2017. április 11., kedd

Il Capitano - 2. fejezet



Sziasztok!

Amint látjátok, meghoztam az Il Capitano második fejezetét, amelyből megtudhatjátok, hogy mi is történt Sofival azután az elhibázott ugrás után. Nem is nagyon szaporítanám tovább a szót, jó olvasást hozzá, és véleményeket és pipákat szívesen fogadok. :)

ölel: Amy



Hason feküdtem az ágyamon, arcomat a párnámba temettem. Hogy lehettem ekkora idióta? Iszonyatosan hasogatott a bal lábam, és azt hittem, minden egyes nyilallással kiszakad egy darab a bokámból. Biztos voltam benne, hogy szilánkokra tört, és vége a még el sem kezdődött karrieremnek.
Nagyon utáltam magamat, amiért annyira lekötötte a gondolataimat a nő mondandója, és nem figyeltem eléggé az ugrásra. Már akkor éreztem, hogy valami baj van, amikor felálltam a homokból, ahová fenékre érkeztem, és a körülöttem állókat igyekeztem megnyugtatni, hogy semmi bajom. A bal lábam borzasztóan fájt, amikor megpróbáltam rálépni, annyira, hogy majdnem összecsuklott alattam. Igyekeztem minél gyorsabban lelépni a parkból, így gyorsan elköszöntem a nőtől és elindultam haza, pedig még szívesen beszélgettem volna vele. Többet akartam megtudni az Il Capitanóról, de a fájdalom csak egyre fokozódott, és nem bírtam volna ki, ha nem jövök haza.
Feltápászkodtam az ágyamról, és szemrevételeztem a bokámat. Szörnyen nézett ki. A vizes borogatástól most már némiképp lelohadt, de még így is nagyon csúnya volt. Óvatosan leemeltem róla a kendőt, belemártottam a hideg vízbe, majd visszatekertem a lábamra. Az égető fájdalom némileg enyhült, ahogy a vizes anyag érintette a bőrömet. Szinte magam előtt láttam anya kárörvendő arcát, amikor hazaér és meglátja állapotomat. Mindig mondogatta, hogy majd meglátom, egyszer ki fogom valamimet törni egy mutatvány közben. Lehet, hogy ezúttal igaza van.
Különben is, fogalmam sem volt, hogy mit mondjak majd neki, amikor megérkezik. Gondoltam arra, hogy alvást színlelek, de mivel csak olyan hét óra körül lehetett, ez eleve rossz ötletnek tűnt. Másrészt megígértem anyának, hogy kitakarítok, sőt, főzök is magamnak valamit, de ebből egyik sem valósult meg. Bosszankodva hallgattam üres gyomrom méltatlankodó korgását, és roppant dühös voltam magamra, amiért így elrontottam a napomat, Biztos voltam benne, hogy a holnapi sem lesz örömtelibb. Valószínűleg el kell majd menjek orvoshoz, mivel a bokám nem fog meggyógyulni magától. Ez külön procedúra lesz holnapra, újra mehetek be a városba, ezen felül valószínűleg anya megjegyzéseit is kell egész nap hallgassam, amiért ilyen béna voltam. Belefúrtam a párnába az arcom. Ez a hetem már úgy el van szúrva, ahogyan csak lehet.
Végére sem értem gyászos gondolataimnak, amikor kulcscsörgést, majd az ajtó nyikordulását hallottam odalentről. Elhatároztam, hogy megpróbálok úgy tenni, mintha mi sem történt volna, és akkor talán anya nem veszi észre, hogy lesérültem. Nem akartam, hogy megtudja, hogy mi lett a bokámmal, viszont színlelésben sosem voltam valami jó. Ha más nem is, a fájdalmas grimaszba torzult arcom mindenképp elárulja, hogy baj van.
- Szia, szívem! – köszönt anya jó hangosan.
- Szia – válaszoltam, de hangom révetegen és kissé erőltetetten hangzott. Megpróbáltam felállni az ágyról, de azonnal visszahuppantam ülő helyzetbe. Bokám fájdalmasan sajgott, és szemlátomást tiltakozott az ellen, hogy bárhová is menjek. Nagy nehezen elvonszoltam magam az ajtóig, és leültem a lépcsőfeljáróba.
- Milyen volt a napod?
- Egész jó. Neked?
- Elég fárasztó. Sokat kellett segítsek Billnek, hiszen most érkezett egy csomó új könyv a kereskedésbe. Tudod, beszerzett sok mindent, és… Hát neked mi bajod?
Anya megállt a lépcső alján, és aggódó arccal nézett fel rám. Gondolom, azonnal kiszúrta, hogy olyan furcsán tartom a bal lábamat, és valószínűleg a fájdalmas grimaszból is leszűrhette, hogy mi a helyzet, amit eddig kétségbeesetten próbáltam eltüntetni az arcomról.
- Se… Semmi különös!
- Még hogy semmi különös! Akkor nem így néznél ki! Te jó ég! – Anya gyorsan felszaladt a lépcsőn hozzám, én pedig feltápászkodtam, és visszamásztam az ágyamra. Igyekeztem a lábamat ügyesen elrejteni, de anya előtt nem járhattam sikerrel. Ő azonnal kiszúrta, ha nem volt valami rendben.
- Sofia Toroshvili, már megint mi az istent műveltél? – Ha anya haragudott rám, mindig a teljes nevemen szólított. Tudta, hogy ezt ki nem állhattam.
- Csak megrántottam a bokám, miközben takarítottam, ennyi az egész – próbáltam védekezni, de átlátott rajtam.
- Na persze! – Lehuppant az ágyam szélére, de direkt úgy, hogyha akartam, se tudtam volna elmenekülni. Leszedte óvatosan a bokámról a kötést, és a szájához kapta a kezét, amint meglátta, hogy mekkorára dagadt.
- Te szent ég, Sofi, mi történt veled? Leestél valahonnan? Vagy… Már megint fellépni voltál, igaz? – Anya vészjóslóan emelte fel a hangját, és tudtam, hogy azonnal átlátott a szitán. Volt már arra alkalom, hogy megsérültem, nem is egyszer.
- Anya, én nem… - De sejtettem, hogy vesztett ügyem van. Roppant dühösen nézett rám, és valószínű volt, hogy most aztán megkapom a magamét. Így hát jobbnak láttam elmondani az igazságot, mint egy újabb hazugságot kitalálni, amit úgysem vesz be.
- Ez úgy volt… - kezdtem bele a mondandómba.
- Hát nem megígérted már ezerszer, hogy nem mész el, hanem abbahagyod ezt a hülyeséget! Könyörgöm, Sofia, legközelebb a nyakadat kell kitörnöd ahhoz, hogy rájöjj, mekkora ostobaságot művelsz?
- Anya, ez nem így volt! – védekeztem kétségbeesetten. Nem akartam mára is egy vitát, amikor így is elég ramatyul éreztem magam. – Komolyan nem! Én… - De képtelen voltam szóhoz jutni.
- Mi az, hogy nem így volt! Mi lesz veled, ha komolyan megsérülsz és ellátásra fogsz szorulni? Ki fog akkor gondozni? Ne felejtsd el, nem vagy hivatásos artista! Mennyi őrültséget fogsz elkövetni addig, amíg erre rájössz?
- Anya, hadd mondjam el, kérlek! – próbáltam nem ingerülten visszavágni, pedig már megint felidegesített ez az egész. – Elmentem sétálni ide a közeli játszótérre, hogy kiszellőztessem egy kicsit a fejemet. – Arról persze mélyen hallgattam, hogy Brooklynban voltam. – Kiugrottam a hintából, de rosszul értem földet és megrántottam a bokámat. Ennyi.
- Aha, és miért ugrálsz ki te a hintából?
- Hát… Csak úgy – Farkasszemet néztem vele, és igyekeztem állni a tekintetét.
Anya gyanakodóan nézett rám, mint aki nem igazán hiszi el, amit hallott. Majd felállt az ágyról, és elindult az ajtó felé. Biztosan belefáradt már a vitába, habár nem úgy nézett ki, mint aki ennyiben hagyja a dolgot. A lépcsőfeljáróban megfordult.
- Ezzel mindenképpen el kell menni az orvoshoz. Holnap viszont megint megyek segíteni Billnek, szóval attól tartok, hogy egyedül kell elmenned. Reméljük, addig nem lesz nagyobb baj.
Ez annyira jellemző rá. Igyekszik bennem minél jobban bűntudatot kelteni az ostobaságom miatt, éppen ezért még az orvoshoz sem hajlandó elvinni. Oldjam meg magamnak, ha már én törtem ki a lábamat.
- Rendben. - Nagyot nyeltem, és a megdagadt bokámra meredtem. Én is remélem.
- Főzök egy teát – mondta, majd becsukta magam mögött az ajtót.
Nagyot sóhajtottam, majd visszahanyatlottam a párnámra. Remek. Egy csodálatos nap csodálatos befejezése.

***

Az orvosig tartó út szörnyű volt. A doktornő, akihez jártunk, Brooklynban lakott, ezért, mivel anya nem tudott elvinni kocsival, újra végig kellett másszak a fél városon. Majdnem szó szerint.
Éjszaka nem sokat aludtam a fájó lábam miatt, de reggelre már meglepően jól nézett ki. A dagadás lelohadt némiképp, és pár bevett fájdalomcsillapító után már egészen alkalmas voltam hozzá, hogy elinduljak. Csak az volt a baj, hogy a bokám valahol félúton újra rákezdte, és kínomban a számat harapdáltam a fájdalomtól. Biztos voltam még mindig benne, hogy eltört, és éppen ezért rettegtem bemenni az orvoshoz, féltem, hogy mit mond majd. Talán ezzel vége is a cirkuszi karrierről szőtt törékeny álmaimnak.
Óvatosan leszálltam a buszról, és bicegve elindultam az orvosi rendelő felé. Nem volt szerencsém, hiszen elég messze volt innen, úgy ötutcányira, és addig még egy jó hosszú séta várt rám. Haragudtam magamra, amiért nem inkább taxival jöttem, hiszen úgy mennyivel egyszerűbb lett volna. Körülnéztem a forgalmas utcán, de a környéken egyetlen sárga autót sem láttam.
Ahogy beértem az épületbe, lerogytam a legközelebbi székre, és kinyújtóztattam megviselt lábamat. Jól ismertem már ezt a rendelőt, hiszen egész kiskoromtól idejártam, ha megsérültem, és ez bizony régebben gyakrabban fordult elő, hiszen elég szeleburdi gyerek voltam. A praxis anya egyik régi ismerőséé volt, aki jól ismert engem, és már most is előre láttam, hogyan fogja forgatni a szemét, ha meglát.
Egy fiatal nővér jött oda hozzám, és felvette az adataimat. Sajnos előttem jó páran voltak, és úgy látszott, elég sok időt fogok itt eltölteni. Már most unatkoztam. Nem hoztam magammal semmi szórakoznivalót, így jobb híján a gondolataimba mélyedtem, és igyekeztem nem tudomást venni a még mindig fájó lábamról. Minduntalan elhessegettem azt a gondolatot magamtól, hogy eltört. Akkor aztán tényleg vége lenne az úgymond karrieremnek, ami nyilvánvalóan nincs is még, de ezek után nem is lehetne, hiszen törött lábbal nem sok helyre vennének fel. Amire pedig teljesen meggyógyulna, már lehet, hogy nem kellenék egyetlen társulatnak sem, bár nem mintha olyan sok lenne New Yorkban. Tisztában voltam vele, hogy gyorsan kell cselekedjek, ha meg akarom valósítani az álmomat, azt, amiért olyan sokat küzdöttem és gyakoroltam. De tudtam, hogy ez a vágyam minden nappal elérhetetlenebb messzeségbe kerül. Tizennyolc vagyok, egyre idősebb ahhoz, hogy egy cirkuszban dolgozzak. Hiába gyakoroltam szinte egész életemben, nem hinném, hogy olyan jó lennék, mint egy igazi artista, aki egy artistaiskolában tanult, vagy akárhol máshol edzett. Kezdtem mostanában egyre inkább kritikus lenni magammal szemben, és a gyermeteg lelkesedés, amely eddig hajtott, és amely apám halála után is megmaradt, fokozatosan kezdett lelohadni. Néha már odáig is eljutottam, hogy hagyom az egészet a fenébe, és az utcára sem megyek ki mutatványosnak. De ilyenkor mindig haragudtam magamra, hiszen ez már túl régi vágyam volt ahhoz, hogy egyszerűen csak úgy kidobjam a kukába. Hiába, reálisan kéne látnom a dolgokat. Valószínűleg túl kevés lennék egy cirkuszba, tehát előbb vagy utóbb el kell majd menjek egy egyetemre egy ki tudja milyen szakra. Furcsa, de eddig még nem gondolkoztam azon, hogy mihez kezdek, ha nem leszek artista. Azt hiszem, itt az ideje, hogy nekilássak.
Az idő csak nem akart eltelni, és előttem még mindig hárman vártak a sorukra. Unalmas perceimet azzal töltöttem, hogy a szék melletti kisasztalon heverő tucatnyi szórólapot olvasgattam szórakozottan, de igazából oda se figyeltem arra, hogy mit olvasok. Egyetlen hirdetés vagy reklám sem maradt meg a fejemben, sokkal inkább azon gondolkoztam, hogy mit fogok csinálni, ha végre-valahára hazaérek. Szerintem az lesz az első, hogy megnézem a New York-i egyetemek és főiskolák kínálatát.
Észre se vettem, hogy egy szórólapot szorítok a markomban, egy élénk színekkel nyomtatottat, ami sehogy sem akart illeni a többi közé, mintha csak véletlenül került volna ide. A lapot egészen kicsire gyűrtem össze, és ahogyan kinyújtottam az ujjaim, a galacsin a földre pottyant. Utánanyúltam, majd óvatosan széthajtogattam, nehogy elszakadjon, és már a szalagcímen megakadt a szemem. A piros betűvel írt, harsogó felirat elszántan hirdette az olvasóknak: „Artistaválogató az Il Capitanóban!”
Azonnal felocsúdtam a réveteg bambulásból, megragadtam a papírt, és rohamtempóban olvasni kezdtem. A szívem a torkomban dobogott, a pulzusom vagy kétszázra gyorsult az izgalomtól. Ezt nem hiszem el! Eszembe jutottak a nő szavai a játszótéren. Hát persze, egészen biztosan erről beszélt!
Minden egyes szót igyekeztem alaposan az emlékezetembe vésni, és miután vagy ötször elolvastam a szöveget, úgy éreztem, hogy szinte kívülről tudom.
„Mire vársz, próbáld ki magad, hiszen vár egy szuper társaság és New York legnevesebb cirkusza! Ha egy 16-20 év közötti fiatal és elszánt artistanövendék vagy, és arra vágysz, hogy megtaláld álmaid hivatását, jelentkezz az Il Capitano válogatására! A meghallgatás szeptember 25-én, reggel tíz órától lesz, a cirkusz főépületében! Ne felejts el eljönni!”
Hirtelen hihetetlen öröm és elszántság kerített hatalmába, hiszen az Il Capitano egy nem akármilyen hely. Te jó ég, mi lenne, ha én is a tagja lennék! Milyen nagyszerű lenne! Végre szerezhetnék elismerést, és egy igazi cirkusz tagja lennék, és…
A lelkesedésem olyan hamar tört le, mint amilyen gyorsan jött, miután józan ésszel végiggondoltam az eseményeket. A válogató híre némiképp sokkolt, hiszen éppen most jött, amikor már temettem volna magamat, mint eljövendő artistát. Ez a sors undorító fintora volt, hogy nekem éppen most kellett a kezembe kapjam ezt a szórólapot.
Különben is, nem hiszem, hogy olyan jó lennék, hogy felvegyenek. Ugyan négy éves koromtól jártam egy évig artistaiskolába, de ezen felül se nem zsonglőrködtem, légtornáztam, kötéltáncoltam, vagy csináltam bármi mást, amit egy cirkuszban nagyra értékelnének. Csak az akrobatikához értettem, bár ahhoz meglehetősen jól, köszönhetően gyermekkori lelkesedésemnek, ami még azután is tovább hajtott, hogy anya kivett az artistaképzőből. Idegesen az ajkamba haraptam. Talán ez túl kevés lenne nekik. Így átgondolva már távolról sem tűnt olyan vonzónak az egész.
Meg ott van a másik dolog is. Nevezetesen apa. Ő ott halt meg az Il Capitanóban, a nagyközönség szeme láttára. Ez elég rossz ómen.
Idegesen a kukába hajítottam a galacsinba gyűrt szórólapot, bár magamban eléggé lelkiismeret-furdalást éreztem emiatt. Jobb lesz elfelejteni. Végignéztem az asztalon levő szórólapokon, de csak ez az egy volt ilyen, és biztosan egészen véletlenül keveredett a kezem közé. De pont az én kezem közé!
Próbáltam kiverni a fejemből az egészet, de nem ment, a mondatok minduntalan ott ismétlődtek a fejemben. Hiába, egy álomról nem ilyen könnyű lemondani.

2 megjegyzés:

  1. Hmm... Azt hiszem, egy jó történet elébe nézünk. Látni benne a potenciált, és érződik, hogy valóban szánsz rá időt.
    Egyből két igaz sztori elevenedett meg bennem az olvasás során. Az első egy mutatványos története, akinek az volt az álma, hogy az újonnan felhúzott World Trade Center két tornya között kifeszített kötélen végigsétáljon. (Ezt persze meg is valósította, oh, és még filmre is vitték a sztorit.) A másik pedig egy fiatal olimpikon története, aki szakadt szalagokkal (vagy izmokkal) is folytatta tovább a versenyt. (Érdekesség, hogy magyar edzője volt.)
    Erre a két történetre érdemes rákeresni, hiszen inspirálóak, és talán egy kis ihletforrást is jelenthetnek számodra.

    Én kíváncsian várom, mit fogsz kihozni ebből a sztoriból, szóval hajrá! Majd még visszanézek!

    Üdv,
    Jolt

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia :)
      Először is nagyon szépen köszönöm hogy írtál, és örülök, ha eddig tetszik a történet.
      Igen, azt hiszrm, hallottam már mind a két történetről és valóban nagyon inspirálóak, bár annyit elárulok, hogy az Il Capitano nem az a klasszikus "kövesd az álmod" sztori lesz, sokkal inkább arról szól majd, hogy mi történik azután, hogy elérted az álmod, illetve az mégsem olyan, amilyennek elképzelted.
      Mindenesetre remélem, hogy követni fogod ezután is a történeted, és tetszeni fognak a következő részek is. :)

      Törlés