosan nem leszek tagja a társulatnak. Alaposan elszúrtam az egészet, sőt, mulatságossá is tettem magamat, és ezek után száz százalék, hogy nem fognak felvenni ide.
Miután kissé kifújtam magamat, alaposabban szemügyre vettem lüktető bal bokámat. Kétségkívül nem tett jót neki az elmúlt három hét, és minden bizonnyal túlerőltettem kissé. Biztos voltam benne, hogyha abban az utolsó pillanatban nem adja meg magát, akkor képes lettem volna elkapni a labdát, és talán egy fokkal elégedettebben jöttem volna ki a teremből. Most azonban csak reménykedhettem benne, hogy nem okoztam nagyobb kárt, és nem sérült meg súlyosabban.
Elég gyászos képet vághattam, mert a szőke hajú lány, aki mellettem ült, egy ideje engem mustrált, és most óvatosan megkérdezte:
- Hogy ment?
- Szörnyen – mondtam kissé rekedt hangon.
- Ugyan, biztos nem volt olyan rossz! – próbált biztatni.
- De igen – válaszoltam lemondóan. – El is rontottam.
- Ne is törődj vele! Tudod, ezek eléggé fura emberek ám ahhoz, hogy meg tudd mondani, hogy mi nekik a jó és mi nem. Én is elrontottam, mégis megdicsértek. Sosem tudhatod, hogy Marcellinek mi tetszik, és kit fog végül felvenni.
- Marcelli? Ő meg kicsoda?
- Ó, hát nem tudod? Ő a cirkusz igazgatója! A középen ülő férfi. Szerintem tök rendes volt, meg minden, bár van benne valami ijesztő is – csacsogott lelkesen.
Ő volt Marcelli? Alig hiszem el, hogy meg se ismertem, pedig egy csomó fényképet láttam róla az interneten! Nem gondoltam volna, hogy ő is itt lesz, azt meg végképp nem, hogy ő fog személyesen beinvitálni a felvételire. Összeszorult a torkom. Igazán hálásnak kéne lennem, amiért adott nekem egy lehetőséget, még akkor is, ha alaposan elbaltáztam.
- Amúgy a nevem Mia Lutz – nyújtotta a lány a kezét, és rám mosolygott.
- Sofi Toroshvili – mosolyogtam rá vissza, most már egészen őszintén. Hirtelen roppant örültem, hogy ő is itt van, és nem kell egyedül ücsörögnöm és várnom az eredményhirdetésre. Jól esett, hogy valaki biztatott. – Örülök a találkozásnak!
- Én úgy szintén! – kacsintott, majd hirtelen felkapta a fejét. Az a Sergej nevezetű fickó jelent meg az ajtóban, és azonnal minden szempár rá szegeződött. Gyorsan kitaláltam, hogy miért van itt; most árulja el, hogy kit vettek fel, és ki távozhat haza. Ülve maradtam, bár arra készültem, hogy szedem a sátorfám és szépen csendben hazamegyek, lehetőleg minél hamarabb. Azt felesleges végighallgatnom, hogy nem vettek fel.
Néma csend lett a helyiségben, az az ideges, feszült csend, amit annyira utáltam. A feszültség valahogyan rám is átragadt, habár sejtelmem sem volt, hogy mitől félek. Mia mellettem megszorította az édesanyja kezét, majd biztatóan rám mosolygott. De jó is neki, őt legalább támogatják otthon, és az lehet, ami szeretne. Elképzeltem anyát itt mellettem ülni és szurkolni nekem, hogy bekerüljek egy amerikaszerte ismert társulatba. El is hessegettem a képet rögtön, annyira valószínűtlennek tűnt, és helyette a lábamat bámultam, aminek fájó lüktetése szépen lassan kezdett alábbhagyni.
A férfi belekezdett a mondanivalójába, és nekem azonnal elszorult a torkom, ahogyan hallgattam. Tizenhárom embert vettek fel, akik egyelőre „próbaidőn” lesznek a társulatnál, és ha tehetségükkel, kitartásukkal kiemelkednek a társaik közül, akkor lehetnek teljes tagok, dolgozhatnak rendes fizetésért és turnézhatnak a cirkusszal. Erre a hírre felsóhajtottam, és idegesen babrálni kezdtem a táskám egyik kibomlott cérnaszálát. Nem mondta senki eddig, hogy a bekerülőknek ilyen akadályokkal is szembesülniük kell, és nem is biztos, hogy végleges tagjai lesznek a cirkusznak. Be kell vallanom ugyanis, hogy nem csak a szenvedély motivált, amit az artistaélet iránt érzek, hanem az is, hogy esetleg rendes fizetésért dolgozhatnék, és segíthetnék anyának, hogy jobb életünk legyen.
Sergej azzal zárta le a mondandóját, hogy a bekerülőknek holnap reggel tízkor meg kell jelenniük itt a cirkusz épületében további eligazítás végett. Majd nagy levegőt vett, és a kezében tartott papírt kezdte böngészni a tizenhárom név után. A teremben síri csend volt, mindenki az összes idegszálával a férfira figyelt. Körbenéztem. Lehettünk artisták összesen vagy hatvanan. Ebből csak tizenhárman kerülnek be. Veszett ügy.
Sergej elkezdte sorolni a neveket. …Jonathan Luck, Annie Simpson, Marie Willand… Hirtelen azon kaptam magam, hogy számolom a neveket. Azok, akik hallották a nevüket, örömkiáltásban törtek ki és vadul megölelték azokat, akik elkísérték őket. Szemükben örömkönnyek csillogtak, a többiek viszont egyre idegesebbek voltak, és azt várták, hogy mikor hallják meg a saját nevüket, miközben a helyek egyre fogyatkoztak.
… Mia Lutz…
- Igen! – sikkantott fel mellettem Mia, és megölelte az édesanyját, aki szemmel láthatóan alig akart hinni a fülének. Én viszont kissé csalódott voltam. Mia nagyon szimpatikus volt nekem, és kissé irigyeltem, amiért bekerülhetett a társulatba.
Még négy név volt hátra, már csak három… A gyomrom öklömnyire zsugorodott, és igyekeztem közömbös lenni az iránt, amit hallok. Hiszen úgyse fogom hallani a nevem, akkor mire várok?
Az utolsó előtti névnél Sergej megállt, és hosszan kifújta a levegőt, mintha sóhajtott volna. Egy előttem ülő srác nevét mondta, én pedig félig megkönnyebbülve, félig csalódottan az ajkamba haraptam és lehorgasztottam a fejem. Hiszen eleve lehetetlen, hogy az én nevemet mondja utolsónak, nem? Különben is, bizonyára rengeteg tehetségesebb artista van még itt, akkor miért pont én lennék az utolsó?
A férfi hatásszünetet tartott, vett egy mély levegőt, majd ünnepélyes hangon folytatta:
- …És… Sofia Toroshvili!
Micsoda???
Én? Előbb azt hittem, hogy rosszul hallok, de mikor Mia szinte a nyakamba ugrott, eloszlottak a kétségeim afelől, hogy tényleg a saját nevemet hallottam. Remegő kezemre néztem, és nem akartam elhinni, hogy ez tényleg igaz, és valóban… Valóban felvettek! Pedig szerintem annyira béna voltam, hogy még nézni is rossz lehetett. De akkor miért? Kegyelemből? Az apám miatt? Hirtelen ezernyi kérdés merült fel bennem, és további ötleteket gyártottam volna, ha Mia nem bökdös meg, és rá nem vett, hogy figyeljek rá.
- Mi a baj, Sofi? Nem is örülsz? – kérdezte csalódottan. – Tök jó, felléphetünk együtt is! Ez nagyon nagy dolog, szerintem!
- De igen – igyekeztem Miára mosolyogni, aki majd kicsattant az örömtől. Anyukája roppant büszke volt rá, és már kapta is elő a mobilját, hogy felhívjon minden ismerőst és közölje velük a nagy hírt.
- Én csak meglepődtem – folytattam.
- Ugyan már, mondtam, hogy nem lehettél olyan rossz. Szerintem el voltak ájulva tőled! – bizonygatta. Meglepődtem a közvetlenségétől. Még csak körülbelül fél órája ismert, de máris szinte úgy tekintett rám, mint egy jó barátnőre.
- Nem is tudom – mondtam bizonytalanul, és az ajkamba haraptam. Szerettem volna hinni, hogy Miának igaza van, és nem csak azért mondja, hogy megnyugtasson.
- De felvettek, és az a fontos! – folytatta lelkesen. – Látod, mondtam én, hogy nem lehet tudni, hogy mit gondolnak! De meglátod, szuper lesz az Il Capitanóban! Mi leszünk a legjobbak! – Ezzel cinkosan rám kacsintott. A jó kedvéből kezdett rám is átragadni valami, és egy fokkal jobb volt a hangulatom, mint akkor, amikor kijöttem.
- Na persze, sokat kell majd edzenünk. De megéri majd, meglátod!
- Tudom – sóhajtottam fel. Most, hogy felvettek, váratlanul új akadályokkal kellett szembenézzek, olyanokkal, amikre nem találtam még ki vészforgatókönyvet. Még ki kellett találnom, hogy mit mondok majd anyának, miért megyek el holnap is itthonról. Amúgy is már egészen biztosan halálra aggódja magát miattam, hiszen megléptem arról az ostoba fogadásról, és nem szóltam nekik, hogy hová megyek, de még csak arról sem, hogy elmegyek. Anyától biztos meg fogom kapni a magamét, és iszonyat dühös lesz rám, de nem tehettem mást. Szorított az idő abban a pillanatban.
És ami majdnem ugyanolyan sürgető volt, valamit kell kezdjek a bokámmal, ha nem akarom véglegesen tönkretenni. Habár már alig fájt, nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy valami nincsen rendben vele. Talán az Il Capitanónak van orvosa, aki majd megnézi.
- Gyere, Mia. Otthon egészen biztosan el lesznek ragadtatva a többiek tőled!
- A többiek? – fordultam kérdőn a lány felé.
- Igen – felelte mosolyogva. Láthatóan ő is roppant büszke volt magára. – A testvéreim.
- Ó, értem! – belegondoltam, hogy milyen lenne, ha nekem az egész családom büszke lenne rám azért, mert bekerültem a cirkuszba.
- Szia, Sofi! – integetett Mia, majd megfordult, és az anyukájával együtt elindult kifelé a teremből. Biztosan nagyon sürgős dolguk lehetett, amiért ennyire kellett sietniük. Még gyorsan utána kiabáltam egy sziát, majd összeszedtem én is a cuccaimat, hogy induljak. Ránéztem az órára. Te jó ég, négy óra elmúlt bőven! Már másfél órája léptem meg, és anya már teljesen ki lehet borulva, hogy hol vagyok.
Azt hiszem, ideje menni.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése