2017. május 3., szerda

Atlantisz hangjai - 3. fejezet

Halihó!

Igen, tudom, kicsit sokat kellett várni rá, de íme meg is érkezett a harmadik fejezet! Azonban az olvasása előtt fűznék hozzá egy kis magyarázatot.
Azt valószínűleg senki sem tudja rólam, hogy szabadidőmben nem csak lelkesen pötyögök a klaviatúrán, hanem amatőr csillagász is vagyok, és régi álmom volt, hogy egy történetembe beleszőjem a csillagászatot, és megosszam azokat a csodálatos élményeimet, amelyeket az éjszakai égbolt megfigyelése közben szereztem. Az Atlantisz hangjai bővelkedni fognak ilyen részekben, hisz amint láttátok, az éjszakának különösen fontos szerepet szánok a történetben. Nos ebben a részben kaptok egy kis ízelítőt belőle. :)
A részben két csillagkép szerepel, a Hét Bölcs nem más, mint a Göncölszekér, a nőstényfarkas pedig a tőle nem messze lévő Kis Göncöl (vagy Kis Medve) csillagkép, amely szekerének utolsó csillaga a Sarkcsillag, ami mindig észak felé mutat. Az Ősök Útja pedig a Tejútrendszer tőlünk látható gyönyörű sávjai.
Szóval remélem, hogy ez a kis bevezető kedvet csinált nektek az olvasáshoz, jó szórakozást hozzá! :)

Ölel: Amy



Marya

Maryát csontig hatoló, egész bensőjében szétáradó félelem kerítette hatalmába, ahogyan megállt a domb tetején, és körbekémlelt. Szorosra húzta magán krémszínű, hímzésekkel díszített gyapjútunikáját, hogy valamelyest védje magát a feltámadó szél és az arcába csapó esőcseppek ellen, ledobta a táskáját és a számszeríját, majd a földre rogyott. Bőrét összekarcolták, ruháját megszaggatták a tüskés növények és a szanaszét heverő faágak, véres nyomokat hagyva maguk után, de ő mit sem törődött velük.
Tudta, érezte, hogy itt a vég. Menthetetlenül eltévedt.
Akármerre is nézett, mindenütt dombokat, völgyeket és sűrű erdőket látott maga körül, a távolban pedig ott derengtek a horizonton az Alcon-hegység hatalmas láncai, ahogyan kettészelték a szigetet. Közelednie kellett volna feléjük, de ehelyett a fenséges, lassan sötétségbe burkolózó hegycsúcsok olyan távolinak tűntek tőle, mint még soha.
A lány felhúzott térdeire fektette homlokát, és kis híján kibuggyantak a könnyei. Kitapogatta a ruhája alatt, és nagy nehezen előhúzta a nyakába akasztott iránytűt, körbeforgatta, hátha életre tudná kelteni, de mindhiába, a kis szerkezet elromlott. Még reggel történt, hogy egy vízmosáson kelt át, miközben leejtette, és habár a puha avarra esett, így is helyrehozhatatlanul tönkrement. Óvatosan megmozgatta az aprócska tárgyat, próbálgatta megjavítani, de esélye sem volt, a tű letört, és a kör alakú fémdobozka szélére csúszott. Soha többé nem lesz alkalmas arra, hogy az északi irányt mutassa neki.
Marya felállt, és rémülettel vegyes dühvel hajította a táskája mélyére a használhatatlanná vált iránytűt. Egész nap minden segítség hiányában vakon szelte át az erdőt. A napot vastag, súlyos felhők rejtették el előle az égen, és habár néhány óránként felmászott egy-egy magasabb fára, hogy tájékozódjon, vajmi kevés sikerrel járt. És mostanra már teljesen eltévelyedett a sűrű rengetegben.
Noha még volt hátra fél óra a világosságból, olyan sötétség borult a tájra, mintha máris éjszaka lenne. Komor felhők borították az eget, a levegő fülledt és nehéz volt, és nagy esőcseppek hullottak alá szüntelenül. A lány biztos volt benne, hogy hamarosan kitör a zivatar, és amikor mintegy figyelmeztetésként feltámadt a szél, és hirtelen egy hatalmas villám hasított végig az égen, ijedten felkapta a holmiját, és futásnak eredt.
Azonban hiába rohant, tudta, hogy a vihar elől nem futhat el. Az eső pillanatokon belül szakadni kezdett, teljesen eláztatva és összesározva a ruháját. Megborzongott, ahogyan a hideg cseppek a bőrének ütődtek, és a tájat kísértetiesen megvilágító villámok fényénél igyekezett lefelé botorkálni a meredek domboldalon. A pánik a torkába kúszott, szorította, már-már alig engedte levegőhöz jutni, és halálfélelem járta át minden tagját. Hát így végződik minden, ma éjjel ő is csatlakozik az erdőben életüket vesztett szerencsétlenekhez. Mert ha az Árnyak nem is ragadják el ma, a viharban esélye sem lesz megtalálni az utat észak felé.
Bevetette magát a fák közé, az ágak ijesztő sziluettekként tornyosultak fölé, ahogyan kivilágosodott az ég egy-egy pillanatra. Megtorpant egy pillanatra, ahogyan ereje elfogyott, és kimerülten és reszketve dőlt neki az egyik közeli fatörzsnek, könnycseppei összemosódtak az arcán végigfolyó esővel. Összekuporodott a földön, és fülére szorította a kezét, hogy ne hallja az ég fülsiketítő morajlását és a vízcseppek dübörgését az avaron. Éhes volt, rettenetesen fáradt, és észveszejtő félelem kerítette hatalmába. Talán ezek már az Éjszaka Árnyai, kapta fel a fejét, és lázas tekintettel körbekémlelt. Talán már rég megtalálták, követték őt az erdőn át, és most itt vannak, hogy elvigyék őt. A szülei, és a két testvére jutottak eszébe, és az apró feruai birtok, ahol felnőtt. Mi lesz, ha sosem láthatja őket többé?
Körmeit mélyen a fába vájta, és reszkető térdekkel feltápászkodott. Tovább kell mennie minden áron, mielőtt a sötétség teljesen hatalmába kerítené. Itt nem maradhat éjszakára. Félig vakon, tapogatózva és botorkálva elindult a rengetegben, szüntelenül valami védett hely után kutatva, ahol biztonságban megszállhat, és tüzet gyújthat éjszakára. Azonban minduntalan sűrű fák és cserjék állták az útját, és csak a villámok fényénél tudott lassan, lépésről-lépésre haladni. Amikor megállt egy pillanatra, reszkető kézzel a táskájába túrt, és elővette aprócska topázból készült lámpását, amely a Kristály energiáját elnyelve világított a sötétben. De mindhiába, az apró, réz keretbe foglalt szerkezet erejét vesztette, és gyengén pislákoló fénye kevés volt ahhoz, hogy a lány lásson is vele bármit a sötétben.
Két óra telt el a sötétségből, míg Marya végül össze nem rogyott a fáradtságtól és éhségtől. Két órán át bolyongott össze-vissza az erdőben, míg végül a rettegés és az egész napos menetelés minden erőt kivett belőle, és lábai felmondták a szolgálatot. Bőrig ázva és korgó gyomorral egy terebélyes tölgyfa tövébe kuporodott, miközben a vihar szakadatlanul tombolt, a szél vadul tépázta a fákat, az ég pedig időről-időre kísérteties fénybe borult felette.
A lány azonban csak zokogott, ahogyan utolsó csepp energiáját is felemésztette a kétségbeesés. Hiba volt ide jönnie, és azt hinnie, hogy egy ilyen egyszerű siguriai parasztlányból, mint ő, valaha őrző válhat. Hiszen sosem volt éltanuló, vagy akár osztályelső, sosem tartozott a legjobbak közé. Az utolsó vizsgája sem sikerült, csak Gowen Farymnak megesett rajta a szíve, így juthatott el idáig. Tudta, hogy az idős mester akaratán kívül halálra ítélte őt. Sosem volt elég jó ahhoz, hogy kiállja az Utolsó Próbát, és lám, végül itt fogja lelni a halálát a rengetegben, távol mindentől és mindenkitől, aki valaha kedves volt számára.
***
Syn

A szél vadul rázta a sietve felállított sátor bőrből készült falát, az eső hangosan kopogott a könnyű anyagon, lassan átáztatva azt. Hideg cseppek hullottak időnként a bent fekvőkre, és Syn mérgesen arrébb húzódott előlük egészen az átmeneti szálláshelyük bejáratához. Odakint mintha a pokol szabadult volna el, a vihar őrülten tombolt, villámok szabdalták az eget, és az ég szüntelenül dörgött. Ma éjjel az árnyak biztosan lakomáznak szerte Atlantiszban, gondolta a fiú keserűen, és a bejárathoz tett apró őrzőlángot figyelte. Amíg a parányi tűz ég, nincs mitől félniük az éjszakában, távol tartja a gonosz szellemeket, és biztonságot nyújt nekik a sötétben. Syn aggódva nézte, ahogyan a gyertya egyre fogy, és a méhviasz sűrű patakokban folyik le az oldalán. Csak addig tartson ki, ameddig itt vagyunk, imádkozott magában. Hiába mondják a mesterek, hogy a Nagy Erdőkben nincsenek árnyak, ő maga ezt ostobaságnak tartotta. Mindenki, aki enélkül járja az éjszakát, elveszett.
A fiú lekapta a tekintetét a haloványan pislákoló lángról, és megpróbált kényelmesen elhelyezkedni a durva és egyeletlen talajon. Sejtette, hogy habár iszonyatosan fáradt és kimerült volt az egész napos meneteléstől, ma éjjel sem fog tudni aludni. Irigykedve pillantott végig három társán, akik a sátor hosszában elterülve mélyen aludtak. Nem zavarta őket a kint dühöngő zivatar, sem az aláhulló hideg vízcseppek, sem az odakint ólálkodó árnyak. Syn egészen kicsire húzta össze magát, és dühösen ökölbe szorította az ölében nyugvó kezét. Gyűlölte magát, amiért nem olyan bátor, mint ők. Tudta, hogy csak abból lehet őrző, aki rátermett, szívében rettenthetetlen, és szembe mer nézni a saját félelmeivel. Ő azonban képtelen volt rá, tudta már jól, de el kellett hitetnie mindenkivel, hogy alkalmas a feladatra.
Hatalmas gombóc nőtt a torkában a gondolatra, hogy talán mégsem válik belőle miyeion. Mit fog hozzá szólni az apja, aki annyi pénzt és energiát ölt egyetlen fia taníttatásába? Hiszen megmondta neki, hogy ha nem lesz belőle őrző, többet a szeme elé se kerüljön, mert szégyent hoz az oly ősi és megbecsült Timakh névre. Syn bele se mert gondolni, hogy mihez fog akkor kezdeni egyedül, a családja által kitaszítottan. A biztos nyomor és kárhozat várna rá, efelől semmi kétsége sem volt.
De ha őrző lesz, onnantól övé lesz a világ, a neve bekerül Atlantisz krónikáiba, és elismerés és hírnév övezné őt, ahová csak menne. A politikát meghagyná a tartományi kormányzóknak, ő maga pedig gondtalanul ünnepségről ünnepségre, lakomáról lakomára járna, és fürdene a dicsőségben élete végéig. Az lenne ám az aranyélet! A fiú szája halovány mosolyra húzódott, és már-már maga elé képzelte az étellel roskadásig pakolt asztalokat, a finom társaságot és az előkelő kelméket és ékszereket.
Ám egy hatalmas villámlás, majd egy fülsiketítő dörrenés visszazökkentette Synt a komor valóságba, és a fiú rémülten húzta össze magát. Ehhez előbb le kell gyűrnie a fáradtságát, és át kell kelnie az erdőn. Úgy számolta, már nem lehetnek messze a rengeteg túloldalán fekvő aprócska várostól, Liwymtől, és magában hálát adott a Bölcseknek, amiért Werrunnal és a bandájával tartott. Az elmúlt két évben szüntelenül az idősebb férfi kegyeit kereste az Akadémián, behízelegte magát a körülötte kialakult befolyásos körbe, és elhitette vele, hogy hasznos és nélkülözhetetlen barátjává tud válni. Gondolatban megdicsérte magát az erőfeszítéseiért. A befektetett munka most megtérülni látszott, hiszen előrébb jártak a sűrű erdőben, mint bárki más őrzőjelölt.
Azt azonban tudta, hogy nem lehet mind a négyükből végül őrző. Túl sokan indultak útnak a Nagy Erdőkön át, ők pedig sokszor hátráltatták egymást, és minden egyes napközben elvesztegetett perccel nőtt annak az esélye, hogy valaki megelőzi őket. Valakinek mennie kellett közülük.
Syn a sarokban alvó Werrun Talleus hatalmas alakjára pillantott. Werrunból biztosan őrző lesz, sőt, talán az őrzők vezetője megtisztelő címet is elnyeri, így az nem volt kérdéses, hogy a férfival kellett maradnia. A szorosan mellette, talán még túl közel is fekvő Tangamera Saltoronra tévedt a tekintete. A lány erős és szívós volt, kitartása bármely férfiéval vetekedett volna, testét számtalan tetoválás és ékszer borította, hogy bátorságának és erejének nyomatékot adjon. Syn mindig is sejtette, hogy van közöttük valami Werrunnal, így egyáltalán nem csodálkozott rajta, amikor a férfi bejelentette, hogy ő is velük jön. Eddig nem is csalódott a lányban, hiszen könnyedén tartotta velük a kimerítő tempót, a vadászatkor pedig nem egyszer hasznát vették ügyességének. Neki minden kétséget kizáróan maradnia kellett.
Így kizárásos alapon csak Ruwyn maradt. Hunyorogva próbálta kivenni a sötétben a nála egy teljes napfordulóval fiatalabb férfi nyurga alakját, ahogyan az a többiektől elfordulva békésen szuszogott. Ruwyn Ahoxeaqból, Atlantisz legszegényebb és legelmaradottabb tartományából származott, és Syn nem is értette, hogy mit is keres itt. Hiába igyekezett erősnek mutatkozni, gyakran elfáradt, és lemaradt a többiektől, visszatartotta a csoportot, emellé szüntelenül panaszkodott, és még a levadászott zsákmány jó részét is felfalta. A férfi minden egyes alkalommal elgondolkodott Werrun józan ítélőképességén, amikor Ruwyn végtelen szóáradatát hallgatta, és egyre biztosabbá vált abban, hogy neki soha, semmilyen körülmények között nem szabad őrzővé válnia.
Syn Timakhban villámgyorsan született meg az elhatározás, ahogyan az őrzőláng lusta táncát figyelte a sátor hullámzó falán. Az egészet úgy kell időzítenie, hogy azelőtt közvetlenül történjen, hogy megérkeznek Liwymbe. A gyanúnak még véletlenül sem szabad ráterelődjön, úgy kell tűnnie, hogy Ruwyn volt túl ostoba, és eltévedt az erdőben. És ami a legfontosabb, de ugyanakkor legnehezebb is volt, Tangamerának és Werrunnak csak az utolsó pillanatban szabad tudomást szereznie róla.
***
Marya

A lányt a szűnni nem akaró perzselő fájdalom térítette magához, amely a homloka környékéről jött. Ahogy riadtan felült, a szeme és szája telefolyt esővízzel, amely a felette elterülő terebélyes fák ágairól csöpögött rá, és ami bizonyára az oly kellemetlen érzésért is felelős volt. A lány óvatosan tapogatózva feltápászkodott, és körülnézett a sötétben, próbálta megállapítani, hogy hol is van. Aztán szépen lassan beugrott minden. Eltévedt az iszonyatos viharban bolyongva, és végül ennek a fának a törzsénél rogyott össze. Itt gubbasztott órákon keresztül, míg végül úgy tűnt, hogy a fáradtság végül legyőzte őt, és… Te jó ég, nem lehet, hogy elaludt!
Marya a kemény fatörzsnek támasztotta a hátát, és próbált úrrá lenni a rettenetes pánikon, ami ismét kezdte hatalmába keríteni. Átázott ruhájában borzasztóan fázott, végtagjai egészen átfagytak és elgémberedtek, és ezen az sem segített, hogy a vihar után a levegő a nappali hőmérséklet töredékére hűlt le. De a lányt mégsem az aggasztotta, hogy esetleg megfázik, és beteg lesz. A szabadban töltötte mindennemű védelem nélkül az éjszakát, még egy árva őrzőlángot sem tudott gyújtani, ez pedig azt jelentette, hogy az árnyak egészen biztosan megtalálták őt, amíg aludt. Sok történetet hallott már a falu véneitől szerencsétlenekről, akik nem találtak menedéket, és a szabadban kellett tölteniük az éjszakát. Azt mesélték, az árnyak megérintették őket, és később szörnyű kínokkal járó, a testüket eltorzító betegségekbe haltak bele. Marya ugyan mindig is kétkedéssel hallgatta ezeket az ósdi históriákat, de most, itt egyedül a rémisztő éjszakában jó oka volt mégis hinni bennük.
A táskája mélyére túrt, és elővett egy hosszú, henger alakú gyertyát, majd meggyújtotta. Az őrzőlángja volt az, amelyet édesanyja nyomott még kezébe, mielőtt elindult volna az Utolsó Próbára Feruából. A tűz elűzte az Éjszaka Árnyait, és adott némi világosságot, de Marya minduntalan csak arra tudott gondolni, hogy mi történik, ha már túl késő. Kétségbeesetten végigtapogatta a testét gyanús jelek után kutatva, de a sebeket és horzsolásokat leszámítva mindene ép volt. Egyelőre.
Reszketeg léptekkel elindult a sötét rengetegben, lába alatt néha megreccsent egy-egy ág, hangja sokáig visszhangzott a fák között. Céltalanul ment előre, minden tagja nehéz volt a fáradtságtól, gyomra hangos korgással jelezte, hogy előző nap nem evett semmit vacsorára, és szinte percenként tekintgetett ijedten körbe, hogy az árnyak vagy egy kóbor vadállat nem követi-e őt.
De valami különös módon az erdő békés volt, minden elcsendesedett a szörnyű vihar után. A fák levelei lágyan susogtak a szélben, a feje fölött éjjeli madarak repültek zsákmány után kutatva, körülötte pedig néha megmozdult az avar egy-egy arra járó állat léptei nyomán. Minden olyan idillinek és nyugodtnak tűnt, már-már elhitette vele, hogy semmi baj nem érheti őt. Az őrzőláng halovány fényében ráakadt egy ösvényre, amely keresztül az erdőn egyenesen egy tisztásra vezetett. A fák kezdtek eltörpülni mellette, amelyeket végül sűrű bozótos, majd ritkább cserjés váltott fel. Átkelt egy patakon, és végül egy füves domboldalra jutott, ahonnan az egész táj a szeme elé tárult.
Az őrzőláng fényétől elvakítva először fel sem fogta, hogy mit lát. Kilépett az erdő takarásából, és elindult felfelé a dombon, kezét szorosan maga előtt tartva, hogy kitakarja a fényét, és próbálta pontosan megérteni az elé táruló látványt.
Mialatt aludt, a vihar teljesen elvonult, csak a horizont közelében időnként felvillanó égbolt emlékeztetett még a jelenlétükre. A felhők eloszlottak, az égbolt kitisztult, és a holdtalan éjszakán apró fénypontok ezrei ragyogták be fényükkel. A csillagok voltak azok.
Marya lélegzetvisszafojtva nézett felfelé az égre, egy pillanatra még arról is elfeledkezett, hogy mekkora veszélyben van, és mennyire rosszul is érzi magát. De hiszen nem is tudta, senki nem mondta neki, hogy ennyi csillag van az égen! Persze az Akadémián tanult valamennyi csillagászatot, de ez főként az Elsőkről, és a régi mesterek munkájáról szólt, nem magukról a csillagokról. Emlékezett rá, hogy egyszer kiskorában látta őket, látta a Hét Bölcset ragyogni az alkonyi égen, mert engedett a kíváncsiságnak, és elhúzta a szobája ablakát takaró súlyos függönyt, amely az árnyaktól hivatott őt védeni. De az édesapja megtudta ezt, és két nagy pofon és alapos leszidás lett a merészségének ára. Azóta egyszer sem nézett fel az égre, egészen a mai napig.
Óvatosan letette az őrzőlángot a földre, és pár lépéssel arrébb ment, hogy ne süssön a szemébe a fény. Az éjszakai égbolt látványa teljesen magával ragadta, és leült a nedves fűre, hogy alaposabban is megcsodálhassa. Fényük haloványan pislákolt, mintha csak táncot lejtenének odafent, körülöttük pedig ott kígyózott tejfehér hullámaival az Ősök Útja egészen az egyik horizonttól a másikig. Marya ismerte jól a régi legendákat, tudta jól, hogy ezt az utat követték hajdanán az Elsők, az univerzum leghatalmasabb lényei egészen idáig a Földig, hogy aztán teremtményeikkel, az emberekkel benépesítsék a bolygót. Minden atlantiszi ismerte ezeket a mondákat jól, de mégsem volt senki az égvilágon, aki látta volna saját szemével, hogy mennyire gyönyörű valójában is az Ősök Útja.
Maryának fogalma sem volt, hogy meddig ülhetett ott, elmerülve az égbolt csodáiban, az idő és tér teljesen megszűnt létezni számára. Lefeküdt a földre, és megpróbálta magába szívni a látványt, és elraktározni minden egyes részletét. Azon kapta magát, hogy próbálja megjegyezni a csillagok helyzetét, hogyha esetleg egyszer visszatér az atlantysi akadémiára, vissza tudja idézni, és megtalálja a régi mesterek által lejegyzett csillagképeket. A Hét Bölcset kereste, és ahogyan alaposan körbekémlelt minden irányba, rájött, hogy nincs is nehéz dolga. A hét fényes csillag különös alakzatba rendeződve ott ragyogott kicsivel a horizont felett. Pont, mint gyermekkorában.
Aztán hirtelen eszébe jutottak mesterének, Gowen Farymnak a szavai, amint utolsó tanácsot ad neki a Próba előtt. A férfi a csillagokról magyarázott neki, de a lány nem szentelt túl sok figyelmet a mondanivalójának, mert nem hitte, hogy valaha is hasznát veheti. Pedig ha valamikor, akkor most hatalmas szüksége van a tanácsára.
Jól jegyezd meg Marya, hallotta a lány a mester szavait a fülében visszhangozni, ha minden más cserben hagy téged, a csillagok akkor is mutatni fogják neked az északi irányt, és kivezetnek az erdőből. Csak nézz fel az égre, és látni fogod a Hét Bölcset, az égbolt legfényesebb és legszebben ragyogó csillagait. Ha a négyszög utolsó két csillagát összekötöd, bökött a férfi egy ósdi csillagtérképre, és meghosszabbítod ötször, megtalálod az égen trónoló büszke Nőstényfarkast, amely mindig északra mutat.
Marya habár nem ismerte az égboltot, mestere leírása alapján könnyedén megtalálta a Nőstényfarkas halványabb, de mégis fenségesen tündöklő csillagait, amint hűségesen követték a Hét Bölcset égi útjuk során. Nem tétovázott sokat, összeszedte a holmijait, felkapta a földről az őrzőlángot, és egy teljes nap kóborlás után végre elindult ismét észak felé.

2 megjegyzés:

  1. Egyre jobb :3 folytatást, de gyorsan! ;) :*

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm :) Igyekszem, bár azt hiszem, várni kell most majd egy kicsit a következő fejezetre a vizsgaidőszakom miatt. :/

      Törlés