2017. május 11., csütörtök

Il Capitano - 4. fejezet

Sziasztok!

Íme, meg is hoztam a következő fejezetet, de előtte tennék még néhány közérdekű bejelentést. 
Először is, mint látjátok, kicsit megritkultak a bejegyzések az oldalon, ennek pedig az az oka, hogy hamarosan itt a vizsgaidőszak, ami nekem, mivel harmadéves vagyok, egyben szakdogaírást és záróvizsgázást is jelent. Ez sajnos elég sok időmet elveszi, így az Atlantisz hangjainak írását egy időre pihentetem, helyette már készen levő Il Capitani részeket fogok hozni. Ezen kívül pedig elkezdtem egy novella írásán dolgozni, amelyet nem más, mint a 31 éve történt csernobili atomkatasztrófa ihletett, ha kész leszek vele, természetesen azt is meg fogom mutatni nektek. :)
Most pedig jöjjön az Il Capitano negyedik fejezete, jó olvasást hozzá. :)



Pár nap után kezdtem magam átkozni, amiért ilyen nehéz feladatba kezdtem bele. Éppen a földön ültem terpeszben, egyik lábamat az ágyra tettem, a másikat a földre, és igyekeztem minél jobban lazítani. Lassanként kezdett elszivárogni az eddigi magabiztosság belőlem, hiszen az előző három hét során nem sok mindenre jutottam. Próbáltam gyakorolni, amennyit csak tőlem tellett, de valahogy csak nem akart sikerülni ez az egész, és még hozzám képest is elég gyenge produkciót sikerült összehoznom. Egyszerűen nem ment, mintha az égiek is azt akarták volna, hogy ne vegyenek fel az Il Capitanóba. Sokáig gyakorolni sem tudtam, mivel a bokám a legkisebb mozdulatra is sajgott, így körülbelül az előző hét közepén kezdtem el edzeni. Elég lassan haladtam, és a produkció is nehezen állt össze, így sokszor megfordult a fejemben, hogy nem strapálom magam többet vele. De valami mindig tovább hajtott.
Végül kész lettem, egy táncos, akrobatikus számot csináltam, amihez hihetetlenül hajlékonynak kéne lennem, ami viszont nem vagyok. Ezen kívül be kellett látnom, hogy olyan ügyes sem vagyok, hiszen a gyakorlat közben a labda elkapása sem mindig sikerült, így komoly kétségeim merültek fel a mutatvány sikerével kapcsolatban. Egyszerűen szörnyen bénának éreztem magam, teljesen kétballábasnak. Most is ezen próbáltam dolgozni. Rengeteget nyújtottam, hogy próbáljak kicsit javítani a hajlékonyságomon, eddig azonban nem túl sok eredménnyel.
Ami viszont a legrettenetesebb volt, az az, hogy holnap lesz a válogató, és én valamiért úgy éreztem, életem legnagyobb esélyét fogom elpuskázni.
Anya kopogtatott a szobám ajtaján, majd meg sem várva a választ benyitott. Villámsebességgel pattantam fel a földről, és igyekeztem lazán az ágyra ülni, de észrevette, hogy mit csinálok éppen. A szemét forgatva leült mellém az ágyra, és nagy komolyan rám nézett.
- Sofi, már megint ezt csinálod? Még jobban le akarsz sérülni? – fintorgott, és különös nyomatékkal ejtette az ezt szócskát, mintha valami különösen visszataszító dologról kéne beszéljen.
- Anya, kérlek, csak nyújtok, nem tornázom – sóhajtottam. Anya, ha csak a legkisebb jelét is látta annak, hogy gyakorlok vagy valami ilyesmit csinálok, azonnal méltatlankodni kezdett, és azt mondogatta, hogy le fogok sérülni. Pedig nem is tudta, hogy amikor nem volt itthon, vagy éppen el volt foglalva valamivel, én mit sem törődve a bokámmal, gyakoroltam, és egy egészen új számot találtam ki, amivel ráadásul az Il Capitanóban akarok fellépni. Egyelőre azt hiszem, jobb, ha nem árulok el neki semmit, és megmarad abban a hitében, hogy abbahagytam az egészet.
- Rendben, kicsim, elhiszem – mondta némileg megenyhülve.
- Nekem nem úgy tűnik.
- Tudod, mennyire féltelek!
- Igen, már tudtomra adtad vagy milliószor.
- Jó, ne haragudj! – Anya megsimogatta a vállamat, és gyengéden átölelt. Pár pillanatig csak ültünk ott egymás mellett szótlanul. Őt néztem, és úgy tűnt, teljesen elbambult, és csak a kérdésem zökkentette ki merengéséből.
- Van valami baj esetleg?
- Dehogy, kicsim.
- Nem akartál valamit mondani, hogy bejöttél?
- Ó, dehogynem – eszmélt fel egy pillanat alatt, majd elengedett, és felpattant az ágyról. – Csak azt akartam mondani, hogy Bill… öhm, tudod… elhívott engem holnapra. Maggie Michell legújabb könyvének lesz a könyvbemutatója, és mondta, hogy vétek lenne kihagyni.
- Aha, értem. – Remek, legalább holnap nem kell valamiféle mondvacsinált indokkal lelépnem itthonról a válogatóra. – Biztos nagyon jó lehet egy könyvbemutató.
- Én viszont szeretném, ha velünk jönnél.
Micsoda? Egy pillanatra megállt bennem az ütő. Az nem lehet, nekem holnapra már elvileg lenne programom! Meg sem tudtam szólalni, annyira váratlanul ért az egész.
- Mi a baj, kicsim?
- De hát anya, téged hívtak meg, nem engem!
- Jó, de tényleg jó lenne, ha te is eljönnél. Tudod, Bill és én… Nem is tudom…
- De anya! Bill nyilván nem azért hívott meg, hogy én is ott legyek. Ez egy olyan randi, vagy miféle!
- Nem, dehogy, meg se fordult egyikünk fejében sem ilyesmi! Amúgy pedig azt mondta, hogy te is nyugodtan jöhetsz, és szerinte a könyv neked is tetszene.
- De anya, én nem akarok! Ez a te programod, nem az enyém! És különben se érek rá!
- Merthogy?
Basszus! A szám elé kaptam a kezem, és legszívesebben visszaszívtam volna, amit mondtam. Anya dühösen meresztette rám a szemét, és szinte fölém tornyosult.
- Miért ne érne rá a kisasszony? Csak nem valami váratlan program?
Egyértelműen csapdába kerültem. Mivel manapság nem túl sokat találkoztam azzal a kevés barátnőmmel, akik még az East Highból maradtak, ahová középiskolába jártam, sőt mondhatni, nem is tartjuk a kapcsolatot, csak hebegni tudtam, és nagy szemekkel anyára néztem.
- Szóval, milyen programod van neked, amiről nem tudok?
- Hát, öhm… - Gyorsan kellett kitalálnom valamit, amiben sosem voltam jó. – Csak egy filmet akartam megnézni a moziban, tudod, amelyiket mostanában kezdték el vetíteni.
- Aha, vagy úgy. A filmet máskor is játsszák, a könyvbemutató pedig csak most van. Hidd el, Sofi, nem fogod megbánni! Neked sem árt, ha valamilyen kulturális programon is megjelensz, nem mindig csak a városban lófrálsz.
Megvontam a vállam, mire anya kiviharzott az ajtón, és úgy vettem észre, ezzel lezártnak tekinti az ügyet. De belül teljesen magamba roskadtam. Ilyenkor olyan mérges tudtam lenni rá, és egy pillanat alatt fel tud húzni. Nem akart kettesben maradni Billel, biztosan ez volt az oka. Egy másik napon talán még szívesen el is mentem volna vele. De miért pont akkor, amikor a válogató is van?
Pillanatnyilag teljesen tanácstalan lettem. Amire egészen eddig készültem, egy pillanat alatt veszett kárba. Más a barátnőjét kísérgeti randira, én meg a saját anyámat. De elhatároztam, hogy valamit mindenképpen kitalálok, és nem hagyom magam ilyen könnyen.

***

Ahogy múlt az idő, úgy kezdtem én is egyre idegesebb lenni. Emlékeztem rá, hogy a meghallgatás délelőtt tíztől van, de azt senki sem említette, hogy meddig. Máris késésben voltam, hiszen már dél is elmúlt, és még sehol sem vagyok. Rettegtem, hogy pont előttem fogják bezárni az ajtókat, és közölni, hogy elkéstem. Így hát az egész istenverte fogadás alatt egyebet sem csináltam, csak idegesen, szinte percenként az órámat néztem, és vártam a kínálkozó alkalmat, hogy meglépjek.
Igen, pontosan azt terveztem, hogy meglógok egy óvatlan pillanatban, amikor anya nem figyel ide. Hoztam minden szükséges dolgot magammal, erre kellett ez a nagy hátizsák, amit most s a hátamon cipeltem, és ami egyáltalán nem illett a meglehetősen elegáns megjelenésemhez. Anya rengeteget méltatlankodott miatta, hogy minek hozom magammal, és miért nem inkább egy elegáns kistáskát választok, ami jobban illik a ruhámhoz. Erre egyszerű volt a válasz – mert nem volt ilyen táskám. Így aztán nem tűnt fel neki, hogy mi mindent hoztam magammal, és mire készülök.
Ránéztem az órámra. Délután fél három. Idegesen állapítottam meg, hogy egyre kevesebb az időm, és sürgősen le kéne lépjek valahogy, ha még oda akarok érni. Úgy éreztem, mintha minden összedolgozna ellenem, és valami mindenáron meg akarná akadályozni, hogy a cirkusz tagja legyek. Pedig már elhatároztam magam, és ha eddig eljutottam, semmiképpen nem adom fel. Folyton azt lestem, hogy anya mikor nem figyel ide, és mikor mehetek már végre el. Nem szóltam neki, és sejtettem, hogy ebből oltári nagy balhé lesz megint, de megérte kockáztatni. Már nagyjából ki is találtam egy fedősztorit magamnak, miszerint Marianne, egy rég nem látott barátnőm felhívott, hogy találkozzunk. De eddig anya szinte minden lépésemet figyelemmel kísérte, és folyton maga mellett tartott, hogy ne kelljen Billel kettesben maradnia. Kínos szituáció, de nem tehettem mást, vártam türelmesen.
Úgy fél óra múlhatott el, amikor megfelelőnek láttam az alkalmat. Éppen hármasban ücsörögtünk a művelődési ház büféjében, anya Billel csevegett valami számomra nem túl izgalmas témáról. Én képtelen voltam odafigyelni, mivel az idegesség teljesen hatalmába kerített, így csak néha hümmögtem valamit, amitől úgy tűnjön, én is részt veszek a társalgásban. Az agyam folyton csak az Il Capitanón tudott pörögni, és a lehetőségen, amelyet elszalasztani látszom.
Aztán Bill megszólalt hirtelen.
- Ott van a művész úr, nézd, Tabitha. – Anya rögvest felkapta a fejét. Kapott egy tiszteletpéldányt a könyvből, és mindenáron szerette volna dedikáltatni.
- Ó! – Hirtelen roppant izgatott lett.
- Odamegyünk?
- Hát, nem is tudom.
- Na, gyere! – Bill megragadta a kezét, felálltak az asztaltól, és elindultak a dedikáló stand felé.
- Sofi, te nem jössz? – kérdezte a férfi, de én azonnal megráztam a fejem.
- Majd megvárlak titeket itt.
- Rendben. – Azzal megfordult, és anya után sietett. A dedikáló asztaltól jó rálátásuk lehetett volna a büfére, ha nem lett volna akkora tömeg. Nekem nem is kellett jobb alkalom. Megvártam, amíg az emberek eltakarnak előlük, felkaptam a táskám, és már rohantam is a kijárat irányába.

*** 

Elkéstem, biztosan elkéstem. Minden olyan csigalassúsággal történt, a busz is minden piros lámpánál, minden megállónál megállt. Úgy éreztem, sosem fogok időben odaérni az Il Capitanóba, pedig háromnegyed órát pazaroltam el arra, hogy elérjek a délutáni csúcsban Brooklynba. A szívem a torkomban dobogott és a gyomom öklömnyire zsugorodott az idegtől. Már biztosan véget ért a válogató. Túl későn jöttem.
Azt a körülbelül öt perces utat a buszmegállótól a cirkuszig futva tettem meg, és szinte fel se fogtam, merre járok. Az volt a szerencsém, hogy nagyjából emlékeztem rá, hogy merre volt maga az épület, és egyből odataláltam. A cirkusz körül egy lelket sem láttam, talán már mindenki haza is ment. Szinte beestem az ajtón, és lihegve megálltam a porta előtt. A fülkéből egy idősebb, mogorva arcú nő nézett vissza rám, unottan végigmért, majd monoton hangon megszólalt. Arcán összeszaladtak a ráncok az öltözékemet és a kinézetemet látva, és képzelem, hogy mit gondolhatott rólam. Nem úgy néztem ki, mint aki egy cirkuszi számot készül előadni.
- Nem árusítunk ma jegyet.
- Tudom, nem is azért jöttem. A válogatóra jöttem, ma van nem? – hadartam el egy szuszra.
- Vagy úgy! – A nő úgy nézett, mintha ezt nem teljesen hinné el. – Nem gondolja, hogy elkésett kicsit? A válogatónak már majdnem vége.
- Tudom, sajnálom! Felléphetek még?
- Sajnálom, szerintem arra már nincs idő. Már csak az felvettek kihirdetése van hátra.
- Ó, a francba! – Majdnem elsírtam magam. Ettől tartottam a legjobban.
- Vagy mit bánom, menjen be! Nézze meg, hogy mi történik éppen.
Az ajkamba haraptam. Úgy tűnt, a nő megenyhült kissé az arckifejezésemet látva, és kinyitotta nekem az ajtót, habár nem igazán tudtam mire vélni a szavait. Nem firtattam tovább a helyzetet, a hátamra kaptam a táskám, és elindultam a hosszú folyosón befelé az épületbe. Kis táblácskák mutatták az utat a terem felé, ahol a válogató zajlott. Senkit sem láttam a folyosókon, és ez elég riasztónak tűnt. Egyre erősödött bennem az az érzet, hogy mindenki hazament.
Kinyitottam az ajtót, amire nagy betűkkel a „Válogató” felirat volt kiírva. A hatalmas terem tele volt székekkel, és rengeteg tornaruhás, velem körülbelül egyidős lány és fiú várakozott, sokan a szüleikkel együtt. Ők már biztosan bemutatták a produkciójukat, és arra várnak, hogy bejelentsék, hogy kiket vettek fel. A gombóc a torkomban hatalmassá nőtt. Most már biztosan nem mutathatom be a számomat. Ennyi volt. Kár volt idejönnöm.
Elindultam a terem vége felé, és ledobtam a cuccomat egy üresen álló székre. Mellettem egy terebélyes asszonyság ücsörgött, egy apró, karcsú, szőke hajú lánnyal. A lány rám mosolygott, ahogyan levetettem magam a székre, egy pillanat alatt felmérte a helyzetet, majd meglepően barátságosan hozzám szólt.
- Szerintem még bemehetsz – bökött az ajtó felé, amire a "Meghallgatás" felirat volt kifüggesztve. – Vigyázz, nem túl barátságosak.
- Köszi. - Igyekeztem visszamosolyogni, bár inkább egy keserű grimaszt sikerült vágnom. – Azért megpróbálom.
- Nem te vagy az egyetlen, aki elkésett – mondta az asszony. – Mások is jártak így – nevetett fel kedélyesen.
- Sok sikert! – mosolygott a lány.
- Köszönöm. – Újfent ennyit sikerült kinyögnöm, és a gombóc kétszeresére dagadt a torkomban. Valahogy eddig nem tudatosult bennem, hogy ma itt fel fogok lépni, hiszen végig azon járt a fejem, hogy biztosan elkéstem. Az ajtó felé néztem, amely makacsul zárva volt. A lány óvatosan megkocogtatta a vállamat, és mosolyogva mondta.
- Szerintem kopogj be!
- Öhm, rendben. – Földbe gyökerezett a lábam, és képtelen voltam elindulni az ajtó felé. A szívem a torkomban dobogott az izgalomtól, és nem is voltam benne biztos, hogy be akarok menni, amikor váratlanul egy magas, szőke hajú, termetes férfi lépett ki az ajtón, és óvatosan körülnézett. Nagy levegőt vettem, és odamentem hozzá. Meg akartam szólalni, de egyszerűen képtelen voltam bármit is mondani. Leplezetlen csodálkozással mért végig, majd erős, furcsa akcentussal megszólalt.
- Mit szeretne?
- Én csak…
- Ő is a válogatásra jött. – A lány könnyű léptekkel mellém szökellt. – Csak kicsit elkésett
- Ó! – A férfi nagy szemekkel nézett rám. Az öltözékem alapján még mindig inkább egy fogadásra készültem, mintsem fellépni. – Azzal sajnos elkésett a kisasszony. Már véget ért a meghallgatás.
- De, kérem! Én nem tudtam hamarabb jönni!
- Ez sajnos a maga baja. Hamarosan kihirdetjük, hogy kiket vettünk fel.
- Én… én sajnálom! Higgyék el, nem olyan hosszú…
- Nekünk tartanunk kell magunkat a szabályokhoz – közölte a férfi határozott, rideg hangon. Az akcentusa egyértelműen oroszos volt, és a hanghordozása roppantul kezdett idegesíteni. – Maga már nem fér bele.
Éreztem, hogy könnyek gyűlnek a szemembe, és meg sem szólaltam. Hát ennyi volt. Nem kellett volna rohannom idáig; sőt a fogadásról sem kellett volna meglógnom.
- Ugyan, Sergej, hagyd szegényt! – Ekkor hirtelen egy magas, fekete, vállig érő hullámos hajú férfi állt fel a zsűri asztalától, és felénk indult. – Engedd be – intett a Sergej nevezetű pasasnak, aki egészen biztosan a cirkusz artistája, vagy edzője volt, már csak a termetéből ítélve is. Egészen megszeppentem, és halkan egy köszönömöt suttogtam a férfinak, aki hozzám lépett, beljebb tessékelt, és becsukta mögöttem az ajtót.
- Szóval, lássuk a mi későnket! – szólalt meg kedélyesen a férfi, miközben visszament az asztalhoz, és leült középre. – Hogy is hívnak, ifjú hölgy?
Zavaromban képtelen voltam megszólalni. Bárgyún mosolyogtam, és a zsűri tagjait mustráltam. Középen a férfi mellett egy idősödő, olyan negyven év körüli, jóságos arcú nő ült. Azonnal szimpatikussá vált, és segélykérően néztem rá, mintha bármit is tudna segíteni. Mellette egy barna hajú, izmos férfi ült, a másik oldalon pedig egy szőke, hosszú hajú nő, aki annyira ismerős volt. Majdnem felsikkantottam a felismeréstől. Ő volt az a nő a plakátról!
A Sergej nevezetű férfi kilépett a hátam mögül, és visszaült a helyére. Szinte el is felejtettem, hogy ő is itt van.
- Szóval, hogy is hívnak?
Megráztam a fejem, mint aki épp most ocsúdott fel álmából. Mintha nem is lennék itt teljesen, el is felejtettem, hogy kérdeztek tőlem valamit.
- Öhm… Sofia. Sofia Toroshvili.
A zsűri tagjai döbbent arccal néztek egymásra.
- Toroshvili? – a középen ülő férfi elismerően rám nézett. – Hány éves is vagy?
- Tizennyolc múltam – mondtam halkan.
- Mondd csak, nem rokonod véletlenül Zviad Toroshvili?
- De igen. Ő az apám.
- Ó! Az apád?
- Igen – suttogtam még mindig megszeppenve, és a torkomban növekvő gombóc szinte megfojtani készült.
- Ez hihetetlen! – A zsűritagok lopva egymásra néztek, és izgatottan suttogtak egymás között, de nem értettem, hogy pontosan miről. Miért olyan nagy dolog, hogy apám Zviad Toroshvili?
- Tudod, az apádra még így, tizenkét év távlatából is úgy tekintünk, mint egy élő legendára. Roppant tehetséges artista volt a maga korában. – A férfi elismerően rám nézett, mintha ez velem kapcsolatban bármit is nyomna a latban. – Így hát felteszem, te is hasonló tehetséggel vagy megáldva, mint az édesapád!
A szőke hajú nő fintorogva elhúzta a száját, az a Sergej nevezetű fickó pedig alig tudta leplezni a kétkedését.
- Szóval ezek után már mindenképpen meg kell nézzük a produkciódat, ifjú Sofi.
- Va… Valóban? Kíváncsiak rá?
- Hát ezért jöttél ide, nem? – A szőke nő hangja ridegen csengett a nagy teremben.
- Rendben, csak adjanak egy percet – mondtam, és már le is vettem volna a ruhámat, ami alatt tornadresszbe voltam öltözve, készen rá, hogy bemutassam a számomat. Csak most jutott eszembe, hogy be se vagyok melegítve, anélkül pedig könnyen lesérülhetek. Már éppen kezdtem volna átmozgatni magamat, amikor a fal mellől, a sötétből egy alak vált ki, ahol úgy állt eddig, hogy észre se vettem. Két, talán három évvel lehetett idősebb nálam, magas termetű, fekete hajú, sugárzó barna szemű, hihetetlenül helyes srác volt, de az arca rideg keménységet, sőt durvaságot sugárzott. Nyílként fúródott belém a felismerés. Ő volt az a plakátról, az a barátságtalan arcú srác, aki minden bizonnyal az Il Capitano sztárja lehetett. Pillantásra se méltatott, csak leszegte a fejét, és egy szó nélkül öles léptekkel távozott.
- Mr. Betranche, ön nem kíváncsi az utolsó produkcióra?
A srác megtorpant az ajtóban, és vetett rám egy lesajnáló pillantást.
- Azt hiszem, eleget láttam mára, igazgató úr. – Hangja gőgösen és fagyosan csengett, minden tiszteletet nélkülözve. Majd a kilincs után nyúlt, és erőteljesen becsapta maga után az ajtót. A középen ülő férfi felsóhajtott, és alig észrevehetően megcsóválta a fejét.
Összeszorítottam az ajkaimat, de nem szóltam semmit. Már nem is biztos, hogy be akarok kerülni ebbe a társulatba. Ez a srác lehet, hogy itt szupersztár, de hihetetlenül öntelt és beképzelt, az fix.
- Ne haragudj, kedveském! Csak nyugodtan mutasd be a számodat – mondta, és kezével intett, hogy kezdhetem.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése