2017. május 30., kedd

Il Capitano - 5. fejezet

Sziasztok!

Röstellem, hogy ilyen régen jártam errefelé, de mint talán már említettem, beütött nálam a vizsgaidőszak, illetve a szakdolgozat és a záróvizsga körüli mizériák, így eléggé elfoglalt voltam az utóbbi időben. Nem is nagyon jutott időm az írásra, így sajnos nem tudtam hozni az Atlantisz hangjainak újabb fejezetét, kárpótlásul viszont úgy döntöttem, hogy kirakom hamarabb az Il Capitano ötödik részét. Fogadjátok sok szeretettel, az Atlantisz hangjai negyedik fejezete pedig június közepe felé várható.

ölel mindenkit: Amy





Szörnyen bénának éreztem magam hirtelen. Valahogy nem bírtak normálisan mozogni a testrészeim, és elég kellemetlenül éreztem magam, ahogyan álltam ott a zsűri előtt egy szál tornadresszben, kezemben az apámtól kapott labdával, és igyekeztem elszántan az előttem ülőkre nézni. De hiába, ennek az undok, nagyképű srácnak a megjegyzése nem hagyott nyugodni. Eleget láttam mára, visszhangzott a fejemben újra és újra a lekicsinylő megjegyzés, és úgy éreztem, képtelen vagyok koncentrálni.
Aztán valahogy mégis elkezdtem. Igyekeztem úgy mozogni, ahogyan az utcai fellépéseim alkalmával teszem, próbáltam úgy tenni, mintha minden mozdulat a szívemből jönne. A rögtönzött előadásaimra, a közönség örömére és a tapsviharra gondoltam, amelyek mindig olyan jóleső érzéssel és elégedettséggel töltenek el egy-egy mutatvány után. De a fejemben egyre csak ismétlődött; eleget láttam. Ez a két szó annyira az elevenembe talált, hogy képtelen voltam szabadulni tőle. Mi van, ha annak a srácnak igaza volt, és most feleslegesen strapálom magam, mert itt sokkal nagyobbak a követelmények, mint amikhez én hozzászoktam? Mi van, ha csak ostoba vágyálom az egész, és éppen jó úton tartok afelé, hogy nevetségessé tegyem magam?
Még a könnyed mozdulatok is akadoztak valahogy, és néha csak egy hajszálon múlott, hogy nem ejtettem el a labdát. Megpróbáltam ügyelni a kecsességre és a tartásomra, és a fejemben visszhangoztak apa szavai, amikor tanított engem kiskoromban; térdet kinyújt, bokát megfeszít, kar egyenes. Ez valamennyire működni látszott, és némiképp sikerült megmentenem az amúgy kissé gyászos gyakorlatomat. Félúton megálltam egy pillanatra, de épp csak annyira, hogy szemügyre vegyem a zsűri arckifejezését. Néhányuk arca kifejezéstelen volt, minden érzelmet nélkülözött, sőt már-már inkább nemtörődömnek látszott innen. Sergej üres tekintettel meredt rám, a mellette ülő szőke csaj türelmetlenül dobolt a tollával, mintha én ott se lettem volna. A tagok közül egyedül az idősebb, szélen ülő nő és a középen ülő férfi mutatott irántam leplezetlen érdeklődést. Ez kissé megnyugtatott. Legalább valaki idefigyel.
Ahogyan közeledtem a szám vége felé, úgy váltak egyre ruganyosabbá és könnyedebbé a mozdulataim. Egészen el mertem magam engedni, a feszültség is többé-kevésbé feloldódott bennem. Ez az újult energia adott erőt az utolsó ugrásomhoz is, ami a legnehezebb volt. Tökéletesen kellett időzítsek, hogy jól sikerüljön, és ne hibázzam el. Feldobtam a labdát a magasba, nekifutottam, ugrottam egy rundel-flikket, de azonnal éreztem, hogy nem stimmel valami. Amint a flikkből a talajra érkeztem, a bal bokám, amelyiket három hete majdnem kitörtem, megbicsaklott egy pillanatra, és éles fájdalom hatolt belé. Igyekeztem nem törődni vele, és visszanyerni egyensúlyomat, felemeltem a kezemet, és vártam, hogy a labda a kezembe érkezzen.
- Au!
Az a vacak olyan gonoszul csúszott ki a kezem közül és talált telibe, mintha csak önállósította volna magát. Egyenesen arcon ütött, lepattant rólam és pattogva megállt valahol a zsűri asztala előtt. Leengedtem a karomat, és a fájós orromat dörzsölgettem, ami annyira megfájdult, hogy a szemem is könnybe lábadt tőle. Ehhez csatlakozott a bokám is, amibe szépen lassan kezdett visszaszivárogni a már jól ismert fájdalom. A fenébe, talán nem gyógyult meg rendesen, és most csak még többet ártottam neki!
Összeszorítottam ajkaimat, és igyekeztem mosolygó, vagy legalábbis közömbös képet vágni, miközben éreztem a rám szegeződő pillantásokat. Eléggé ostobának éreztem magamat, és bizonyára mulatságosan festhettem, ahogy ott álltam, ötük pillantásának kereszttüzében. Lehajtottam a fejemet, összeszedtem a labdámat a zsűri asztala elől, majd újból felegyenesedtem, de igyekeztem kerülni a pillantásokat. Vártam, hogy szóljon valaki valamit, de nem úgy tűnt, hogy bármelyikük is hozzáfűzne valamit a produkciómhoz. Így hát aztán megfordultam és kimentem az ajtón, csak a küszöbön állva suttogtam el egy viszlátot. Senki nem köszönt vissza; egészen biztosan nem voltak meggyőződve róla, hogy még viszontlátjuk egymást. A szemem sarkából láttam, hogy a szőke nő odasuttog valamit annak a Sergej nevezetűnek, aztán az ajtó becsukódott mögöttem.
Lerogytam a székre, kinyújtottam lüktető lábamat, szorosan magamhoz szorítottam a cuccaimat, és azt néztem, hol tudnék átöltözni végre egy normális göncbe. Hazamenni készültem. Így is már túl régóta jöttem el arról az istenverte fogadásról, és anyám így is rettenetesen dühös lesz rám, amiért meglógtam egy szó nélkül. De legalább nem fog fájni a fejem amiatt, hogy mit mondjak neki arra az esetre, ha mégis felvesznek a cirkuszba. Ugyanis most már egészen biztosan nem leszek tagja a társulatnak. Alaposan elszúrtam az egészet, sőt, mulatságossá is tettem magamat, és ezek után száz százalék, hogy nem fognak felvenni ide.
Miután kissé kifújtam magamat, alaposabban szemügyre vettem lüktető bal bokámat. Kétségkívül nem tett jót neki az elmúlt három hét, és minden bizonnyal túlerőltettem kissé. Biztos voltam benne, hogyha abban az utolsó pillanatban nem adja meg magát, akkor képes lettem volna elkapni a labdát, és talán egy fokkal elégedettebben jöttem volna ki a teremből. Most azonban csak reménykedhettem benne, hogy nem okoztam nagyobb kárt, és nem sérült meg súlyosabban.
Elég gyászos képet vághattam, mert a szőke hajú lány, aki mellettem ült, egy ideje engem mustrált, és most óvatosan megkérdezte:
- Hogy ment?
- Szörnyen – mondtam kissé rekedt hangon.
- Ugyan, biztos nem volt olyan rossz! – próbált biztatni.
- De igen – válaszoltam lemondóan. – El is rontottam.
- Ne is törődj vele! Tudod, ezek eléggé fura emberek ám ahhoz, hogy meg tudd mondani, hogy mi nekik a jó és mi nem. Én is elrontottam, mégis megdicsértek. Sosem tudhatod, hogy Marcellinek mi tetszik, és kit fog végül felvenni.
- Marcelli? Ő meg kicsoda?
- Ó, hát nem tudod? Ő a cirkusz igazgatója! A középen ülő férfi. Szerintem tök rendes volt, meg minden, bár van benne valami ijesztő is – csacsogott lelkesen.
Ő volt Marcelli? Alig hiszem el, hogy meg se ismertem, pedig egy csomó fényképet láttam róla az interneten! Nem gondoltam volna, hogy ő is itt lesz, azt meg végképp nem, hogy ő fog személyesen beinvitálni a felvételire. Összeszorult a torkom. Igazán hálásnak kéne lennem, amiért adott nekem egy lehetőséget, még akkor is, ha alaposan elbaltáztam.
- Amúgy a nevem Mia Lutz – nyújtotta a lány a kezét, és rám mosolygott.
- Sofi Toroshvili – mosolyogtam rá vissza, most már egészen őszintén. Hirtelen roppant örültem, hogy ő is itt van, és nem kell egyedül ücsörögnöm és várnom az eredményhirdetésre. Jól esett, hogy valaki biztatott. – Örülök a találkozásnak!
- Én úgy szintén! – kacsintott, majd hirtelen felkapta a fejét. Az a Sergej nevezetű fickó jelent meg az ajtóban, és azonnal minden szempár rá szegeződött. Gyorsan kitaláltam, hogy miért van itt; most árulja el, hogy kit vettek fel, és ki távozhat haza. Ülve maradtam, bár arra készültem, hogy szedem a sátorfám és szépen csendben hazamegyek, lehetőleg minél hamarabb. Azt felesleges végighallgatnom, hogy nem vettek fel.
Néma csend lett a helyiségben, az az ideges, feszült csend, amit annyira utáltam. A feszültség valahogyan rám is átragadt, habár sejtelmem sem volt, hogy mitől félek. Mia mellettem megszorította az édesanyja kezét, majd biztatóan rám mosolygott. De jó is neki, őt legalább támogatják otthon, és az lehet, ami szeretne. Elképzeltem anyát itt mellettem ülni és szurkolni nekem, hogy bekerüljek egy amerikaszerte ismert társulatba. El is hessegettem a képet rögtön, annyira valószínűtlennek tűnt, és helyette a lábamat bámultam, aminek fájó lüktetése szépen lassan kezdett alábbhagyni.
A férfi belekezdett a mondanivalójába, és nekem azonnal elszorult a torkom, ahogyan hallgattam. Tizenhárom embert vettek fel, akik egyelőre „próbaidőn” lesznek a társulatnál, és ha tehetségükkel, kitartásukkal kiemelkednek a társaik közül, akkor lehetnek teljes tagok, dolgozhatnak rendes fizetésért és turnézhatnak a cirkusszal. Erre a hírre felsóhajtottam, és idegesen babrálni kezdtem a táskám egyik kibomlott cérnaszálát. Nem mondta senki eddig, hogy a bekerülőknek ilyen akadályokkal is szembesülniük kell, és nem is biztos, hogy végleges tagjai lesznek a cirkusznak. Be kell vallanom ugyanis, hogy nem csak a szenvedély motivált, amit az artistaélet iránt érzek, hanem az is, hogy esetleg rendes fizetésért dolgozhatnék, és segíthetnék anyának, hogy jobb életünk legyen.
Sergej azzal zárta le a mondandóját, hogy a bekerülőknek holnap reggel tízkor meg kell jelenniük itt a cirkusz épületében további eligazítás végett. Majd nagy levegőt vett, és a kezében tartott papírt kezdte böngészni a tizenhárom név után. A teremben síri csend volt, mindenki az összes idegszálával a férfira figyelt. Körbenéztem. Lehettünk artisták összesen vagy hatvanan. Ebből csak tizenhárman kerülnek be. Veszett ügy.
Sergej elkezdte sorolni a neveket. …Jonathan Luck, Annie Simpson, Marie Willand… Hirtelen azon kaptam magam, hogy számolom a neveket. Azok, akik hallották a nevüket, örömkiáltásban törtek ki és vadul megölelték azokat, akik elkísérték őket. Szemükben örömkönnyek csillogtak, a többiek viszont egyre idegesebbek voltak, és azt várták, hogy mikor hallják meg a saját nevüket, miközben a helyek egyre fogyatkoztak.
… Mia Lutz…
- Igen! – sikkantott fel mellettem Mia, és megölelte az édesanyját, aki szemmel láthatóan alig akart hinni a fülének. Én viszont kissé csalódott voltam. Mia nagyon szimpatikus volt nekem, és kissé irigyeltem, amiért bekerülhetett a társulatba.
Még négy név volt hátra, már csak három… A gyomrom öklömnyire zsugorodott, és igyekeztem közömbös lenni az iránt, amit hallok. Hiszen úgyse fogom hallani a nevem, akkor mire várok?
Az utolsó előtti névnél Sergej megállt, és hosszan kifújta a levegőt, mintha sóhajtott volna. Egy előttem ülő srác nevét mondta, én pedig félig megkönnyebbülve, félig csalódottan az ajkamba haraptam és lehorgasztottam a fejem. Hiszen eleve lehetetlen, hogy az én nevemet mondja utolsónak, nem? Különben is, bizonyára rengeteg tehetségesebb artista van még itt, akkor miért pont én lennék az utolsó?
A férfi hatásszünetet tartott, vett egy mély levegőt, majd ünnepélyes hangon folytatta:
- …És… Sofia Toroshvili!
Micsoda???
Én? Előbb azt hittem, hogy rosszul hallok, de mikor Mia szinte a nyakamba ugrott, eloszlottak a kétségeim afelől, hogy tényleg a saját nevemet hallottam. Remegő kezemre néztem, és nem akartam elhinni, hogy ez tényleg igaz, és valóban… Valóban felvettek! Pedig szerintem annyira béna voltam, hogy még nézni is rossz lehetett. De akkor miért? Kegyelemből? Az apám miatt? Hirtelen ezernyi kérdés merült fel bennem, és további ötleteket gyártottam volna, ha Mia nem bökdös meg, és rá nem vett, hogy figyeljek rá.
- Mi a baj, Sofi? Nem is örülsz? – kérdezte csalódottan. – Tök jó, felléphetünk együtt is! Ez nagyon nagy dolog, szerintem!
- De igen – igyekeztem Miára mosolyogni, aki majd kicsattant az örömtől. Anyukája roppant büszke volt rá, és már kapta is elő a mobilját, hogy felhívjon minden ismerőst és közölje velük a nagy hírt.
- Én csak meglepődtem – folytattam.
- Ugyan már, mondtam, hogy nem lehettél olyan rossz. Szerintem el voltak ájulva tőled! – bizonygatta. Meglepődtem a közvetlenségétől. Még csak körülbelül fél órája ismert, de máris szinte úgy tekintett rám, mint egy jó barátnőre.
- Nem is tudom – mondtam bizonytalanul, és az ajkamba haraptam. Szerettem volna hinni, hogy Miának igaza van, és nem csak azért mondja, hogy megnyugtasson.
- De felvettek, és az a fontos! – folytatta lelkesen. – Látod, mondtam én, hogy nem lehet tudni, hogy mit gondolnak! De meglátod, szuper lesz az Il Capitanóban! Mi leszünk a legjobbak! – Ezzel cinkosan rám kacsintott. A jó kedvéből kezdett rám is átragadni valami, és egy fokkal jobb volt a hangulatom, mint akkor, amikor kijöttem.
- Na persze, sokat kell majd edzenünk. De megéri majd, meglátod!
- Tudom – sóhajtottam fel. Most, hogy felvettek, váratlanul új akadályokkal kellett szembenézzek, olyanokkal, amikre nem találtam még ki vészforgatókönyvet. Még ki kellett találnom, hogy mit mondok majd anyának, miért megyek el holnap is itthonról. Amúgy is már egészen biztosan halálra aggódja magát miattam, hiszen megléptem arról az ostoba fogadásról, és nem szóltam nekik, hogy hová megyek, de még csak arról sem, hogy elmegyek. Anyától biztos meg fogom kapni a magamét, és iszonyat dühös lesz rám, de nem tehettem mást. Szorított az idő abban a pillanatban.
És ami majdnem ugyanolyan sürgető volt, valamit kell kezdjek a bokámmal, ha nem akarom véglegesen tönkretenni. Habár már alig fájt, nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy valami nincsen rendben vele. Talán az Il Capitanónak van orvosa, aki majd megnézi.
- Gyere, Mia. Otthon egészen biztosan el lesznek ragadtatva a többiek tőled!
- A többiek? – fordultam kérdőn a lány felé.
- Igen – felelte mosolyogva. Láthatóan ő is roppant büszke volt magára. – A testvéreim.
- Ó, értem! – belegondoltam, hogy milyen lenne, ha nekem az egész családom büszke lenne rám azért, mert bekerültem a cirkuszba.
- Szia, Sofi! – integetett Mia, majd megfordult, és az anyukájával együtt elindult kifelé a teremből. Biztosan nagyon sürgős dolguk lehetett, amiért ennyire kellett sietniük. Még gyorsan utána kiabáltam egy sziát, majd összeszedtem én is a cuccaimat, hogy induljak. Ránéztem az órára. Te jó ég, négy óra elmúlt bőven! Már másfél órája léptem meg, és anya már teljesen ki lehet borulva, hogy hol vagyok.
Azt hiszem, ideje menni.

2017. május 17., szerda

Karaktereim #2 - férfi főszereplők

Halihó!

Mint már ígértem nektek, a női szereplőim bemutatása után jöhetnek a férfiak! Ez azonban kicsit eltérő lesz az előzőtől, hiszen mint pl. látjátok, senkihez sem csatoltam képet, ennek az is az oka, hogy van akihez a mai napig nem találtam passzoló karaktert, pedig már feltúrtam kis túlzással az internetet (pl. Félician esetében), illetve szeretném, hogy inkább majd ti képzeljétek el őket a történet alapján. Inkább úgy gondoltam, hogy mesélnék róluk egy kicsit, pl. a hátterükről, mi jellemzi őket, stb. Ezúttal viszont kevesebb főszereplőt is hoztam nektek, csak hármat, mivel még két történetemnél (Paname, Az angyalok városa), eléggé kezdetlegesen vannak csak kidolgozva a férfi szereplők. Kedvcsinálónak egyelőre ennyit, fogadjátok őket sok szeretettel. :)


Félician Betranche (Il Capitano)

Kor: 21 év
Lakhely: New York
Születési hely: Salón-de-Provence, Franciaország
Hajszín: fekete
Szemszín: sötétbarna
Félician a franciaországi Provence-ban látta meg a napvilágot egy borászattal foglalkozó család sarjaként, és ennek megfelelően egész gyerekkorát egy farmon töltötte. Édesapja feltörekvő artista, édesanyja a marseille-i balett prímabalerinája volt, aki azonban korán visszavonult, hogy minden  idejét a családjának szentelje, és később tánctanárként helyezkedjen el. Félician tornászként kezdte a pályafutását, és 14 éves volt, amikor a szüleivel és szintén tornász húgával, Victoire-ral Párizsba költöztek. Itt azt mondták a fiúnak, hogy nem elég jó ahhoz, hogy profi sportoló váljék belőle, aki így (az édesapja nem kis nyomására) artista lett. Már 16 éves korától fellépett a Cirque National du France-ban, majd 18 évesen New Yorkba költözött, és az Il Capitano tagja lett.
A cirkuszban Felt a legtöbben ellenszenvesnek tartják, és Violeten kívül nem sokan akarnak vele együtt dolgozni. Sofi sem szívesen egyezik bele a közös munkába, ám ahogy alaposabban megismeri őt, sikerül a fiú álarca mögé látnia, és lassan megismernie a valódi énjét, amelyet olyan gondosan igyekszik elrejteni mindenki elől.
Érdekességek: jól gitározik; van egy féltestvére, Julien, akit azonban ki nem állhat. A történet vége után két évvel végül valóban eljut a hőn áhított monte carlói cirkuszfesztiválra, ám nem Sofival, hanem a húgával, Victoire-ral, ahol légtornász kategóriában megszerzik a második helyet.

Fernando Morales (Todo para el Juego)

Teljes név: Fernando Carlos Morales Quinto
Kor: 24 év
Születési hely: Montevideo, Uruguay
Lakhely: Buenos Aires, Argentína, Montevideo, Uruguay
Hajszín: fekete
Szemszín: sötétbarna
Fernando Ciudad del Platában, Montevideo egyik szegénynegyedében született, édesanyja ekkor mindössze 17 éves volt. Egy egyéjszakás kalandból született, anyja ugyanis ez időtájt takarítóként dolgozott egy szállodában, ahol viszonyba keveredett az egyik vendéggel.
Fernando nagy szegénységben és nélkülözésben nőtt fel, leginkább a nagymamája nevelte fel, mert édesanyja általában dolgozott, vagy az éppen aktuális pasijával töltötte az időt. Egész kisgyerekkorától kezdve focizott a helyi egyesületben, de viszonylag későn, 18 évesen fedezték fel a tehetségét, és ekkor igazolt az argentin bajnok csapathoz. Velük aztán jelentős sikereket tudott elérni, több évben is megnyerték az argentin bajnokságot, és az uruguayi válogatottban is stabil helyet tudott kiharcolni magának. 
Fernando végtelenül céltudatos ember, ha a fociról van szó, mindig száztíz százalékot teljesít a pályán, és határozott terve, hogy megnyeri a csapattal a Copa Américát. Azonban van egy múltbeli sötét titka, amit igyekszik gondosan mindenki elől eltitkolni, ám arra ő sem számít, hogy mi fog akkor történni, ha váratlanul újra felbukkan az életében Emilia Lugeni...
Érdekességek: Fernando mesztic, háromnegyedrészt spanyol, negyedrészt indián származású; a történet alatt az édesanyja (aki még csak 41 éves) elárulja neki, hogy terhes, és később születik egy kishúga, Carlota.

Gayen Vales (Atlantisz hangjai)

Kor: 22 év
Lakhely: Fyion, Vyiron tartomány
Születési hely: Gis, Bayoras tartomány
Hajszín: sötétbarna
Szemszín: barna
Gayen  a Bayoras tartománybeli Gisben született ugyan, de három éves korában átköltöztek Fyionba, ahonnan az édesapja is származott. Az ősi alconi nép leszármazottja, akik hosszú évszázadokon keresztül elszigetelten éltek az Alcon hegységben, és emiatt saját kultúrájuk, szokásaik maradtak fent, még a kinézetük is különbözik némileg az atlantisziakétól, hiszen általában sötét hajuk és szemük van az atlantisziak szőke hajával és kék vagy zöld szemével ellentétben.
Gayen csendes, magának való ember, aki megretten a hirtelen nyakába szakadó felelősségtől. Őrzőtársaival sem szívesen barátkozik, egyedül Tangamerát mondhatja jó barátjának, akivel már az Akadémiára is együtt járt.
Érdekesség: három testvére van, ő az egyedüli a családban, aki 16 éves korában, amikor a fiatalok eldönthetik, hogy édesanyjuk vagy édesapjuk nevét kívánják-e felvenni, az édesanyja mellett döntött. Ezt az iránta érzett tiszteletből és szeretetből tette, hiszen az asszony akkor már gyógyíthatatlan betegségben szenvedett, és nem sokkal később el is hunyt.

2017. május 11., csütörtök

Il Capitano - 4. fejezet

Sziasztok!

Íme, meg is hoztam a következő fejezetet, de előtte tennék még néhány közérdekű bejelentést. 
Először is, mint látjátok, kicsit megritkultak a bejegyzések az oldalon, ennek pedig az az oka, hogy hamarosan itt a vizsgaidőszak, ami nekem, mivel harmadéves vagyok, egyben szakdogaírást és záróvizsgázást is jelent. Ez sajnos elég sok időmet elveszi, így az Atlantisz hangjainak írását egy időre pihentetem, helyette már készen levő Il Capitani részeket fogok hozni. Ezen kívül pedig elkezdtem egy novella írásán dolgozni, amelyet nem más, mint a 31 éve történt csernobili atomkatasztrófa ihletett, ha kész leszek vele, természetesen azt is meg fogom mutatni nektek. :)
Most pedig jöjjön az Il Capitano negyedik fejezete, jó olvasást hozzá. :)



Pár nap után kezdtem magam átkozni, amiért ilyen nehéz feladatba kezdtem bele. Éppen a földön ültem terpeszben, egyik lábamat az ágyra tettem, a másikat a földre, és igyekeztem minél jobban lazítani. Lassanként kezdett elszivárogni az eddigi magabiztosság belőlem, hiszen az előző három hét során nem sok mindenre jutottam. Próbáltam gyakorolni, amennyit csak tőlem tellett, de valahogy csak nem akart sikerülni ez az egész, és még hozzám képest is elég gyenge produkciót sikerült összehoznom. Egyszerűen nem ment, mintha az égiek is azt akarták volna, hogy ne vegyenek fel az Il Capitanóba. Sokáig gyakorolni sem tudtam, mivel a bokám a legkisebb mozdulatra is sajgott, így körülbelül az előző hét közepén kezdtem el edzeni. Elég lassan haladtam, és a produkció is nehezen állt össze, így sokszor megfordult a fejemben, hogy nem strapálom magam többet vele. De valami mindig tovább hajtott.
Végül kész lettem, egy táncos, akrobatikus számot csináltam, amihez hihetetlenül hajlékonynak kéne lennem, ami viszont nem vagyok. Ezen kívül be kellett látnom, hogy olyan ügyes sem vagyok, hiszen a gyakorlat közben a labda elkapása sem mindig sikerült, így komoly kétségeim merültek fel a mutatvány sikerével kapcsolatban. Egyszerűen szörnyen bénának éreztem magam, teljesen kétballábasnak. Most is ezen próbáltam dolgozni. Rengeteget nyújtottam, hogy próbáljak kicsit javítani a hajlékonyságomon, eddig azonban nem túl sok eredménnyel.
Ami viszont a legrettenetesebb volt, az az, hogy holnap lesz a válogató, és én valamiért úgy éreztem, életem legnagyobb esélyét fogom elpuskázni.
Anya kopogtatott a szobám ajtaján, majd meg sem várva a választ benyitott. Villámsebességgel pattantam fel a földről, és igyekeztem lazán az ágyra ülni, de észrevette, hogy mit csinálok éppen. A szemét forgatva leült mellém az ágyra, és nagy komolyan rám nézett.
- Sofi, már megint ezt csinálod? Még jobban le akarsz sérülni? – fintorgott, és különös nyomatékkal ejtette az ezt szócskát, mintha valami különösen visszataszító dologról kéne beszéljen.
- Anya, kérlek, csak nyújtok, nem tornázom – sóhajtottam. Anya, ha csak a legkisebb jelét is látta annak, hogy gyakorlok vagy valami ilyesmit csinálok, azonnal méltatlankodni kezdett, és azt mondogatta, hogy le fogok sérülni. Pedig nem is tudta, hogy amikor nem volt itthon, vagy éppen el volt foglalva valamivel, én mit sem törődve a bokámmal, gyakoroltam, és egy egészen új számot találtam ki, amivel ráadásul az Il Capitanóban akarok fellépni. Egyelőre azt hiszem, jobb, ha nem árulok el neki semmit, és megmarad abban a hitében, hogy abbahagytam az egészet.
- Rendben, kicsim, elhiszem – mondta némileg megenyhülve.
- Nekem nem úgy tűnik.
- Tudod, mennyire féltelek!
- Igen, már tudtomra adtad vagy milliószor.
- Jó, ne haragudj! – Anya megsimogatta a vállamat, és gyengéden átölelt. Pár pillanatig csak ültünk ott egymás mellett szótlanul. Őt néztem, és úgy tűnt, teljesen elbambult, és csak a kérdésem zökkentette ki merengéséből.
- Van valami baj esetleg?
- Dehogy, kicsim.
- Nem akartál valamit mondani, hogy bejöttél?
- Ó, dehogynem – eszmélt fel egy pillanat alatt, majd elengedett, és felpattant az ágyról. – Csak azt akartam mondani, hogy Bill… öhm, tudod… elhívott engem holnapra. Maggie Michell legújabb könyvének lesz a könyvbemutatója, és mondta, hogy vétek lenne kihagyni.
- Aha, értem. – Remek, legalább holnap nem kell valamiféle mondvacsinált indokkal lelépnem itthonról a válogatóra. – Biztos nagyon jó lehet egy könyvbemutató.
- Én viszont szeretném, ha velünk jönnél.
Micsoda? Egy pillanatra megállt bennem az ütő. Az nem lehet, nekem holnapra már elvileg lenne programom! Meg sem tudtam szólalni, annyira váratlanul ért az egész.
- Mi a baj, kicsim?
- De hát anya, téged hívtak meg, nem engem!
- Jó, de tényleg jó lenne, ha te is eljönnél. Tudod, Bill és én… Nem is tudom…
- De anya! Bill nyilván nem azért hívott meg, hogy én is ott legyek. Ez egy olyan randi, vagy miféle!
- Nem, dehogy, meg se fordult egyikünk fejében sem ilyesmi! Amúgy pedig azt mondta, hogy te is nyugodtan jöhetsz, és szerinte a könyv neked is tetszene.
- De anya, én nem akarok! Ez a te programod, nem az enyém! És különben se érek rá!
- Merthogy?
Basszus! A szám elé kaptam a kezem, és legszívesebben visszaszívtam volna, amit mondtam. Anya dühösen meresztette rám a szemét, és szinte fölém tornyosult.
- Miért ne érne rá a kisasszony? Csak nem valami váratlan program?
Egyértelműen csapdába kerültem. Mivel manapság nem túl sokat találkoztam azzal a kevés barátnőmmel, akik még az East Highból maradtak, ahová középiskolába jártam, sőt mondhatni, nem is tartjuk a kapcsolatot, csak hebegni tudtam, és nagy szemekkel anyára néztem.
- Szóval, milyen programod van neked, amiről nem tudok?
- Hát, öhm… - Gyorsan kellett kitalálnom valamit, amiben sosem voltam jó. – Csak egy filmet akartam megnézni a moziban, tudod, amelyiket mostanában kezdték el vetíteni.
- Aha, vagy úgy. A filmet máskor is játsszák, a könyvbemutató pedig csak most van. Hidd el, Sofi, nem fogod megbánni! Neked sem árt, ha valamilyen kulturális programon is megjelensz, nem mindig csak a városban lófrálsz.
Megvontam a vállam, mire anya kiviharzott az ajtón, és úgy vettem észre, ezzel lezártnak tekinti az ügyet. De belül teljesen magamba roskadtam. Ilyenkor olyan mérges tudtam lenni rá, és egy pillanat alatt fel tud húzni. Nem akart kettesben maradni Billel, biztosan ez volt az oka. Egy másik napon talán még szívesen el is mentem volna vele. De miért pont akkor, amikor a válogató is van?
Pillanatnyilag teljesen tanácstalan lettem. Amire egészen eddig készültem, egy pillanat alatt veszett kárba. Más a barátnőjét kísérgeti randira, én meg a saját anyámat. De elhatároztam, hogy valamit mindenképpen kitalálok, és nem hagyom magam ilyen könnyen.

***

Ahogy múlt az idő, úgy kezdtem én is egyre idegesebb lenni. Emlékeztem rá, hogy a meghallgatás délelőtt tíztől van, de azt senki sem említette, hogy meddig. Máris késésben voltam, hiszen már dél is elmúlt, és még sehol sem vagyok. Rettegtem, hogy pont előttem fogják bezárni az ajtókat, és közölni, hogy elkéstem. Így hát az egész istenverte fogadás alatt egyebet sem csináltam, csak idegesen, szinte percenként az órámat néztem, és vártam a kínálkozó alkalmat, hogy meglépjek.
Igen, pontosan azt terveztem, hogy meglógok egy óvatlan pillanatban, amikor anya nem figyel ide. Hoztam minden szükséges dolgot magammal, erre kellett ez a nagy hátizsák, amit most s a hátamon cipeltem, és ami egyáltalán nem illett a meglehetősen elegáns megjelenésemhez. Anya rengeteget méltatlankodott miatta, hogy minek hozom magammal, és miért nem inkább egy elegáns kistáskát választok, ami jobban illik a ruhámhoz. Erre egyszerű volt a válasz – mert nem volt ilyen táskám. Így aztán nem tűnt fel neki, hogy mi mindent hoztam magammal, és mire készülök.
Ránéztem az órámra. Délután fél három. Idegesen állapítottam meg, hogy egyre kevesebb az időm, és sürgősen le kéne lépjek valahogy, ha még oda akarok érni. Úgy éreztem, mintha minden összedolgozna ellenem, és valami mindenáron meg akarná akadályozni, hogy a cirkusz tagja legyek. Pedig már elhatároztam magam, és ha eddig eljutottam, semmiképpen nem adom fel. Folyton azt lestem, hogy anya mikor nem figyel ide, és mikor mehetek már végre el. Nem szóltam neki, és sejtettem, hogy ebből oltári nagy balhé lesz megint, de megérte kockáztatni. Már nagyjából ki is találtam egy fedősztorit magamnak, miszerint Marianne, egy rég nem látott barátnőm felhívott, hogy találkozzunk. De eddig anya szinte minden lépésemet figyelemmel kísérte, és folyton maga mellett tartott, hogy ne kelljen Billel kettesben maradnia. Kínos szituáció, de nem tehettem mást, vártam türelmesen.
Úgy fél óra múlhatott el, amikor megfelelőnek láttam az alkalmat. Éppen hármasban ücsörögtünk a művelődési ház büféjében, anya Billel csevegett valami számomra nem túl izgalmas témáról. Én képtelen voltam odafigyelni, mivel az idegesség teljesen hatalmába kerített, így csak néha hümmögtem valamit, amitől úgy tűnjön, én is részt veszek a társalgásban. Az agyam folyton csak az Il Capitanón tudott pörögni, és a lehetőségen, amelyet elszalasztani látszom.
Aztán Bill megszólalt hirtelen.
- Ott van a művész úr, nézd, Tabitha. – Anya rögvest felkapta a fejét. Kapott egy tiszteletpéldányt a könyvből, és mindenáron szerette volna dedikáltatni.
- Ó! – Hirtelen roppant izgatott lett.
- Odamegyünk?
- Hát, nem is tudom.
- Na, gyere! – Bill megragadta a kezét, felálltak az asztaltól, és elindultak a dedikáló stand felé.
- Sofi, te nem jössz? – kérdezte a férfi, de én azonnal megráztam a fejem.
- Majd megvárlak titeket itt.
- Rendben. – Azzal megfordult, és anya után sietett. A dedikáló asztaltól jó rálátásuk lehetett volna a büfére, ha nem lett volna akkora tömeg. Nekem nem is kellett jobb alkalom. Megvártam, amíg az emberek eltakarnak előlük, felkaptam a táskám, és már rohantam is a kijárat irányába.

*** 

Elkéstem, biztosan elkéstem. Minden olyan csigalassúsággal történt, a busz is minden piros lámpánál, minden megállónál megállt. Úgy éreztem, sosem fogok időben odaérni az Il Capitanóba, pedig háromnegyed órát pazaroltam el arra, hogy elérjek a délutáni csúcsban Brooklynba. A szívem a torkomban dobogott és a gyomom öklömnyire zsugorodott az idegtől. Már biztosan véget ért a válogató. Túl későn jöttem.
Azt a körülbelül öt perces utat a buszmegállótól a cirkuszig futva tettem meg, és szinte fel se fogtam, merre járok. Az volt a szerencsém, hogy nagyjából emlékeztem rá, hogy merre volt maga az épület, és egyből odataláltam. A cirkusz körül egy lelket sem láttam, talán már mindenki haza is ment. Szinte beestem az ajtón, és lihegve megálltam a porta előtt. A fülkéből egy idősebb, mogorva arcú nő nézett vissza rám, unottan végigmért, majd monoton hangon megszólalt. Arcán összeszaladtak a ráncok az öltözékemet és a kinézetemet látva, és képzelem, hogy mit gondolhatott rólam. Nem úgy néztem ki, mint aki egy cirkuszi számot készül előadni.
- Nem árusítunk ma jegyet.
- Tudom, nem is azért jöttem. A válogatóra jöttem, ma van nem? – hadartam el egy szuszra.
- Vagy úgy! – A nő úgy nézett, mintha ezt nem teljesen hinné el. – Nem gondolja, hogy elkésett kicsit? A válogatónak már majdnem vége.
- Tudom, sajnálom! Felléphetek még?
- Sajnálom, szerintem arra már nincs idő. Már csak az felvettek kihirdetése van hátra.
- Ó, a francba! – Majdnem elsírtam magam. Ettől tartottam a legjobban.
- Vagy mit bánom, menjen be! Nézze meg, hogy mi történik éppen.
Az ajkamba haraptam. Úgy tűnt, a nő megenyhült kissé az arckifejezésemet látva, és kinyitotta nekem az ajtót, habár nem igazán tudtam mire vélni a szavait. Nem firtattam tovább a helyzetet, a hátamra kaptam a táskám, és elindultam a hosszú folyosón befelé az épületbe. Kis táblácskák mutatták az utat a terem felé, ahol a válogató zajlott. Senkit sem láttam a folyosókon, és ez elég riasztónak tűnt. Egyre erősödött bennem az az érzet, hogy mindenki hazament.
Kinyitottam az ajtót, amire nagy betűkkel a „Válogató” felirat volt kiírva. A hatalmas terem tele volt székekkel, és rengeteg tornaruhás, velem körülbelül egyidős lány és fiú várakozott, sokan a szüleikkel együtt. Ők már biztosan bemutatták a produkciójukat, és arra várnak, hogy bejelentsék, hogy kiket vettek fel. A gombóc a torkomban hatalmassá nőtt. Most már biztosan nem mutathatom be a számomat. Ennyi volt. Kár volt idejönnöm.
Elindultam a terem vége felé, és ledobtam a cuccomat egy üresen álló székre. Mellettem egy terebélyes asszonyság ücsörgött, egy apró, karcsú, szőke hajú lánnyal. A lány rám mosolygott, ahogyan levetettem magam a székre, egy pillanat alatt felmérte a helyzetet, majd meglepően barátságosan hozzám szólt.
- Szerintem még bemehetsz – bökött az ajtó felé, amire a "Meghallgatás" felirat volt kifüggesztve. – Vigyázz, nem túl barátságosak.
- Köszi. - Igyekeztem visszamosolyogni, bár inkább egy keserű grimaszt sikerült vágnom. – Azért megpróbálom.
- Nem te vagy az egyetlen, aki elkésett – mondta az asszony. – Mások is jártak így – nevetett fel kedélyesen.
- Sok sikert! – mosolygott a lány.
- Köszönöm. – Újfent ennyit sikerült kinyögnöm, és a gombóc kétszeresére dagadt a torkomban. Valahogy eddig nem tudatosult bennem, hogy ma itt fel fogok lépni, hiszen végig azon járt a fejem, hogy biztosan elkéstem. Az ajtó felé néztem, amely makacsul zárva volt. A lány óvatosan megkocogtatta a vállamat, és mosolyogva mondta.
- Szerintem kopogj be!
- Öhm, rendben. – Földbe gyökerezett a lábam, és képtelen voltam elindulni az ajtó felé. A szívem a torkomban dobogott az izgalomtól, és nem is voltam benne biztos, hogy be akarok menni, amikor váratlanul egy magas, szőke hajú, termetes férfi lépett ki az ajtón, és óvatosan körülnézett. Nagy levegőt vettem, és odamentem hozzá. Meg akartam szólalni, de egyszerűen képtelen voltam bármit is mondani. Leplezetlen csodálkozással mért végig, majd erős, furcsa akcentussal megszólalt.
- Mit szeretne?
- Én csak…
- Ő is a válogatásra jött. – A lány könnyű léptekkel mellém szökellt. – Csak kicsit elkésett
- Ó! – A férfi nagy szemekkel nézett rám. Az öltözékem alapján még mindig inkább egy fogadásra készültem, mintsem fellépni. – Azzal sajnos elkésett a kisasszony. Már véget ért a meghallgatás.
- De, kérem! Én nem tudtam hamarabb jönni!
- Ez sajnos a maga baja. Hamarosan kihirdetjük, hogy kiket vettünk fel.
- Én… én sajnálom! Higgyék el, nem olyan hosszú…
- Nekünk tartanunk kell magunkat a szabályokhoz – közölte a férfi határozott, rideg hangon. Az akcentusa egyértelműen oroszos volt, és a hanghordozása roppantul kezdett idegesíteni. – Maga már nem fér bele.
Éreztem, hogy könnyek gyűlnek a szemembe, és meg sem szólaltam. Hát ennyi volt. Nem kellett volna rohannom idáig; sőt a fogadásról sem kellett volna meglógnom.
- Ugyan, Sergej, hagyd szegényt! – Ekkor hirtelen egy magas, fekete, vállig érő hullámos hajú férfi állt fel a zsűri asztalától, és felénk indult. – Engedd be – intett a Sergej nevezetű pasasnak, aki egészen biztosan a cirkusz artistája, vagy edzője volt, már csak a termetéből ítélve is. Egészen megszeppentem, és halkan egy köszönömöt suttogtam a férfinak, aki hozzám lépett, beljebb tessékelt, és becsukta mögöttem az ajtót.
- Szóval, lássuk a mi későnket! – szólalt meg kedélyesen a férfi, miközben visszament az asztalhoz, és leült középre. – Hogy is hívnak, ifjú hölgy?
Zavaromban képtelen voltam megszólalni. Bárgyún mosolyogtam, és a zsűri tagjait mustráltam. Középen a férfi mellett egy idősödő, olyan negyven év körüli, jóságos arcú nő ült. Azonnal szimpatikussá vált, és segélykérően néztem rá, mintha bármit is tudna segíteni. Mellette egy barna hajú, izmos férfi ült, a másik oldalon pedig egy szőke, hosszú hajú nő, aki annyira ismerős volt. Majdnem felsikkantottam a felismeréstől. Ő volt az a nő a plakátról!
A Sergej nevezetű férfi kilépett a hátam mögül, és visszaült a helyére. Szinte el is felejtettem, hogy ő is itt van.
- Szóval, hogy is hívnak?
Megráztam a fejem, mint aki épp most ocsúdott fel álmából. Mintha nem is lennék itt teljesen, el is felejtettem, hogy kérdeztek tőlem valamit.
- Öhm… Sofia. Sofia Toroshvili.
A zsűri tagjai döbbent arccal néztek egymásra.
- Toroshvili? – a középen ülő férfi elismerően rám nézett. – Hány éves is vagy?
- Tizennyolc múltam – mondtam halkan.
- Mondd csak, nem rokonod véletlenül Zviad Toroshvili?
- De igen. Ő az apám.
- Ó! Az apád?
- Igen – suttogtam még mindig megszeppenve, és a torkomban növekvő gombóc szinte megfojtani készült.
- Ez hihetetlen! – A zsűritagok lopva egymásra néztek, és izgatottan suttogtak egymás között, de nem értettem, hogy pontosan miről. Miért olyan nagy dolog, hogy apám Zviad Toroshvili?
- Tudod, az apádra még így, tizenkét év távlatából is úgy tekintünk, mint egy élő legendára. Roppant tehetséges artista volt a maga korában. – A férfi elismerően rám nézett, mintha ez velem kapcsolatban bármit is nyomna a latban. – Így hát felteszem, te is hasonló tehetséggel vagy megáldva, mint az édesapád!
A szőke hajú nő fintorogva elhúzta a száját, az a Sergej nevezetű fickó pedig alig tudta leplezni a kétkedését.
- Szóval ezek után már mindenképpen meg kell nézzük a produkciódat, ifjú Sofi.
- Va… Valóban? Kíváncsiak rá?
- Hát ezért jöttél ide, nem? – A szőke nő hangja ridegen csengett a nagy teremben.
- Rendben, csak adjanak egy percet – mondtam, és már le is vettem volna a ruhámat, ami alatt tornadresszbe voltam öltözve, készen rá, hogy bemutassam a számomat. Csak most jutott eszembe, hogy be se vagyok melegítve, anélkül pedig könnyen lesérülhetek. Már éppen kezdtem volna átmozgatni magamat, amikor a fal mellől, a sötétből egy alak vált ki, ahol úgy állt eddig, hogy észre se vettem. Két, talán három évvel lehetett idősebb nálam, magas termetű, fekete hajú, sugárzó barna szemű, hihetetlenül helyes srác volt, de az arca rideg keménységet, sőt durvaságot sugárzott. Nyílként fúródott belém a felismerés. Ő volt az a plakátról, az a barátságtalan arcú srác, aki minden bizonnyal az Il Capitano sztárja lehetett. Pillantásra se méltatott, csak leszegte a fejét, és egy szó nélkül öles léptekkel távozott.
- Mr. Betranche, ön nem kíváncsi az utolsó produkcióra?
A srác megtorpant az ajtóban, és vetett rám egy lesajnáló pillantást.
- Azt hiszem, eleget láttam mára, igazgató úr. – Hangja gőgösen és fagyosan csengett, minden tiszteletet nélkülözve. Majd a kilincs után nyúlt, és erőteljesen becsapta maga után az ajtót. A középen ülő férfi felsóhajtott, és alig észrevehetően megcsóválta a fejét.
Összeszorítottam az ajkaimat, de nem szóltam semmit. Már nem is biztos, hogy be akarok kerülni ebbe a társulatba. Ez a srác lehet, hogy itt szupersztár, de hihetetlenül öntelt és beképzelt, az fix.
- Ne haragudj, kedveském! Csak nyugodtan mutasd be a számodat – mondta, és kezével intett, hogy kezdhetem.

2017. május 3., szerda

Atlantisz hangjai - 3. fejezet

Halihó!

Igen, tudom, kicsit sokat kellett várni rá, de íme meg is érkezett a harmadik fejezet! Azonban az olvasása előtt fűznék hozzá egy kis magyarázatot.
Azt valószínűleg senki sem tudja rólam, hogy szabadidőmben nem csak lelkesen pötyögök a klaviatúrán, hanem amatőr csillagász is vagyok, és régi álmom volt, hogy egy történetembe beleszőjem a csillagászatot, és megosszam azokat a csodálatos élményeimet, amelyeket az éjszakai égbolt megfigyelése közben szereztem. Az Atlantisz hangjai bővelkedni fognak ilyen részekben, hisz amint láttátok, az éjszakának különösen fontos szerepet szánok a történetben. Nos ebben a részben kaptok egy kis ízelítőt belőle. :)
A részben két csillagkép szerepel, a Hét Bölcs nem más, mint a Göncölszekér, a nőstényfarkas pedig a tőle nem messze lévő Kis Göncöl (vagy Kis Medve) csillagkép, amely szekerének utolsó csillaga a Sarkcsillag, ami mindig észak felé mutat. Az Ősök Útja pedig a Tejútrendszer tőlünk látható gyönyörű sávjai.
Szóval remélem, hogy ez a kis bevezető kedvet csinált nektek az olvasáshoz, jó szórakozást hozzá! :)

Ölel: Amy



Marya

Maryát csontig hatoló, egész bensőjében szétáradó félelem kerítette hatalmába, ahogyan megállt a domb tetején, és körbekémlelt. Szorosra húzta magán krémszínű, hímzésekkel díszített gyapjútunikáját, hogy valamelyest védje magát a feltámadó szél és az arcába csapó esőcseppek ellen, ledobta a táskáját és a számszeríját, majd a földre rogyott. Bőrét összekarcolták, ruháját megszaggatták a tüskés növények és a szanaszét heverő faágak, véres nyomokat hagyva maguk után, de ő mit sem törődött velük.
Tudta, érezte, hogy itt a vég. Menthetetlenül eltévedt.
Akármerre is nézett, mindenütt dombokat, völgyeket és sűrű erdőket látott maga körül, a távolban pedig ott derengtek a horizonton az Alcon-hegység hatalmas láncai, ahogyan kettészelték a szigetet. Közelednie kellett volna feléjük, de ehelyett a fenséges, lassan sötétségbe burkolózó hegycsúcsok olyan távolinak tűntek tőle, mint még soha.
A lány felhúzott térdeire fektette homlokát, és kis híján kibuggyantak a könnyei. Kitapogatta a ruhája alatt, és nagy nehezen előhúzta a nyakába akasztott iránytűt, körbeforgatta, hátha életre tudná kelteni, de mindhiába, a kis szerkezet elromlott. Még reggel történt, hogy egy vízmosáson kelt át, miközben leejtette, és habár a puha avarra esett, így is helyrehozhatatlanul tönkrement. Óvatosan megmozgatta az aprócska tárgyat, próbálgatta megjavítani, de esélye sem volt, a tű letört, és a kör alakú fémdobozka szélére csúszott. Soha többé nem lesz alkalmas arra, hogy az északi irányt mutassa neki.
Marya felállt, és rémülettel vegyes dühvel hajította a táskája mélyére a használhatatlanná vált iránytűt. Egész nap minden segítség hiányában vakon szelte át az erdőt. A napot vastag, súlyos felhők rejtették el előle az égen, és habár néhány óránként felmászott egy-egy magasabb fára, hogy tájékozódjon, vajmi kevés sikerrel járt. És mostanra már teljesen eltévelyedett a sűrű rengetegben.
Noha még volt hátra fél óra a világosságból, olyan sötétség borult a tájra, mintha máris éjszaka lenne. Komor felhők borították az eget, a levegő fülledt és nehéz volt, és nagy esőcseppek hullottak alá szüntelenül. A lány biztos volt benne, hogy hamarosan kitör a zivatar, és amikor mintegy figyelmeztetésként feltámadt a szél, és hirtelen egy hatalmas villám hasított végig az égen, ijedten felkapta a holmiját, és futásnak eredt.
Azonban hiába rohant, tudta, hogy a vihar elől nem futhat el. Az eső pillanatokon belül szakadni kezdett, teljesen eláztatva és összesározva a ruháját. Megborzongott, ahogyan a hideg cseppek a bőrének ütődtek, és a tájat kísértetiesen megvilágító villámok fényénél igyekezett lefelé botorkálni a meredek domboldalon. A pánik a torkába kúszott, szorította, már-már alig engedte levegőhöz jutni, és halálfélelem járta át minden tagját. Hát így végződik minden, ma éjjel ő is csatlakozik az erdőben életüket vesztett szerencsétlenekhez. Mert ha az Árnyak nem is ragadják el ma, a viharban esélye sem lesz megtalálni az utat észak felé.
Bevetette magát a fák közé, az ágak ijesztő sziluettekként tornyosultak fölé, ahogyan kivilágosodott az ég egy-egy pillanatra. Megtorpant egy pillanatra, ahogyan ereje elfogyott, és kimerülten és reszketve dőlt neki az egyik közeli fatörzsnek, könnycseppei összemosódtak az arcán végigfolyó esővel. Összekuporodott a földön, és fülére szorította a kezét, hogy ne hallja az ég fülsiketítő morajlását és a vízcseppek dübörgését az avaron. Éhes volt, rettenetesen fáradt, és észveszejtő félelem kerítette hatalmába. Talán ezek már az Éjszaka Árnyai, kapta fel a fejét, és lázas tekintettel körbekémlelt. Talán már rég megtalálták, követték őt az erdőn át, és most itt vannak, hogy elvigyék őt. A szülei, és a két testvére jutottak eszébe, és az apró feruai birtok, ahol felnőtt. Mi lesz, ha sosem láthatja őket többé?
Körmeit mélyen a fába vájta, és reszkető térdekkel feltápászkodott. Tovább kell mennie minden áron, mielőtt a sötétség teljesen hatalmába kerítené. Itt nem maradhat éjszakára. Félig vakon, tapogatózva és botorkálva elindult a rengetegben, szüntelenül valami védett hely után kutatva, ahol biztonságban megszállhat, és tüzet gyújthat éjszakára. Azonban minduntalan sűrű fák és cserjék állták az útját, és csak a villámok fényénél tudott lassan, lépésről-lépésre haladni. Amikor megállt egy pillanatra, reszkető kézzel a táskájába túrt, és elővette aprócska topázból készült lámpását, amely a Kristály energiáját elnyelve világított a sötétben. De mindhiába, az apró, réz keretbe foglalt szerkezet erejét vesztette, és gyengén pislákoló fénye kevés volt ahhoz, hogy a lány lásson is vele bármit a sötétben.
Két óra telt el a sötétségből, míg Marya végül össze nem rogyott a fáradtságtól és éhségtől. Két órán át bolyongott össze-vissza az erdőben, míg végül a rettegés és az egész napos menetelés minden erőt kivett belőle, és lábai felmondták a szolgálatot. Bőrig ázva és korgó gyomorral egy terebélyes tölgyfa tövébe kuporodott, miközben a vihar szakadatlanul tombolt, a szél vadul tépázta a fákat, az ég pedig időről-időre kísérteties fénybe borult felette.
A lány azonban csak zokogott, ahogyan utolsó csepp energiáját is felemésztette a kétségbeesés. Hiba volt ide jönnie, és azt hinnie, hogy egy ilyen egyszerű siguriai parasztlányból, mint ő, valaha őrző válhat. Hiszen sosem volt éltanuló, vagy akár osztályelső, sosem tartozott a legjobbak közé. Az utolsó vizsgája sem sikerült, csak Gowen Farymnak megesett rajta a szíve, így juthatott el idáig. Tudta, hogy az idős mester akaratán kívül halálra ítélte őt. Sosem volt elég jó ahhoz, hogy kiállja az Utolsó Próbát, és lám, végül itt fogja lelni a halálát a rengetegben, távol mindentől és mindenkitől, aki valaha kedves volt számára.
***
Syn

A szél vadul rázta a sietve felállított sátor bőrből készült falát, az eső hangosan kopogott a könnyű anyagon, lassan átáztatva azt. Hideg cseppek hullottak időnként a bent fekvőkre, és Syn mérgesen arrébb húzódott előlük egészen az átmeneti szálláshelyük bejáratához. Odakint mintha a pokol szabadult volna el, a vihar őrülten tombolt, villámok szabdalták az eget, és az ég szüntelenül dörgött. Ma éjjel az árnyak biztosan lakomáznak szerte Atlantiszban, gondolta a fiú keserűen, és a bejárathoz tett apró őrzőlángot figyelte. Amíg a parányi tűz ég, nincs mitől félniük az éjszakában, távol tartja a gonosz szellemeket, és biztonságot nyújt nekik a sötétben. Syn aggódva nézte, ahogyan a gyertya egyre fogy, és a méhviasz sűrű patakokban folyik le az oldalán. Csak addig tartson ki, ameddig itt vagyunk, imádkozott magában. Hiába mondják a mesterek, hogy a Nagy Erdőkben nincsenek árnyak, ő maga ezt ostobaságnak tartotta. Mindenki, aki enélkül járja az éjszakát, elveszett.
A fiú lekapta a tekintetét a haloványan pislákoló lángról, és megpróbált kényelmesen elhelyezkedni a durva és egyeletlen talajon. Sejtette, hogy habár iszonyatosan fáradt és kimerült volt az egész napos meneteléstől, ma éjjel sem fog tudni aludni. Irigykedve pillantott végig három társán, akik a sátor hosszában elterülve mélyen aludtak. Nem zavarta őket a kint dühöngő zivatar, sem az aláhulló hideg vízcseppek, sem az odakint ólálkodó árnyak. Syn egészen kicsire húzta össze magát, és dühösen ökölbe szorította az ölében nyugvó kezét. Gyűlölte magát, amiért nem olyan bátor, mint ők. Tudta, hogy csak abból lehet őrző, aki rátermett, szívében rettenthetetlen, és szembe mer nézni a saját félelmeivel. Ő azonban képtelen volt rá, tudta már jól, de el kellett hitetnie mindenkivel, hogy alkalmas a feladatra.
Hatalmas gombóc nőtt a torkában a gondolatra, hogy talán mégsem válik belőle miyeion. Mit fog hozzá szólni az apja, aki annyi pénzt és energiát ölt egyetlen fia taníttatásába? Hiszen megmondta neki, hogy ha nem lesz belőle őrző, többet a szeme elé se kerüljön, mert szégyent hoz az oly ősi és megbecsült Timakh névre. Syn bele se mert gondolni, hogy mihez fog akkor kezdeni egyedül, a családja által kitaszítottan. A biztos nyomor és kárhozat várna rá, efelől semmi kétsége sem volt.
De ha őrző lesz, onnantól övé lesz a világ, a neve bekerül Atlantisz krónikáiba, és elismerés és hírnév övezné őt, ahová csak menne. A politikát meghagyná a tartományi kormányzóknak, ő maga pedig gondtalanul ünnepségről ünnepségre, lakomáról lakomára járna, és fürdene a dicsőségben élete végéig. Az lenne ám az aranyélet! A fiú szája halovány mosolyra húzódott, és már-már maga elé képzelte az étellel roskadásig pakolt asztalokat, a finom társaságot és az előkelő kelméket és ékszereket.
Ám egy hatalmas villámlás, majd egy fülsiketítő dörrenés visszazökkentette Synt a komor valóságba, és a fiú rémülten húzta össze magát. Ehhez előbb le kell gyűrnie a fáradtságát, és át kell kelnie az erdőn. Úgy számolta, már nem lehetnek messze a rengeteg túloldalán fekvő aprócska várostól, Liwymtől, és magában hálát adott a Bölcseknek, amiért Werrunnal és a bandájával tartott. Az elmúlt két évben szüntelenül az idősebb férfi kegyeit kereste az Akadémián, behízelegte magát a körülötte kialakult befolyásos körbe, és elhitette vele, hogy hasznos és nélkülözhetetlen barátjává tud válni. Gondolatban megdicsérte magát az erőfeszítéseiért. A befektetett munka most megtérülni látszott, hiszen előrébb jártak a sűrű erdőben, mint bárki más őrzőjelölt.
Azt azonban tudta, hogy nem lehet mind a négyükből végül őrző. Túl sokan indultak útnak a Nagy Erdőkön át, ők pedig sokszor hátráltatták egymást, és minden egyes napközben elvesztegetett perccel nőtt annak az esélye, hogy valaki megelőzi őket. Valakinek mennie kellett közülük.
Syn a sarokban alvó Werrun Talleus hatalmas alakjára pillantott. Werrunból biztosan őrző lesz, sőt, talán az őrzők vezetője megtisztelő címet is elnyeri, így az nem volt kérdéses, hogy a férfival kellett maradnia. A szorosan mellette, talán még túl közel is fekvő Tangamera Saltoronra tévedt a tekintete. A lány erős és szívós volt, kitartása bármely férfiéval vetekedett volna, testét számtalan tetoválás és ékszer borította, hogy bátorságának és erejének nyomatékot adjon. Syn mindig is sejtette, hogy van közöttük valami Werrunnal, így egyáltalán nem csodálkozott rajta, amikor a férfi bejelentette, hogy ő is velük jön. Eddig nem is csalódott a lányban, hiszen könnyedén tartotta velük a kimerítő tempót, a vadászatkor pedig nem egyszer hasznát vették ügyességének. Neki minden kétséget kizáróan maradnia kellett.
Így kizárásos alapon csak Ruwyn maradt. Hunyorogva próbálta kivenni a sötétben a nála egy teljes napfordulóval fiatalabb férfi nyurga alakját, ahogyan az a többiektől elfordulva békésen szuszogott. Ruwyn Ahoxeaqból, Atlantisz legszegényebb és legelmaradottabb tartományából származott, és Syn nem is értette, hogy mit is keres itt. Hiába igyekezett erősnek mutatkozni, gyakran elfáradt, és lemaradt a többiektől, visszatartotta a csoportot, emellé szüntelenül panaszkodott, és még a levadászott zsákmány jó részét is felfalta. A férfi minden egyes alkalommal elgondolkodott Werrun józan ítélőképességén, amikor Ruwyn végtelen szóáradatát hallgatta, és egyre biztosabbá vált abban, hogy neki soha, semmilyen körülmények között nem szabad őrzővé válnia.
Syn Timakhban villámgyorsan született meg az elhatározás, ahogyan az őrzőláng lusta táncát figyelte a sátor hullámzó falán. Az egészet úgy kell időzítenie, hogy azelőtt közvetlenül történjen, hogy megérkeznek Liwymbe. A gyanúnak még véletlenül sem szabad ráterelődjön, úgy kell tűnnie, hogy Ruwyn volt túl ostoba, és eltévedt az erdőben. És ami a legfontosabb, de ugyanakkor legnehezebb is volt, Tangamerának és Werrunnak csak az utolsó pillanatban szabad tudomást szereznie róla.
***
Marya

A lányt a szűnni nem akaró perzselő fájdalom térítette magához, amely a homloka környékéről jött. Ahogy riadtan felült, a szeme és szája telefolyt esővízzel, amely a felette elterülő terebélyes fák ágairól csöpögött rá, és ami bizonyára az oly kellemetlen érzésért is felelős volt. A lány óvatosan tapogatózva feltápászkodott, és körülnézett a sötétben, próbálta megállapítani, hogy hol is van. Aztán szépen lassan beugrott minden. Eltévedt az iszonyatos viharban bolyongva, és végül ennek a fának a törzsénél rogyott össze. Itt gubbasztott órákon keresztül, míg végül úgy tűnt, hogy a fáradtság végül legyőzte őt, és… Te jó ég, nem lehet, hogy elaludt!
Marya a kemény fatörzsnek támasztotta a hátát, és próbált úrrá lenni a rettenetes pánikon, ami ismét kezdte hatalmába keríteni. Átázott ruhájában borzasztóan fázott, végtagjai egészen átfagytak és elgémberedtek, és ezen az sem segített, hogy a vihar után a levegő a nappali hőmérséklet töredékére hűlt le. De a lányt mégsem az aggasztotta, hogy esetleg megfázik, és beteg lesz. A szabadban töltötte mindennemű védelem nélkül az éjszakát, még egy árva őrzőlángot sem tudott gyújtani, ez pedig azt jelentette, hogy az árnyak egészen biztosan megtalálták őt, amíg aludt. Sok történetet hallott már a falu véneitől szerencsétlenekről, akik nem találtak menedéket, és a szabadban kellett tölteniük az éjszakát. Azt mesélték, az árnyak megérintették őket, és később szörnyű kínokkal járó, a testüket eltorzító betegségekbe haltak bele. Marya ugyan mindig is kétkedéssel hallgatta ezeket az ósdi históriákat, de most, itt egyedül a rémisztő éjszakában jó oka volt mégis hinni bennük.
A táskája mélyére túrt, és elővett egy hosszú, henger alakú gyertyát, majd meggyújtotta. Az őrzőlángja volt az, amelyet édesanyja nyomott még kezébe, mielőtt elindult volna az Utolsó Próbára Feruából. A tűz elűzte az Éjszaka Árnyait, és adott némi világosságot, de Marya minduntalan csak arra tudott gondolni, hogy mi történik, ha már túl késő. Kétségbeesetten végigtapogatta a testét gyanús jelek után kutatva, de a sebeket és horzsolásokat leszámítva mindene ép volt. Egyelőre.
Reszketeg léptekkel elindult a sötét rengetegben, lába alatt néha megreccsent egy-egy ág, hangja sokáig visszhangzott a fák között. Céltalanul ment előre, minden tagja nehéz volt a fáradtságtól, gyomra hangos korgással jelezte, hogy előző nap nem evett semmit vacsorára, és szinte percenként tekintgetett ijedten körbe, hogy az árnyak vagy egy kóbor vadállat nem követi-e őt.
De valami különös módon az erdő békés volt, minden elcsendesedett a szörnyű vihar után. A fák levelei lágyan susogtak a szélben, a feje fölött éjjeli madarak repültek zsákmány után kutatva, körülötte pedig néha megmozdult az avar egy-egy arra járó állat léptei nyomán. Minden olyan idillinek és nyugodtnak tűnt, már-már elhitette vele, hogy semmi baj nem érheti őt. Az őrzőláng halovány fényében ráakadt egy ösvényre, amely keresztül az erdőn egyenesen egy tisztásra vezetett. A fák kezdtek eltörpülni mellette, amelyeket végül sűrű bozótos, majd ritkább cserjés váltott fel. Átkelt egy patakon, és végül egy füves domboldalra jutott, ahonnan az egész táj a szeme elé tárult.
Az őrzőláng fényétől elvakítva először fel sem fogta, hogy mit lát. Kilépett az erdő takarásából, és elindult felfelé a dombon, kezét szorosan maga előtt tartva, hogy kitakarja a fényét, és próbálta pontosan megérteni az elé táruló látványt.
Mialatt aludt, a vihar teljesen elvonult, csak a horizont közelében időnként felvillanó égbolt emlékeztetett még a jelenlétükre. A felhők eloszlottak, az égbolt kitisztult, és a holdtalan éjszakán apró fénypontok ezrei ragyogták be fényükkel. A csillagok voltak azok.
Marya lélegzetvisszafojtva nézett felfelé az égre, egy pillanatra még arról is elfeledkezett, hogy mekkora veszélyben van, és mennyire rosszul is érzi magát. De hiszen nem is tudta, senki nem mondta neki, hogy ennyi csillag van az égen! Persze az Akadémián tanult valamennyi csillagászatot, de ez főként az Elsőkről, és a régi mesterek munkájáról szólt, nem magukról a csillagokról. Emlékezett rá, hogy egyszer kiskorában látta őket, látta a Hét Bölcset ragyogni az alkonyi égen, mert engedett a kíváncsiságnak, és elhúzta a szobája ablakát takaró súlyos függönyt, amely az árnyaktól hivatott őt védeni. De az édesapja megtudta ezt, és két nagy pofon és alapos leszidás lett a merészségének ára. Azóta egyszer sem nézett fel az égre, egészen a mai napig.
Óvatosan letette az őrzőlángot a földre, és pár lépéssel arrébb ment, hogy ne süssön a szemébe a fény. Az éjszakai égbolt látványa teljesen magával ragadta, és leült a nedves fűre, hogy alaposabban is megcsodálhassa. Fényük haloványan pislákolt, mintha csak táncot lejtenének odafent, körülöttük pedig ott kígyózott tejfehér hullámaival az Ősök Útja egészen az egyik horizonttól a másikig. Marya ismerte jól a régi legendákat, tudta jól, hogy ezt az utat követték hajdanán az Elsők, az univerzum leghatalmasabb lényei egészen idáig a Földig, hogy aztán teremtményeikkel, az emberekkel benépesítsék a bolygót. Minden atlantiszi ismerte ezeket a mondákat jól, de mégsem volt senki az égvilágon, aki látta volna saját szemével, hogy mennyire gyönyörű valójában is az Ősök Útja.
Maryának fogalma sem volt, hogy meddig ülhetett ott, elmerülve az égbolt csodáiban, az idő és tér teljesen megszűnt létezni számára. Lefeküdt a földre, és megpróbálta magába szívni a látványt, és elraktározni minden egyes részletét. Azon kapta magát, hogy megpróbálja megjegyezni a csillagok helyzetét, hogyha esetleg egyszer visszatér az atlantysi akadémiára, vissza tudja idézni, és megtalálja a régi mesterek által lejegyzett csillagképeket. A Hét Bölcset kereste, és ahogyan alaposan körbekémlelt minden irányba, rájött, hogy nincs is nehéz dolga. A hét fényes csillag különös alakzatba rendeződve ott ragyogott kicsivel a horizont felett. Pont, mint gyermekkorában.
Aztán hirtelen eszébe jutottak mesterének, Gowen Farymnak a szavai, amint utolsó tanácsot ad neki a Próba előtt. A férfi a csillagokról magyarázott neki, de a lány nem szentelt túl sok figyelmet a mondanivalójának, mert nem hitte, hogy valaha is hasznát veheti. Pedig ha valamikor, akkor most hatalmas szüksége van a tanácsára.
Jól jegyezd meg Marya, hallotta a lány a mester szavait a fülében visszhangozni, ha minden más cserben hagy téged, a csillagok akkor is mutatni fogják neked az északi irányt, és kivezetnek az erdőből. Csak nézz fel az égre, és látni fogod a Hét Bölcset, az égbolt legfényesebb és legszebben ragyogó csillagait. Ha a négyszög utolsó két csillagát összekötöd, bökött a férfi egy ósdi csillagtérképre, és meghosszabbítod ötször, megtalálod az égen trónoló büszke Nőstényfarkast, amely mindig északra mutat.
Marya habár nem ismerte az égboltot, mestere leírása alapján könnyedén megtalálta a Nőstényfarkas halványabb, de mégis fenségesen tündöklő csillagait, amint hűségesen követték a Hét Bölcset égi útjuk során. Nem tétovázott sokat, összeszedte a holmijait, felkapta a földről az őrzőlángot, és egy teljes nap kóborlás után végre elindult ismét észak felé.