2017. április 24., hétfő

Il Capitano - 3. fejezet

Halihó!


Nos amint látjátok, meg is hoztam az Il Capitano harmadik részét, de azt hiszem, mielőtt jó olvasást kívánnék nektek, még tartozom egy kis magyarázattal.
Amint esetleg néhányan tudjátok, az Il Capitano nem is olyan régen fent volt teljes egészében egy másik blogomon, amit aztán kb. fél éve töröltem. Még a régi nevemen írtam, és az ok, amiért leszedtem, az volt, hogy beneveztem vele az Aranymosásra, aminek a kitétele viszont az volt, hogy nem lehetett fent a mű teljes egészében az interneten. Meg amúgy is azt hittem, hogy a kutya sem kíváncsi rá, így nyugodt szívvel töröltem.
Viszont rájöttem, hogy az írás fontos része a lényemnek, és tulajdonképpen szeretem publikálni a történeteimet, így nevet változtattam, és elhatároztam, hogy újra publikálom az Il Capitanót, más egyéb, még készülő művemmel együtt, ezúttal egy közös blogra mindegyiket.
Szóval ezért lehet, hogy a történet ismerős, a nevem viszont nem. :) Azt viszont megígérhetem, hogy ezúttal nem fogom törölni egyik történetemet sem, és igyekszem minél hamarabb hozni az újabb részeket. :)

ölel mindenkit: Amy


Elég kényelmetlenül ültem a gurulós irodai székemben, és minden figyelmem a számítógép képernyőjére irányult. Amióta csak hazajöttem, a netet böngésztem. Anya szerint ki se lehet innen robbantani engem, és a monitor előtt gubbasztás helyett tehetném magam inkább hasznossá, de neki szerencsére fogalma sem volt arról, hogy mi köt le ennyire. A szemem már eléggé égett, de nem érdekelt, és elhatároztam, hogy addig nem állok fel, amíg meg nem tudok mindent.
Ahogy hazaértem, bezárkóztam a szobámba, leültem a gép elé, és belevetettem magam az internet világába. Az Il Capitanóról akartam megtudni minél többet, főleg azután, hogy az orvos szerint semmi baja nincs a lábamnak, és pár napon belül meg fog gyógyulni. Ennek a hírnek hallatára pillanatnyi pánikom, és lehangolt kedélyállapotom gyorsan elmúlt, és minden energiámat a kutakodásra fordítottam. Beborogattam a lábam, felraktam az íróasztalomra, hogy hamarabb gyógyuljon, és belefeledkeztem a keresésbe.
Újra vidámnak éreztem magam, és valamiféle izgatott várakozás kerített hatalmába, ahogyan az Il Capitanóra gondoltam. Végre megcsillant valami halovány reménye annak, hogy az lehet belőlem, ami mindig is szerettem volna lenni. De ugyanakkor valami rejtélyes oknál fogva aggódtam is. Nem tudtam még pontosan, hogy mit is akarok, és egyelőre megnyugodva vettem tudomásul, hogy még három hetem van ahhoz, hogy kitaláljam. Ez elég sok idő, hogy dűlőre jussak, és ami a legfontosabb; hogy meggyőzzem anyámat.
Végigrágtam magam alaposan a hivatalos weboldalon, a hírektől kezdve a fontos tudnivalókon át mindent elolvastam, egészen az utolsó sorig. A végén már azt éreztem, ha most felkérnének, akár egy egész előadást tarthatnék az Il Capitanóról. Miután alaposan áttanulmányoztam minden egyes információt, kezdtem igazán érezni, hogy milyen furcsa, hogy eddig nem érdekelt ez a társulat, és meg sem próbáltam felvételizni ide. Sose jutott eszembe, hogy megnézzem, egészen a tegnapi napig.
Ahogy egyre többet és többet tudtam meg, egyre jobban szerettem volna, ha felvesznek ide. Igazából az sem érdekelt, hogy mi történt apával a múltban, én nem hiszek efféle családi tragédiákban, és igazából badarság volt erre, mint visszatartó erőre gondolnom.
Apám, Zviad Toroshvili nevét többször is láttam felbukkanni különböző portálokon, sokszor interjúkkal, képekkel együtt. Apa nagyon híres volt a korában, grúzként a vérében volt a küzdés és a kemény munka, aki a két kezével és a tehetségével dolgozott meg mindazért, ami nekünk most anyával van. Szenvedélyes, végletekig küzdő, kitartó ember volt, és azt hiszem, ezt én is örököltem tőle. Ahogyan utána kaptam furcsa nevemet is. Toroshvili. Sofia Toroshvili. Hányszor néztek rám az emberek furcsán a nevem miatt! Persze mostanára megszoktam.
Egészen hajnalig böngésztem a különböző portálokat és videómegosztó-oldalakat, és a végén már egészen leragadt a szemem a fáradtságtól. Elhatároztam, hogy addig nem fekszem le, amíg nem végeztem, így csak olyan reggel négy fele kerültem ágyba. Rengeteg videót megnéztem az Il Capitano fellépéseiről, előadásairól, és bizony be kellett látnom, hogy nem vagyok olyan ügyes, mint akármelyik artista. Azzal nyugtattam magam, hogyha felvesznek, és kitartóan gyakorlok, majd én is leszek olyan jó, mint bármelyikük.
Maga a cirkusz teljesen lenyűgözött, egy egészen különleges világ volt. Az Il Capitano nem használt állatokat a fellépései alkalmával, az előadásokat csakis különféle artisták, zsonglőrök, légtornászok, kötéltáncosok mutatványaiból rakta össze, és ami a legjobban megdöbbentett, többször használtak élő zenét. Sőt, saját zenészeik, és énekeseik is vannak! Ettől aztán tényleg hanyatt vágódtam, hiszen még sosem hallottam ilyenről. Furcsa, hogy eddig nem is tudtam, hogy apa milyen szuper helyen dolgozott!
Végül hajnalok hajnalán arra az elhatározásra jutottam, hogy lesz, ami lesz, én megpróbálom, hiszen ki tudja, hogy mikor lesz megint válogató a cirkuszban. Artisták nem mennek nyugdíjba minden évben, és szerencsésnek kell érezzem magam, hogy pont most adódott egy ilyen. Már a gondolat is lelkesített, hogy belevágok, és azzal a boldog tudattal feküdtem le, hogy talán egy ilyen neves társulat artistája leszek. Már el is képzeltem magamnak a kemény edzéseket, az új tornaelemeket, amiket tanulnék és nem utolsó sorban magát az előadást, és azt, hogy milyen hihetetlen érzés lesz majd a színpadon állni.
Csak anyának kéne még beadagolni valahogy a dolgot, ami legalább olyan kemény feladat lesz, mint akármelyik edzés.

***

Mivel csak hajnalban kerültem ágyba, másnap (vagyis inkább már aznap) igencsak nyűgös és fáradt voltam. Már reggel fél kilenckor kipattant a szemem, és képtelen voltam visszaaludni. Így végül lementem a konyhába, és legnagyobb meglepetésemre ott találtam anyát is.
- Szia! – igyekeztem elnyomni egy feltörő ásítást. – Ma nem mész segíteni?
- Nem, sajnos. Bill elutazott, és ma a kollégái átvették a boltot. Kár pedig – mondta anya némileg szomorú hangvétellel. – Remekül éreztem magam ebben a két napban.
- Kérd meg, hogy gyakrabban segíthess! Hidd el, nem fog megártani a társaság. Amúgy is, mostanában túl sokat ülsz itthon egyedül.
- Igen, gondoltam már rá. De nem akarom kitúrni Bill kollégáit az állásukból. Tudod, nekik ez a munkájuk, én meg csak… egy amolyan kisegítő vagyok, ha sok a vevő.
- Szerintem meg örül neki, ha segítenél. Szereti, ha ott vagy, és…
Anya elbambult egy pillanatra, arca egészen kisimult, és szemében furcsa fényt láttam megcsillanni.
- Anya?
- Igen, kicsim?
- Figyelsz rám?
- Ó, persze. Igen, ez jó ötlet – mondta némileg határozatlanul. – Majd meglátom, mit tehetek. Jut eszembe… - pattant fel hirtelen a székről. – Mit kérsz reggelire? Nincs túl sok minden. El kéne menni bevásárolni.
- Majd én elmegyek – mondtam, és én is felálltam. – Amúgy sem vagyok túlságosan éhes.
- Valóban? Az nagy segítség lenne.
- Persze. Nem árt egy kis mozgás néha.
- De a bokád…
- Ugyan már, nem is fáj annyira! – legyintettem – Majd óvatosan megyek az utcán.

***

Fél órával később már vígan róttam az utcákat a legközelebbi szupermarketig. Jobbnak láttam, ha eljövök otthonról, és kicsit kiszellőztetem a fejem azok után, hogy olyan sokáig fenn maradtam tegnap, és annyi mindenen agyaltam. Már az Il Capitano gondolatára is izgatott lettem, és eszembe jutott, hogy mennyi minden merült fel bennem tegnap, amíg a neten böngésztem. Habár az éjjel már elhatároztam magam, érzéseim még mindig meglehetősen vegyesek voltak. Néha már megint az járt a fejemben, hogy feladom az egészet. De aztán persze gondolatban mindig is leszidtam magam, és ehelyett igyekeztem inkább értelmes dolgokkal lefoglalni magamat, mint például az új koreográfiámon törni a fejem. Persze gyakorlásról még szó sem lehetett, hiszen még a végén elérném, hogy tényleg kitörjem a lábamat.
A cirkusz gondolata még az úton a szupermarket felé is elkísért. Az utak mentén és az épületekre aggatva mindenhol az Il Capitano új műsorának plakátjai néztek vissza rám, hirdetve, hogy ez minden idők legsikeresebb showja az New Yorkban. Szívesen elmentem volna rá, mi tagadás, de emlékeztem még a jegyárakra, amiket tegnap a hivatalos honlapon olvastam. Mondhatni, az összespórolt tíz dollárom vajmi kevés lett volna rá.
Az egyik plakát előtt megálltam, és alaposabban szemügyre vettem. Egy hosszú szőke hajú, lélegzetelállítóan szép nő és egy nála fiatalabb, fekete hajú, gesztenyebarna szemű, nagyon helyes srác mosolygott – nem is, inkább nézett vissza rám. A plakát szerint ők voltak az Il Capitano legnagyobb sztárjai, ami szerintem nem lehetett teljesen igaz. Ha tényleg akkora sztárok és olyan sikeres előadásban szerepelnek, miért nem mosolyognak, és miért csak állnak ott egymás mellett olyan mereven, tétován átkarolva egymást? A srác meg… Mint aki karót nyelt, vagy aki életében nem mosolygott volna. Nem is értem, hogy aki ennyire jól néz ki, ennyire helyes, és bizonyára döglenek érte a csajok, hogy vághat ilyen fapofát. Sőt, ennyire morcos fejet. Mintha egyáltalán nem élvezné, amit csinál, és a háta közepére sem kívánná az egészet. Felsóhajtottam, majd továbbindultam. Pedig ha tudná, hogy milyen szerencsés! Én bármit megadtam volna azért, hogy a helyében lehessek.
Mivel vasárnap volt, ráadásul délelőtt, nagyon kevesen voltak a boltban, csak egy-két ember lézengett itt-ott, kedvemre nézelődhettem. Mivel folyton elkalandoztak a gondolataim, elég sok időbe telt, mire beszereztem minden szükséges dolgot otthonra. Miután végeztem, vettem magamnak némi reggelit, kisétáltam a szupermarketből, leültem egy közeli padra, és rágcsálni kezdtem egy friss, ropogós kiflit. Arcomat nap felé fordítottam, és élveztem a meleg és tiszta időt. Az igazat megvallva nagyon imádtam, hogy még ilyen jó az időjárás, hiszen néha már ilyenkor elkezdődik a ködös, esős időszak, és egészen tavaszig tart. Ki nem állhatom az ilyen időt, ilyenkor legszívesebben elmenekülnék valami trópusi szigetre, ahol meleg van. A távolban megpillantottam New York hatalmas tornyait, ahogyan úsztak a messzi párában. A napfény megcsillant a sötét tömbökön, amik szinte kiemelkedtek a szürke homályból, ami az egész várost elborította. A város még csak most látszott ébredezni az álmából, még minden olyan csendes és nyugodt volt, amilyennek ritkán látják az emberek. Még innen is láttam, ahogyan az épületeken átszűrődik a napfény és élettel tölti meg ezt az amúgy állandóan mozgásban lévő, örökké változó helyet. Lélegzetelállító látvány volt, és azt kívántam, bárcsak inkább bent a városban laknék valahol, nem itt az isten háta mögötti Prince’s Bayen.
Ismertem egy kilátóhelyet a közelben, ami egyenesen az óceánparti homoksáv fölé emelkedett ki, ahonnan rá lehetett látni az egész városra. Megfogtam a szatyrokat, és elbicegtem odáig. Szerencsémre a kilátó vagy csak kétutcányira volt innen, alig több, mint száz méterre, és a bokám bírta még valahogy a terhelést. De amire odaértem, már eléggé sajgott, és kimondottan hálás voltam, amikor megpillantottam az üres padot. A kilátóban nem volt senki, így hát kedvemre leülhettem, és annyit időzhettem ott, amennyit csak akartam. A szatyrokat nekitámasztottam a padnak, felraktam a lábam, fejemet hátrahajtottam, és élveztem a jó időt. Sós parti szél fújt az arcomba, borzolta szét a hajamat, mélyeket lélegeztem, és kezdtem kicsit megnyugodni. Igyekeztem rendezni a gondolataimat, és mérlegelni a helyzetet. Gondolatban bocsánatot kértem anyától, és megfogadtam, hogy csak akkor mondom el, hogy mit készülök tenni, amikor már biztos a dolog, és esetleg felvettek a cirkuszba. Nem kell addig se izgulnia, ha meg nem sikerül a dolog, akkor jobb, ha nem is tud az egészről. Szegény anya… Kicsit sajnáltam is, hiszen előre tudtam, ha az Il Capitanót emlegetem előtte, akkor azonnal apa emlékét fogom felidézni benne. Már régebben rájöttem arra, hogy néha a magam útját kell járnom ahhoz, hogy előrébb jussak az életben. Talán egyszer én fogok a plakátról visszanézni az emberekre, és én fogom reklámozni a cirkusz legújabb előadását. De szép is lenne!
Eszembe jutott egy nagyszerű ötlet, amivel felléphetnék a válogatón. Beugrott a labda, amit apától kaptam, és olyan szorgosan rejtegettem eddig anya elől. Meglehetősen jártas voltam a gimnasztikában, habár nem voltam közel sem olyan hajlékony, de azért megpróbálhatok egy ilyen produkcióval fellépni. Ki tudja, hátha sikerülne benyomást tennem rájuk!

2 megjegyzés:

  1. Tudtam én, hogy találkoztam már a sztoriddal itt a blogspoton! :D Örülök, hogy megint felteszed - ezzel a témával a blogvilágban amúgysem találkozni minden nap.
    Tetszik, ahogy fogalmazol, gördülékeny és könnyed.
    Kíváncsian várom a folytatást!

    Jolt

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia :)

      Köszönöm szépen, igyekszem a következő fejezettel. :)

      Törlés