2017. április 18., kedd

Atlantisz hangjai - 2. fejezet

Sziasztok!

Nos mint látjátok, már itt is van az Atlantisz hangjainak második fejezete. Tudom, nem voltam a leggyorsabb, hiszen a fejezet már ezer éve készen volt, de sajnos nem összesűrűsödtek a dolgok így harmadév végén az egyetemen, szóval sajnos csak most tudtam közzétenni. A részben három új szereplőt is megismerhettek, Elont, Salmist és Williamet, mind a hármuknak nagyon fontos szerepe lesz a következő események alakulásában. Remélem, elnyeri a tetszéseteket a fejezet, és véleményeket mint mindig, most is szívesen fogadok! :)
Sajnos viszont ez az utolsó rész, ami készen volt előre ebből a történetből, és a sok tennivalóm miatt nem tudom egyelőre, hogy mikor lesz időm megírni a következőt. De igyekezni fogok vele, az biztos. :)

Amy



Salmis

A férfi fáradtan belerogyott a székébe, kezébe vette az asztalon heverő hírlapot, és lustán végiglapozgatta. Minden oldalon ugyanaz volt a téma. „Elkezdődött az Utolsó Próba!”, „Még néhány nap, és a Kristály új őrzői elfoglalják a helyüket!”, hirdették harsogva a cikornyás atlantiszi betűkkel írt szalagcímek, az újságcikkek pedig már-már túláradó optimizmussal egy új aranykorról, Atlantisz felemelkedéséről regéltek.
Hát az biztos, hogy egyszer jobb lesz, mint most, de addig még sok-sok évnek kell eltelnie majd, gondolta magában Salmis, és az újságot félretéve kezét gondolkodva összefűzte az arca előtt. A Mesterek Mesterként és az atlantysi Akadémia vezetőjeként már csak tudta, hogy hogyan is működik ez. Az új őrzők fiatalok, tapasztalatlanok és naivak, akik vajmi keveset tudnak a világról. Hirtelen ott fogják magukat találni mind a tízen a sziget tíz tartományából valamelyiknek az élén, és fogalmuk sem lesz, hogy mihez is kezdjenek majd. Belecsöppennek majd egy olyan világba, ahol semmi szükség nem lesz rájuk, jelenlétük csupán puszta formalitás lesz, hiszen az elmúlt néhány évet az előző őrzők már idősen és betegen töltötték, így a tartományi kormányzóságok vajmi keveset számíthattak rájuk. Salmis tudta nagyon is jól, hogy mi jön ezután. Ő maga még csak negyvenhat napfordulót ért meg, így nem láthatta saját szemével egy új őrzőgeneráció hivatalba lépését, de régen élt mesterek munkáiból már sokat olvasott róla. Minden ilyen váltást krízis kísér, az új őrzők megbolygatják az addigi rendet, a saját tudatlan, éretlen elméjükkel beleszólnak az addig jól működő dolgokba, ezzel akaratlanul is káoszt okozva. Néhányukból a gondos erkölcsi nevelés ellenére is csaló vagy tolvaj válik, elég csak Moyn Dareqre, Ahoxeaq tartomány őrzőjére gondolnia, akit harminc évvel ezelőtt végeztek ki. Ilyen mindig is volt, hozzátartozik a sziget természetes változásaihoz.
Maga Salmis, a Mesterek Mestere nem is ezért aggódott a legjobban. Nehéz időket éltek manapság, a sziget békéje inogni látszott, a szegények nyomorogtak, a gazdagok, mit sem törődve mással, biztonságot nyújtó atlantysi palotáik fala mögé bújtak, a szigetet pedig a hét bolondból álló Tanács vezette. Más sem hiányzott ide, mint Seran Loris halála, és az új őrzők kinevezése.
A férfi sűrű sóhajtozások közepette feltápászkodott a székéből, és a helyiség túlsó végében álló embermagas órához sétált. A szerkezet üveglapja mögött lassan pörögtek a réz fogaskerekek, és a mutatók lomhán jártak körbe-körbe a négyzet alakú számlapon. Már csak egy óra volt hátra a világosságból, utána beköszönt a rettenetes sötétség, elnyelve magába Atlantiszt. Odakint a kerek üvegablakokon túl a nap már vészesen közeledett a horizonthoz, és Salmis bele se mert gondolni, hogy micsoda őrület vár arra a száztizenhét őrzőjelöltre akik útra keltek keresztül a Nagy Erdőkön. Ő maga is a népéhez hasonlóan halálosan félte az éjszakát és az Árnyakat, és minden napnyugtakor gondosan bezárkózott tulcandrai rezidenciájába, hogy aztán ki se tegye a lábát onnan hajnalig.
Váratlanul kopogást hallott, majd a dolgozószobájának impozáns ajtaja fülsértő nyikorgás közepette kitárult, és Elon Ranoo lépett be rajta. A férfi csodálkozva pillantott végig ifjú mindenesén, és már-már megkérdezte volna, hogy mit keres itt ilyenkor, de az gyorsabb volt nála. Kurtán meghajolt, és csak ennyit mondott.
-         A nephdori van itt, Salmis, és sürgősen beszélni akar veled.
-         William Farel? – A férfi csodálkozva az ajtóhoz sietett, és valóban, a szobájához vezető szűk, gyér megvilágítású folyosón Nephdor vezetőjének sziluettjét látta kibontakozni.
-         Azt mondja, halaszthatatlan dologról van szó.
-         Tudom, tudom – legyintett Salmis hanyagul, és a faragott dolgozóasztala felé vette az irányt. – Küldd csak be.
Elon félreállt, és William Farel sietős léptekkel beviharzott a szobába, majd becsukta maga mögött az ajtót.
-         Mi szél hozott ide ezen a késői órán? – „Barátom”, tette hozzá kis híján Salmis, de még időben magára parancsolt. A nephdori nem volt a barátja, még csak nem is kedvelte. De a maga módján mindig is szimpatizált a nephdoriakkal, így kötelességének érezte, hogy fogadja az aprócska falu vezetőjét.
-         Azt ígérted, Salmis, hogy fogadsz engem, még a tavasz elején, nem emlékszel? Erre most már itt van lassan a nyár kezdete, és mégsem pazaroltál rám egyetlen pillanatot sem – kezdte Farel a tőle oly megszokott ideges és követelőző módon, mire Salmis szánakozóan és némileg jóindulatúan elmosolyodott. A hosszú évek alatt, mióta Williamet és még néhány más nephdorit ismeri, megszokta már, hogy velük egészen máshogyan kell beszélni, mint az atlantisziakkal. Kicsit butácskák, kicsit türelmetlenek, ennyi az egész. Pont, mint a gyerekek. Így hát türelmesen, lassan, mondandóját előre gondosan megfogalmazva válaszolt.
-         Sajnálom, William, de te is jól tudod, hogy az őrzők miatt mennyi gondom volt. De addig is ülj le, megkínálhatlak egy jó gyümölcsborral? Elsőrangú, tavalyi évjárat!
A férfi csak bosszúsan mordult egyet, és leült az asztal elé tolt kényelmetlen székre. Salmisnak, miközben a bor kitöltésével volt elfoglalva, alkalma nyílt alaposabban is szemügyre venni a nephdorit. A férfi bő szabású, olcsó bőrből készült kopott inget viselt, nadrágja és csizmája elnyűtt és néhol egészen szakadt volt, nyakában egyetlen csavaros kagyló árválkodott egy bőr madzagra felfűzve. Arcát barnára cserzette a nap, sötét haja fésületlenül lógott a tarkójára, keze kérges és sebes volt a kemény munkától. Fáradtnak és nyúzottnak nézett ki, bizonyára egész nap úton lehetett szamárháton Nephdortól idáig.
-         Bizonyára kimerített a hosszú utazás – mondta, miközben átnyújtotta a poharat a férfinak, aki rá se nézve elvette.
-         Így igaz, de sürgős dolog miatt kerestelek fel – felelte türelmetlenül.
-         Igen, emlékszem – intett Salmis szórakozottan, miközben lassú mozdulatokkal visszaereszkedett a székébe, és az asztala mögül kémlelte a jövevényt.
-         A hét mind a tizenegy napján újabb és újabb ember betegszik meg Nephdorban – vágott a szavába William indulatosan. – A szerencsések nagy nehezen túlélik, a szerencsétlenek szörnyű láz és kínok közepette elpusztulnak, és mi csak állunk ott, és tétlenül nézzük a szenvedéseiket, anélkül, hogy bárhogyan is segíteni tudnánk nekik. Könyörögtem neked, Salmis, és könyörgök most is, hogy szólj az érdekünkben az atlantysi Nagygyűlésen! Tudod jól, hogy engem, mind nephdorit figyelemre se méltatnak! Félek, hogyha ez tovább folytatódik így, mindannyian meghalunk!
-         Ej, a lehető legrosszabbkor jött ez az egész – dőlt hátra a mester a székében, és nyakát verdeső, kékre festett szakállát kezdte babrálni. – Tudod jól, hogy a Nagygyűlésnek és a Tanácsnak mennyi dolga akadt az új őrzők kiválasztásának fáradságos procedúrájával. Meg aztán ott lesz még a beavatási ceremónia a Napfordulói Ünnepségekkel együtt, a ferenoqi lázongásokról nem is beszélve. Hiába említettem meg már Nephdor problémáját Zarron főtanácsosnak még a tavasz közepén, nem sok válaszra méltatott. Azt mondta, ha vége lesz mindennek, majd tud talán a falutokkal is foglalkozni.
A férfi arca elfelhősödött, kérges kezét olyan erősen szorította ökölbe, hogy ujjcsontjai teljesen kifehéredtek. Egy ideig némán bámult Salmisra, és végül mikor megszólalt, szavait átitatta a düh és fájdalom.
-         De addig is megannyi falusi fog meghalni, köztük rengeteg gyerek! Legalább gyógyítókat küldenél Nephdorba, hiszen jól tudod, hogy nekünk csak egy van, az idős Carmody asszony! Ő nem győzi már egyedül a munkát!
-         Persze, meglátom, mit tehetek. De nem ígérek semmit. A Tanácsnál nem könnyű elérni semmit, még nekem sem.
-         Vagy talán nem is próbálod eléggé, mert mi csak szegény nephdoriak vagyunk – sziszegte William mérgesen, mire Salmis felnézett, tekintetük összefonódott egy pillanatra.
-         Nem, erről szó sincsen – felelte hűvös nyugalommal. A nephdori leplezetlen haraggal méregette őt, és a férfi mintha egy pillanatra a gyűlölet szikráját vélte volna megcsillanni a szemében. Tudta jól, hogy a nephdoriak félik, és talán utálják is az atlantisziakat, akárcsak fordítva. De azt, hogy William Farel, a falu vezetője egyenesen őrá haragudjon azért, mert járvány tört ki az ő zárt közösségükben, mégsem tartotta tisztességesnek. Hiszen ő annyi mindent megtett már Nephdorért, mint senki más sem a szigeten, és azért mégiscsak érdekelte őket az idegenek sorsa. Jó, az igaz, az utóbbi hetek zűrzavarában megfeledkezett az egészről, és nem beszélt a Tanáccsal, de az mégsem az ő hibája volt, hogy első alkalommal Zarron elküldte őt.
-         Majd még meglátom, mit tehetek – mondta rövid szünet után. – Most mindenesetre meg kell kérnem, hogy távozz. Későre jár már, a nap hamarosan lenyugszik, és nem lenne jó, ha Tulcandra utcáin érne téged az éjszaka.
A férfi morgott valamit válaszképpen, felpattant a székéről, és Salmisszal egyetemben az ajtó felé vette az irányt.
-         Elon! – kiabált ki a mester, mire inasa azonnal a folyosón termett. Sejtette, hogy eddig sem tartózkodott túl messze, és talán a Williammel folytatott beszélgetés minden szavát hallotta. – Keress szállást a városban valahol Farel úrnak! Ne legyen túl messze, és ne legyen drága, de legyen azért rendezett.
-         De Salmis… - A fiatal férfi zavartan nézett hol rá, hol Farelre. – Tudod, hogy nephdoriakat nem látnak szívesen Tulcandrában sehol.
-         Milyen igaz – morfondírozott, de egy pillanatra sem nézett William felé. – Akkor szólj a szolgálóknak, hogy ágyazzanak meg a melléképületben lévő vendégszobában. Nem a legnagyobb, de egy éjszakára megfelel.
Elon bólintott, és intett a nephdorinak, hogy kövesse, mire az köszönés nélkül kiviharzott a helyiségből, és becsapta maga mögött az ajtót. Salmis fáradtan felsóhajtott, a székéhez lépett, és fáradtan lerogyott rá. Kezével kisöpörte homlokából a kékre melírozott, de egyébként már őszülő hajtincseit, és lágyan masszírozni kezdte sajgó halántékát. Már tényleg csak ez a Nephdor-ügy kellett ide! Már kezdte megbánni, hogy öt napfordulóval ezelőtt, amikor William Farel került az idegenek faluja élére, olyan készségesen felajánlotta a segítségét. Úgy tűnt akkor neki, hogy a férfi értelmesebb, türelmesebb, és józanabbul gondolkodik, mint a társai, de néha el kellett gondolkodnia azon, hogy így van-e. A nephdoriak barbárok voltak, akik ha többen lettek volna, habozás nélkül lemészárolták volna a békés atlantisziakat, akár annak idején az egyiptomiak. És Farel sem különbözött tőlük. Vigyáznia kell vele, ezt tudta nagyon is jól.
Néhány perc telt el csupán, amikor halkan kopogtattak az ajtón, és Elon lépett be ismét a szobába.
-         A nephdori megkapta a szobáját, éppen vacsorázik, Salmis – közölte szárazon, fanyar ábrázattal. A férfi tudta, hogy inasa mennyire nem ki nem állhatja az idegeneket.
-         Helyes – bólintott a férfi, és szórakozottan rendezgetni kezdte az asztalán szanaszét heverő papírlapokat. A szeme sarkából azonban látta, hogy Elon nem mozdul egy tapodtat sem az ajtóból, úgy tűnt, mintha mondani készülne valamit. Idegesen topogott a lábával, kezével fehér ingének hímzett ujját babrálta, majd hosszas gondolkodás után végül megszólalt.
-         Miért segítesz a nephdoriaknak?
-         Magam sem tudom – sóhajtott nagyot Salmis, és érezte, hogy nem ez volt az, amit inasa valójában mondani akart. Ezt a témát már megtárgyalták legalább százszor. – Talán csak remélem, hogy halálom után a Bölcsek maguk mellé vesznek, ha jót cselekszem, és nem az Árnyak Birodalmában fogom végezni.
-         A nephdoriak nem érdemlik meg, hogy jót tegyél velük. Talán jobb lenne, ha hagynánk, hogy az Éjszaka Árnyai emésszék fel a falujukat, azok legalább addig sem bántanának minket. Inkább az atlantisziakat kéne minden erőddel segítened.
Salmis összekulcsolta maga előtt a kezét, és érdeklődő pillantást vetett a fiatal, alig huszonöt napfordulót megélt férfi felé. Elon nem csak egyszerű inasa volt, hanem gyors észjárásával, kifinomult ízlésével és gondolkodásával gyakran szellemi társként is szolgált számára. Ez alatt az öt év alatt, amit az ő szolgálatában töltött el, már alaposan kiismerte őt. Most is pontosan tudta, hogy mire gondol.
-         Sajnálom, Elon, hogy nem lehetsz ma ott az erdőben. De hidd el, én mindent megtettem annak idején érted.
-         Tudom, és hálás vagyok érte Salmis – sóhajtotta a másik keserűen, arcvonásai fájdalmas grimaszba torzultak. – Csak úgy szerettem volna, és úgy szeretnék mind a mai napig! Ez volt a legnagyobb álmom, és fáj látni, hogy semmivé foszlik.
A férfi szólásra nyitotta a száját, majd gyorsan be is csukta. Elon Ranoo valaha a tulcandrai Akadémia legnagyobb tehetségének számított, és a mesterek biztosak voltak benne, hogy egy napon ő lesz majd az őrzők vezetője. Salmis maga is figyelemmel követte az ifjú karrierjét, és megrökönyödve fogadta öt napfordulóval ezelőtt a kicsapásának hírét. Persze tudta, hogy Elon csakis magának köszönheti, hogy elbocsátották, és még szörnyűbb következményekkel kellett volna szembenéznie, ha a Mesterek Mestere közben nem lép. De mégis, belül mindig is sajnálta a fiút, tudta, hogy ő nem ezt érdemli.
-         Késő van Elon. Már csak háromnegyed óra van hátra a világosságból, jobb, ha minél előbb hazafelé veszed az irányt.
-         Hát persze, Salmis, éppen menni készültem. – Azzal mindenese szomorkás mosollyal intett, kék szeme fáradtan csillogott a kristálylámpák fényében. Majd megfordult, és kiviharzott az ajtón.
Salmis tudta, hogy ha csak egy kicsit is hatalmában állna, ma éjjel ő is elmenne az erdőbe, hogy a többi őrzőjelölttel tartson.

2 megjegyzés:

  1. Rettenetesen tetszik a fogalmazásod, nincsen kedvem abba hagyni az olvasást és remélem,hogy nagyon hamar jössz az új résszel. Igazán megtetszett a történet. Csak így tovább.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszönöm szépen, már készül az új fejezet, igyekszem minél hamarabb kitenni. :)

      Törlés