2017. április 7., péntek

Atlantisz hangjai - 1. fejezet

Sziasztok!

Mint látjátok, meg is hoztam az Atlantisz hangjai első fejezetét, amelyen keresztül bepillantást nyerhettek a sziget különleges világába. A rész egy kivételes alkalmon, Atlantisz új őrzőinek a kiválasztását megelőző Utolsó Próbán játszódik, ahol több főbb szereplőt is megismerhettek.
Szóval jó olvasást nektek, és véleményeket szívesen fogadok!

ölel: Amy

u.i.: Minden fejezet másvalakinek a szemszögéből fog játszódni, illetve akár több szemszögből is. :)

Marya

Ahogy Marya egyre mélyebbre hatolt az erdőbe, a sűrű lombsátor lassan összezárult mögötte, elnyelve a külvilág minden zaját. Léptei mély nyomot hagytak a sárban, fedetlen karjára és nyakára időnként kövér cseppek hullottak a fák leveleiről. Kontyából kiszabadult vörösesszőke tincsei nedvesen tapadtak az arcára, és ahogy haladt előre, súlyos táskája és a számszeríja mind jobban és jobban nyomták a vállát. Néhány nappal volt csak a nyári napforduló előtt, a borús, zivataros idő éppen csak kitisztult egy pillanatra, pont annyira, hogy az Utolsó Próba résztvevői nekivághattak a Nagy Erdőkön átvezető hosszú útnak. A levegő azonban fülledt volt, és szürke felhők takarták el a napot, mintha bármelyik pillanatban vihar készülne kitörni.
Amint egy aprócska tisztás keresztezte az útját, lány megállt egy pillanatra, és körbenézett. Korán volt, még hat hosszú óra volt hátra a világosság óráiból, de tudta, hogy nem használhatja ki mind a hátralevő időt napnyugtáig. Itt az erdőben teljesen magára volt utalva, élelemről és védett szállásról is magának kellett gondoskodnia, mielőtt leszáll a rettegett éj, így most, amíg magasan volt a nap az égen, kellett annyit haladnia, hogy ne szakadjon le a többiektől. Ivott hát néhány kortyot a derekán lógó kulacsból, megtörölte izzadságtól nedves arcát, és újra belevettette magát a rengetegbe.
A Nagy Erdők érintetlen vadon volt, melyen nem vezetett sem út, sem ösvény, csak itt-ott az állatok által kitaposott csapáson lehetett előre haladni. A rengeteg sűrű és sötét volt, már-már áthatolhatatlan akadályként vette körbe, és borult fölé, eltakarva a napot előle. Hiába próbált a tőrével utat vágni magának, rendre alulmaradt, az ágak összekarcolták az arcát és a kezét, vörös nyomokat hagyva maguk után. Ereje egyre fogyott, és ahogy múltak az órák, nem tűnt úgy, hogy közelebb jutna egy olyan helyhez, ahol nyugodt szívvel megpihenhetne éjszakára.
Marya Ygrana azonban nem az a fajta lány volt, aki hamar kétségbeesik. Tisztában volt vele, hogy az Utolsó Próbának pontosan ez a lényege; csakis olyanból válhat a Kristály egy darabjának őrzője, aki bátor, a szívében tiszta, és képes uralkodni a félelmein. Az, hogy ő eljutott idáig, már önmagában is hatalmas dolog, tizenhárom hosszú, tanulással eltöltött év munkája volt. És a gondolat, hogy pár nap, és talán Atlantisz Kristályának egy darabját viselheti a nyakában, földöntúli boldogsággal töltötte el.
Sosem feledte el azt a napot, amikor egy éve gőzpostával érkezett a hír, hogy Seran Loris, Bayoras tartomány őrzője, az utolsó miyeion meghalt. Fülledt, meleg nyár volt akkor is, az egész sziget az újévi ünnepségek lázában égett, és mindenkit porig sújtott a szörnyű esemény. Az emberek csak találgatni tudtak, és mindenféle híresztelések keltek lábra, hiszen habár Loris már hetvenhét napfordulót ért meg, és régen visszavonult a közélettől, remek egészségnek örvendett, és gyakran megjelent a fontosabb eseményeken, mind díszvendég. Egyesek hirtelen támadt betegségre, vagy balesetre gyanakodtak, mások pedig egyenesen gyilkosságról suttogtak, talán nem is alaptalanul. A férfi jóval túlélte összes őrzőtársát, és a Kristály további kilenc darabja már jó ideje pihent a Jáde-barlang mélyén arra várva, hogy új gazdája birtokába kerülhessen.
De Marya mélyen belül mégsem tudott osztozni az atlantisziak fájdalmában. Az új őrzők kiválasztása, az Utolsó Próbával bezárólag, kevés ember életében adódó alkalom volt, az ő nagy lehetősége, amelyet semmi áron sem szalaszthatott el. Keményen dolgozott, sikerrel küzdötte át magát az újabb és újabb próbákon, amelyeket az őrzőjelöltek elé állítottak az Akadémia mesterei, míg végül eljutott idáig, és itt van most ebben a hatalmas rengetegben. Most már csak annyit kell tennie, hogy néhány nap alatt átkel rajta. Lehetőleg még a többiek előtt.
Azt azonban meg kellett állapítania, hogy ez közel sem olyan egyszerű, mint amilyennek gondolta. Tudta, hogy a Nagy Erdők óriási, több tartományon át húzódó erdőség, de hogy pontosan mekkora, arról fogalma sem volt. Mivel a szigetlakók számára tiltott terület volt, csak néhány tizenegy évente adatott meg pár kiválasztottnak a lehetőség, hogy átkeljen rajta, Atlantisz tudósai sosem mérték meg a területét. Csak annyit tudott, hogy végig az iránytűje által jelzett északi irányba kell menjen, és ha megfeszített tempóban halad előre, négy nap alatt elérhet Liwymbe. De még ez sem volt biztosíték arra, hogy valóban meg fogja találni a kiutat ebből a vadonból. Számos történetet hallott azokról a szerencsétlenekről, akik eltévedtek a Nagy Erdőkben, és itt lelték a halálukat. Ő pedig a legkevésbé sem akart közéjük tartozni.
***
További négy óra múlt el a világosságból, és Marya úgy érezte, mintha alig haladna valamit is előre. Egy észak felé tartó csapást fedezett fel, amelyet bizonyára őzek vagy vaddisznók hagyhattak maguk után, és mivel jobb ötlete nem volt, azt kezdte el követni. Az erdő ritkulni kezdett körülötte, és nyom lankás, apró bokrokkal tarkított tájakon vezetett végig. A nap szinte perzselte bőrét, kulacsából rohamosan fogyott az éltető víz, és egyre szűnni nem akaró éhség kínozta. Lassítania kell, mondogatta magában, és szereznie valami élelmet és menedéket éjszakára, de mégsem bírta magát rávenni. Szüntelen az járt a fejében, hogy a többiek már régen előtte járnak, és ha pihen, esélye sem lesz behozni a lemaradását. Akkor pedig az őrzőlétről szőtt édes álmait akár el is felejtheti.
Végül mégis megállásra kényszerült, amikor váratlanul beszélgetés hangja ütötte meg a fülét. Hevesen dobogó szívvel egy fa mögé húzódott, és hallgatózott. Nemsokára három alak lépett ki a sűrű cserjésből a vadcsapásra, két vele egy idős férfi és egy fiatalabb nő. Mind a hárman fehér bőrtunikát és cserzett bőr nadrágot viseltek, karjukat megannyi tetoválás, csuklójukat és fülcimpájukat pedig díszes ékszerek ékesítették. Mindannyian az őrzőjelöltekre jellemző erős, megtermett testalkattal bírtak, és Marya rémülten konstatálta, hogy habár jártas volt a harcban, még a lány is könnyen elbánna vele. Lekuporodott a fa mögé, lecsatolta a karjáról a fém karpereceket, nehogy felhívja a csörgésük rá a figyelmet, és várt. Sejtése sem volt arról, hogy hogyan reagálnának arra, ha felfedeznék őt. Talán barátságosak lennének, és bevennék maguk közé, hogy együtt folytassák útjukat a rengetegen át, de az is lehet, hogy kíméletlenül megtámadnák, és elkergetnék. Marya nem kockáztathatott. Még csak az kéne, hogy letérjen a csapásról, és eltévedjen a bozótosban!
A kis csoport azonban szemmel láthatóan nem sietett sehová. Kényelmesen leültek a bokrok tövébe, és halkan beszélgettek, néha hangosan felnevetve valamin. A lány messze volt tőlük ahhoz, hogy megértse, hogy mit mondanak, de abban biztos volt, hogy várnak valakire. Csak remélni merte, hogy nem maradnak sokáig, és hamar folytatják az útjukat, mert kezdett kifutni az időből. Még másfél óra volt hátra a tizenegyből sötétedésig, és a nap egyre lejjebb és lejjebb kúszott az égen. Bele se mert gondolni, hogy mi lesz akkor, ha a sötétség felkészületlenül, élelem és biztos óvóhely nélkül éri őt.
Kisvártatva újra ágak zörgését hallotta, és egy negyedik alak is kibontakozott a bokrok közül, kezében két kövér nyulat tartva a lábuknál fogva. A többiek felpattantak a helyükről, és odagyűltek a magas, világosbarna hajú férfi köré, aki szemmel láthatóan a legidősebb volt közöttük, és amolyan csoportvezetőnek tűnt. De hiszen ez Werrun Talleus Bayoras tartományból, hasított a lányba a felismerés, és gyorsan visszahúzódott a fa takarásába, amint a férfi tekintete egy pillanatra felé kalandozott. Az évfolyamelső az Akadémián, akibe minden lány szerelmes volt, és mindegyikük azt akarta, hogy őt vegye feleségül. A mesterek kedvence, aki atlantysi befolyásos körökben mozgott már azelőtt is, hogy őrzőjelöltté vált volna. Mindenki sokat várt tőle, sokak egyenesen a rangidőst, az őrzők vezetőjét látták benne. Maryát nem érdekelték ez efféle pletykák, de azt azért elismerte, hogy Werrunról nem alaptalanul állítják mindezt. Egész lényével, markáns arcvonásaival és jégkék szemével tekintélyt sugárzott, akár egy született vezető.
-         Ez a környék megfelelő lesz éjszakára.  – hallotta a férfi öblös hangját, mire a többiek helyeslően bólintottak. – Innen fél órányira van egy kisebb tisztás a közepén egy magas fával. Onnan be tudjuk látni az egész tájat, és gyorsan tovább tudunk állni, ha kell. Az éjszaka órái most szerencsére rövidek, így nem kell sokat őrködnünk.
-         És mit szólnánk inkább ahhoz a fához? – kérdezte a lány, és Marya rejtekhelyére mutatott, a fülében lógó karikák fejének minden egyes mozdulatára hangosan csilingeltek. – Fáradt vagyok már az egész napos meneteléstől Werrun, és még vadásznunk is kell, hiszen a két nyúl nem lesz elég négyünk számára.
A lány választ sem várva megindult előre, és mire Marya felocsúdott volna, már szembe is találta magát elképedt arcával. A vele szemben álló halkan felsikkantott, szeme tágra nyílt meglepettségében, amint tekintetük találkozott. Egy pillanatig csak álltak farkasszemet nézve, és amint fiatalabb lány magához tért a döbbenetből, szája halovány mosolyra húzódott.
-         Üdv, Marya! – köszönt illedelmesen, de hangja mégis valahogy kimérten csengett.
-         Tangamera? – A lány csak nehezen ismerte meg a vele szemben állót, hiszen hosszú szőke haját szoros copfokba fonta, arcát gondosan kifestette, fülébe, orrába és a nyaka köré pedig megannyi ékszert aggatott. Habár utolsó két évében az atlantysi akadémián évfolyamtársak voltak, sosem látta még Tangamerát ilyen szokatlanul ünnepélyes viseletben.
-         Meglep, hogy itt látlak. Úgy tudtam, nem sikerült az utolsó vizsgád – mondta egy árnyalatnyival lágyabban, de még mindig valami furcsa éllel a hangjában. Tangamerával sosem voltak barátnők, mint ahogyan mással sem a társai közül.
-         A mesterek végül mégis úgy döntöttek, hogy eljöhetek az Utolsó Próbára – felelte kurtán.
-         Értem. – Tangamera arcán mintha kétkedést látott volna átsuhanni egy pillanatra, de a lány gyorsan mosolyt varázsolt az arcára. – Mindenesetre jó sokat haladtál ma, és mindezt egyedül! Bizonyára alaposan elfáradhattál!
Marya bólintott, és egy pillanatra azt hitte, hogy a lány felajánlja, hogy maradjon velük éjszakára, de ebben a pillanatban odaléptek hozzájuk a többiek is.
-         Ismered ezt a lányt, Tangamera? – kérdezte az egyikük nyersen.
-         Még az Akadémiáról. Ő itt Marya Ygrana. – A lány illendően biccentett feléjük, de azonnal tudta, hogy bajban van. A férfiak gyanakvóan néztek rá, és sejtette, hogy ha Tangamera meg is engedné, hogy maradjon, ők semmiképpen.
-         Lehet, hogy ti ismeritek egymást, mi viszont nem szeretjük a váratlanul felbukkanó őrzőjelölteket. – A férfi zöld szeme résnyire szűkült, kezét ökölbe szorította, de a lány nem hátrált meg.
-         Nem szándékozom maradni – felelte hűvösen és határozottan. – Én is a csapás mentén tartottam észak felé, amikor az útjaink keresztezték egymást, de én nem ezen a környéken keresek magamnak óvóhelyet éjszakára.
-         Nem hiszem, hogy hihetünk neki – vágta rá már-már gyűlölködve a másik. – Egyedül bizonyára majd rettegni fog, mint egy kutya, ha leszáll az éjszaka, és itt marad majd a közelünkben! Reggel aztán pedig követni fog minket, kifigyeli, hogy merre megyünk, hogy aztán elénk kerüljön, és hamarabb érjen Liwymbe, mint mi!
-         Nyugalom, Syn! – mondta Werrun higgadtan, de a társa figyelemre se méltatta.
-         Nincs okom félni a sötéttől – válaszolta a lány magabiztosan, de érezte, ahogyan megremeg a hangja. – A Nagy Erdők szent hely, az Éjszaka Árnyai nem tehetik be ide a lábukat.
-         Úgy hiszed? – folytatta a Syn nevű. – A mesterek ezt mondják, de az igazságot ők sem tudhatják, hiszen még sosem jártak itt!
-         A mestereknek mindig igazuk van – felelte csendesen.
-         Hazudnak nekünk, hogy kevésbé féljünk az Utolsó Próba előtt, és ki merjünk rá állni, különben soha senkiből nem válna őrző! – vágta rá a vele szemben álló eszelősen, mintha meg sem hallotta volna a lány szavait. Marya egy csapásra érezte, hogy kezd kifutni az időből. - Mi tudjuk, hogy akik egyedül járják az erdőt, azok elvesztek! De azt is tudjuk, hogy csak tíz emberből válhat őrző, és ennél sokkal, de sokkal többen vágtunk neki az útnak.
-         Elég legyen! – dörrent társára Werrun erélyesen, hangja visszhangot vert a fák között. – Marya Ygrana bátor és tiszteletre méltó, szóval azt ajánlom, Syn, hogy fékezd a nyelved! De abban igazad van, - fordult a lány felé – hogy nem maradhatsz ezen a környéken éjszakára. Sajnálom, ez egy verseny, és mi ellenfelek vagyunk, így nem kockáztathatjuk meg, hogy esetleg a nyomunkba eredj. Most még elengedünk, de biztosíthatlak róla, legközelebb nem leszünk ilyen kíméletesek.
Marya döbbenten meredt a vele szemben álló, magas, kevély férfira. Werrun Talleus lágyan, már-már bocsánatkérve beszélt hozzá, mintha ő maga sem gondolná komolyan a szavait. A lány érezte, hogy felfordul a gyomra egy pillanatra, és bátortalanul hátrébb lépett egy lépést.
-         Nem is szándékszom itt maradni – mondta nyersen. – Gyávák vagytok mind, remélem, az Éjszaka Árnyai megtalálnak titeket!
Azzal választ sem várva megfordult, és gyors léptekkel az erdő sűrűje felé vette az irányt. A háta mögött kiáltásokat és éles szóváltást hallott, de nem volt mersze megfordulni. Ahogy beért a fák közé, botladozva futni kezdett, és csak az járt a fejében, hogy minél gyorsabban eltűnjön innen, mielőtt azok utolérnék.
De valahol mélyen mégis nyomasztotta a gondolat. Mi van, ha igazuk van, és hibát követett el azzal, hogy egyedül vágott neki az erdőnek?
***
Az éjszaka a legnehezebb, hallotta már sokszor, amikor az atlantysi mesterek a Nagy Erdőkről meséltek nekik. Nem is csoda, hogy a Tanács mindig a napforduló környékére teszi az Utolsó Próbát, amikor az éjjel tizenegy órája olyan gyorsan letelik. Az Árnyak ilyenkor elő sem bújnak a rejtekhelyükről ilyen röpke időre, és hamar eljön a hajnal és aztán a hosszú, meleg nappal.
De Marya most valahogyan mégsem hitt nekik. Minden izmát megfeszítve, menekülésre készen ült az ősi, hófehér kőromok tövében, amelyek valaha századokkal ezelőtt egy falu részei voltak, és mereven bámult a táncoló lángokba. Ha felemelte a fejét, úgy érezte, mintha szédülne, és készülné magába szippantani az erdőre leszálló, mindent elborító sötétség. Az éj fülledt volt, a levegő nehéz, és távoli villámok kísérteties fénye világította be a horizontot. A fák levelei csendesen zörögtek a lágy, meleg szellőben, és olykor dörgések tompa moraját vélte kivenni a messzeségben. Néha különös neszeket, ágak roppanását, állatok morgását és nyüszítését hallotta, és minden alkalommal azt hitte, hogy az árnyak jöttek el érte, hogy magukkal vigyék félelmetes szellembirodalmukba. Minden ízében rettegett, és azon kapta magát, hogy könnyezve imádkozik a Bölcsekhez, hogy óvják meg őt, és segítsék át az éjszakán.

Aztán ahogyan teltek az órák, a tűz is leégett, és csak halványan pislákoló parázs maradt utána. A lány óvatosan megmoccant, és félredobva a vacsorára elfogyasztott fácán maradékait, idegesen fa után kutatott. De mindhiába, az utolsó gallyat is a tűzbe aprította már, arra pedig esélye sem volt, hogy újabb adagot gyűjtsön. Így inkább térdre ereszkedve visszakúszott a kőtömbök tövébe, és reszketve várt. Még hét teljes óra volt hátra az éjszakából, és habár a nyakában függő súlyos órán gyorsan pörögtek a mutatók, ez az idő egy örökkévalóságnak tűnt számára. És tudta, hogy minden percét ébren fogja tölteni.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése