2017. április 24., hétfő

Il Capitano - 3. fejezet

Halihó!


Nos amint látjátok, meg is hoztam az Il Capitano harmadik részét, de azt hiszem, mielőtt jó olvasást kívánnék nektek, még tartozom egy kis magyarázattal.
Amint esetleg néhányan tudjátok, az Il Capitano nem is olyan régen fent volt teljes egészében egy másik blogomon, amit aztán kb. fél éve töröltem. Még a régi nevemen írtam, és az ok, amiért leszedtem, az volt, hogy beneveztem vele az Aranymosásra, aminek a kitétele viszont az volt, hogy nem lehetett fent a mű teljes egészében az interneten. Meg amúgy is azt hittem, hogy a kutya sem kíváncsi rá, így nyugodt szívvel töröltem.
Viszont rájöttem, hogy az írás fontos része a lényemnek, és tulajdonképpen szeretem publikálni a történeteimet, így nevet változtattam, és elhatároztam, hogy újra publikálom az Il Capitanót, más egyéb, még készülő művemmel együtt, ezúttal egy közös blogra mindegyiket.
Szóval ezért lehet, hogy a történet ismerős, a nevem viszont nem. :) Azt viszont megígérhetem, hogy ezúttal nem fogom törölni egyik történetemet sem, és igyekszem minél hamarabb hozni az újabb részeket. :)

ölel mindenkit: Amy


Elég kényelmetlenül ültem a gurulós irodai székemben, és minden figyelmem a számítógép képernyőjére irányult. Amióta csak hazajöttem, a netet böngésztem. Anya szerint ki se lehet innen robbantani engem, és a monitor előtt gubbasztás helyett tehetném magam inkább hasznossá, de neki szerencsére fogalma sem volt arról, hogy mi köt le ennyire. A szemem már eléggé égett, de nem érdekelt, és elhatároztam, hogy addig nem állok fel, amíg meg nem tudok mindent.
Ahogy hazaértem, bezárkóztam a szobámba, leültem a gép elé, és belevetettem magam az internet világába. Az Il Capitanóról akartam megtudni minél többet, főleg azután, hogy az orvos szerint semmi baja nincs a lábamnak, és pár napon belül meg fog gyógyulni. Ennek a hírnek hallatára pillanatnyi pánikom, és lehangolt kedélyállapotom gyorsan elmúlt, és minden energiámat a kutakodásra fordítottam. Beborogattam a lábam, felraktam az íróasztalomra, hogy hamarabb gyógyuljon, és belefeledkeztem a keresésbe.
Újra vidámnak éreztem magam, és valamiféle izgatott várakozás kerített hatalmába, ahogyan az Il Capitanóra gondoltam. Végre megcsillant valami halovány reménye annak, hogy az lehet belőlem, ami mindig is szerettem volna lenni. De ugyanakkor valami rejtélyes oknál fogva aggódtam is. Nem tudtam még pontosan, hogy mit is akarok, és egyelőre megnyugodva vettem tudomásul, hogy még három hetem van ahhoz, hogy kitaláljam. Ez elég sok idő, hogy dűlőre jussak, és ami a legfontosabb; hogy meggyőzzem anyámat.
Végigrágtam magam alaposan a hivatalos weboldalon, a hírektől kezdve a fontos tudnivalókon át mindent elolvastam, egészen az utolsó sorig. A végén már azt éreztem, ha most felkérnének, akár egy egész előadást tarthatnék az Il Capitanóról. Miután alaposan áttanulmányoztam minden egyes információt, kezdtem igazán érezni, hogy milyen furcsa, hogy eddig nem érdekelt ez a társulat, és meg sem próbáltam felvételizni ide. Sose jutott eszembe, hogy megnézzem, egészen a tegnapi napig.
Ahogy egyre többet és többet tudtam meg, egyre jobban szerettem volna, ha felvesznek ide. Igazából az sem érdekelt, hogy mi történt apával a múltban, én nem hiszek efféle családi tragédiákban, és igazából badarság volt erre, mint visszatartó erőre gondolnom.
Apám, Zviad Toroshvili nevét többször is láttam felbukkanni különböző portálokon, sokszor interjúkkal, képekkel együtt. Apa nagyon híres volt a korában, grúzként a vérében volt a küzdés és a kemény munka, aki a két kezével és a tehetségével dolgozott meg mindazért, ami nekünk most anyával van. Szenvedélyes, végletekig küzdő, kitartó ember volt, és azt hiszem, ezt én is örököltem tőle. Ahogyan utána kaptam furcsa nevemet is. Toroshvili. Sofia Toroshvili. Hányszor néztek rám az emberek furcsán a nevem miatt! Persze mostanára megszoktam.
Egészen hajnalig böngésztem a különböző portálokat és videómegosztó-oldalakat, és a végén már egészen leragadt a szemem a fáradtságtól. Elhatároztam, hogy addig nem fekszem le, amíg nem végeztem, így csak olyan reggel négy fele kerültem ágyba. Rengeteg videót megnéztem az Il Capitano fellépéseiről, előadásairól, és bizony be kellett látnom, hogy nem vagyok olyan ügyes, mint akármelyik artista. Azzal nyugtattam magam, hogyha felvesznek, és kitartóan gyakorlok, majd én is leszek olyan jó, mint bármelyikük.
Maga a cirkusz teljesen lenyűgözött, egy egészen különleges világ volt. Az Il Capitano nem használt állatokat a fellépései alkalmával, az előadásokat csakis különféle artisták, zsonglőrök, légtornászok, kötéltáncosok mutatványaiból rakta össze, és ami a legjobban megdöbbentett, többször használtak élő zenét. Sőt, saját zenészeik, és énekeseik is vannak! Ettől aztán tényleg hanyatt vágódtam, hiszen még sosem hallottam ilyenről. Furcsa, hogy eddig nem is tudtam, hogy apa milyen szuper helyen dolgozott!
Végül hajnalok hajnalán arra az elhatározásra jutottam, hogy lesz, ami lesz, én megpróbálom, hiszen ki tudja, hogy mikor lesz megint válogató a cirkuszban. Artisták nem mennek nyugdíjba minden évben, és szerencsésnek kell érezzem magam, hogy pont most adódott egy ilyen. Már a gondolat is lelkesített, hogy belevágok, és azzal a boldog tudattal feküdtem le, hogy talán egy ilyen neves társulat artistája leszek. Már el is képzeltem magamnak a kemény edzéseket, az új tornaelemeket, amiket tanulnék és nem utolsó sorban magát az előadást, és azt, hogy milyen hihetetlen érzés lesz majd a színpadon állni.
Csak anyának kéne még beadagolni valahogy a dolgot, ami legalább olyan kemény feladat lesz, mint akármelyik edzés.

***

Mivel csak hajnalban kerültem ágyba, másnap (vagyis inkább már aznap) igencsak nyűgös és fáradt voltam. Már reggel fél kilenckor kipattant a szemem, és képtelen voltam visszaaludni. Így végül lementem a konyhába, és legnagyobb meglepetésemre ott találtam anyát is.
- Szia! – igyekeztem elnyomni egy feltörő ásítást. – Ma nem mész segíteni?
- Nem, sajnos. Bill elutazott, és ma a kollégái átvették a boltot. Kár pedig – mondta anya némileg szomorú hangvétellel. – Remekül éreztem magam ebben a két napban.
- Kérd meg, hogy gyakrabban segíthess! Hidd el, nem fog megártani a társaság. Amúgy is, mostanában túl sokat ülsz itthon egyedül.
- Igen, gondoltam már rá. De nem akarom kitúrni Bill kollégáit az állásukból. Tudod, nekik ez a munkájuk, én meg csak… egy amolyan kisegítő vagyok, ha sok a vevő.
- Szerintem meg örül neki, ha segítenél. Szereti, ha ott vagy, és…
Anya elbambult egy pillanatra, arca egészen kisimult, és szemében furcsa fényt láttam megcsillanni.
- Anya?
- Igen, kicsim?
- Figyelsz rám?
- Ó, persze. Igen, ez jó ötlet – mondta némileg határozatlanul. – Majd meglátom, mit tehetek. Jut eszembe… - pattant fel hirtelen a székről. – Mit kérsz reggelire? Nincs túl sok minden. El kéne menni bevásárolni.
- Majd én elmegyek – mondtam, és én is felálltam. – Amúgy sem vagyok túlságosan éhes.
- Valóban? Az nagy segítség lenne.
- Persze. Nem árt egy kis mozgás néha.
- De a bokád…
- Ugyan már, nem is fáj annyira! – legyintettem – Majd óvatosan megyek az utcán.

***

Fél órával később már vígan róttam az utcákat a legközelebbi szupermarketig. Jobbnak láttam, ha eljövök otthonról, és kicsit kiszellőztetem a fejem azok után, hogy olyan sokáig fenn maradtam tegnap, és annyi mindenen agyaltam. Már az Il Capitano gondolatára is izgatott lettem, és eszembe jutott, hogy mennyi minden merült fel bennem tegnap, amíg a neten böngésztem. Habár az éjjel már elhatároztam magam, érzéseim még mindig meglehetősen vegyesek voltak. Néha már megint az járt a fejemben, hogy feladom az egészet. De aztán persze gondolatban mindig is leszidtam magam, és ehelyett igyekeztem inkább értelmes dolgokkal lefoglalni magamat, mint például az új koreográfiámon törni a fejem. Persze gyakorlásról még szó sem lehetett, hiszen még a végén elérném, hogy tényleg kitörjem a lábamat.
A cirkusz gondolata még az úton a szupermarket felé is elkísért. Az utak mentén és az épületekre aggatva mindenhol az Il Capitano új műsorának plakátjai néztek vissza rám, hirdetve, hogy ez minden idők legsikeresebb showja az New Yorkban. Szívesen elmentem volna rá, mi tagadás, de emlékeztem még a jegyárakra, amiket tegnap a hivatalos honlapon olvastam. Mondhatni, az összespórolt tíz dollárom vajmi kevés lett volna rá.
Az egyik plakát előtt megálltam, és alaposabban szemügyre vettem. Egy hosszú szőke hajú, lélegzetelállítóan szép nő és egy nála fiatalabb, fekete hajú, gesztenyebarna szemű, nagyon helyes srác mosolygott – nem is, inkább nézett vissza rám. A plakát szerint ők voltak az Il Capitano legnagyobb sztárjai, ami szerintem nem lehetett teljesen igaz. Ha tényleg akkora sztárok és olyan sikeres előadásban szerepelnek, miért nem mosolyognak, és miért csak állnak ott egymás mellett olyan mereven, tétován átkarolva egymást? A srác meg… Mint aki karót nyelt, vagy aki életében nem mosolygott volna. Nem is értem, hogy aki ennyire jól néz ki, ennyire helyes, és bizonyára döglenek érte a csajok, hogy vághat ilyen fapofát. Sőt, ennyire morcos fejet. Mintha egyáltalán nem élvezné, amit csinál, és a háta közepére sem kívánná az egészet. Felsóhajtottam, majd továbbindultam. Pedig ha tudná, hogy milyen szerencsés! Én bármit megadtam volna azért, hogy a helyében lehessek.
Mivel vasárnap volt, ráadásul délelőtt, nagyon kevesen voltak a boltban, csak egy-két ember lézengett itt-ott, kedvemre nézelődhettem. Mivel folyton elkalandoztak a gondolataim, elég sok időbe telt, mire beszereztem minden szükséges dolgot otthonra. Miután végeztem, vettem magamnak némi reggelit, kisétáltam a szupermarketből, leültem egy közeli padra, és rágcsálni kezdtem egy friss, ropogós kiflit. Arcomat nap felé fordítottam, és élveztem a meleg és tiszta időt. Az igazat megvallva nagyon imádtam, hogy még ilyen jó az időjárás, hiszen néha már ilyenkor elkezdődik a ködös, esős időszak, és egészen tavaszig tart. Ki nem állhatom az ilyen időt, ilyenkor legszívesebben elmenekülnék valami trópusi szigetre, ahol meleg van. A távolban megpillantottam New York hatalmas tornyait, ahogyan úsztak a messzi párában. A napfény megcsillant a sötét tömbökön, amik szinte kiemelkedtek a szürke homályból, ami az egész várost elborította. A város még csak most látszott ébredezni az álmából, még minden olyan csendes és nyugodt volt, amilyennek ritkán látják az emberek. Még innen is láttam, ahogyan az épületeken átszűrődik a napfény és élettel tölti meg ezt az amúgy állandóan mozgásban lévő, örökké változó helyet. Lélegzetelállító látvány volt, és azt kívántam, bárcsak inkább bent a városban laknék valahol, nem itt az isten háta mögötti Prince’s Bayen.
Ismertem egy kilátóhelyet a közelben, ami egyenesen az óceánparti homoksáv fölé emelkedett ki, ahonnan rá lehetett látni az egész városra. Megfogtam a szatyrokat, és elbicegtem odáig. Szerencsémre a kilátó vagy csak kétutcányira volt innen, alig több, mint száz méterre, és a bokám bírta még valahogy a terhelést. De amire odaértem, már eléggé sajgott, és kimondottan hálás voltam, amikor megpillantottam az üres padot. A kilátóban nem volt senki, így hát kedvemre leülhettem, és annyit időzhettem ott, amennyit csak akartam. A szatyrokat nekitámasztottam a padnak, felraktam a lábam, fejemet hátrahajtottam, és élveztem a jó időt. Sós parti szél fújt az arcomba, borzolta szét a hajamat, mélyeket lélegeztem, és kezdtem kicsit megnyugodni. Igyekeztem rendezni a gondolataimat, és mérlegelni a helyzetet. Gondolatban bocsánatot kértem anyától, és megfogadtam, hogy csak akkor mondom el, hogy mit készülök tenni, amikor már biztos a dolog, és esetleg felvettek a cirkuszba. Nem kell addig se izgulnia, ha meg nem sikerül a dolog, akkor jobb, ha nem is tud az egészről. Szegény anya… Kicsit sajnáltam is, hiszen előre tudtam, ha az Il Capitanót emlegetem előtte, akkor azonnal apa emlékét fogom felidézni benne. Már régebben rájöttem arra, hogy néha a magam útját kell járnom ahhoz, hogy előrébb jussak az életben. Talán egyszer én fogok a plakátról visszanézni az emberekre, és én fogom reklámozni a cirkusz legújabb előadását. De szép is lenne!
Eszembe jutott egy nagyszerű ötlet, amivel felléphetnék a válogatón. Beugrott a labda, amit apától kaptam, és olyan szorgosan rejtegettem eddig anya elől. Meglehetősen jártas voltam a gimnasztikában, habár nem voltam közel sem olyan hajlékony, de azért megpróbálhatok egy ilyen produkcióval fellépni. Ki tudja, hátha sikerülne benyomást tennem rájuk!

2017. április 21., péntek

Karaktereim #1 - női főszereplők

Üdv mindenkinek!

Nem túl rég Lia blogján találtam rá erre a bejegyzésre, és mondanom sem kell, nagyon megtetszett. Így úgy döntöttem, én is megcsinálom, és bemutatom röviden a történeteim főbb női szereplőit. Az itt felbukkanó történetek közül van olyan, amit már befejeztem (Il Capitano), van, amit most írok (Atlantisz hangjai), van, amibe már belekezdtem, de végül abbahagytam (Todo para el Juego, Az angyalok városa), és olyan is, aminek csak a vázlata van meg a fejemben (Paname). Az azonban közös bennük, hogy mindegyiket szeretném előbb-utóbb megírni, szóval fogadjátok sok szeretettel, remélem, elnyeri a tetszéseteket. :)
A bejegyzés férfi verzióját pedig hozom hamarosan.

Sofia Toroshvili (Il Capitano)

Kor: 18 év
Születési hely: New York, Egyesült Államok
Lakhely: New York, Egyesült Államok
Foglalkozás: artista (Il Capitano)
"Próbáltam kiverni a fejemből az egészet, de nem ment, a mondatok minduntalan ott ismétlődtek a fejemben. Hiába, egy álomról nem ilyen könnyű lemondani..."
Marya Ygrana (Atlantisz hangjai)

Kor: 21 év
Születési hely: Ferua, Siguria tartomány
Lakhely: Kavir, Izwir tartomány
Foglalkozás: Atlantisz Kristályának őrzője
"Látni akarom őket még egyszer, az én megmentőimet! Csak fel kell néznem az égre, ők minden este várni fognak rám..."
Emilia Lugeni de Aveiro (Todo para el Juego)

Kor: 23 év
Születési hely: Salto, Uruguay
Lakhely: Montevideo, Uruguay
Foglalkozás: gyógytornász (uruguayi futballválogatott)
"Az elmúlt hetek során már többször is feltettem magamnak a kérdést, hogy miért csinálom ezt, és mi a fenét keresek is itt. És ahogy közeledett a Copa, kétségeim egyre jobban fokozódtak..."


Minna Kern (Az angyalok városa/Tükörváros)

Kor: 21 év
Születési hely: Pengar
Lakhely: Pengar
Foglalkozás: lázadó, a Testvériség harcosa
Származás: pengari
"Mélyen hiszek a győzelmünkben, Nico. Meglásd, egy nap újra mienk lesz a város!.."




Véronique Dubois (Paname)

Kor: 31 év
Születési hely: Bordeaux, Franciaország
Lakhely: Párizs, Franciaország
Foglalkozás: nyomozó
"Párizs mindig is a bűn városa volt, és az is marad. Ezzel a ténnyel jobb, ha megbarátkozunk..."

2017. április 18., kedd

Atlantisz hangjai - 2. fejezet

Sziasztok!

Nos mint látjátok, már itt is van az Atlantisz hangjainak második fejezete. Tudom, nem voltam a leggyorsabb, hiszen a fejezet már ezer éve készen volt, de sajnos nem összesűrűsödtek a dolgok így harmadév végén az egyetemen, szóval sajnos csak most tudtam közzétenni. A részben három új szereplőt is megismerhettek, Elont, Salmist és Williamet, mind a hármuknak nagyon fontos szerepe lesz a következő események alakulásában. Remélem, elnyeri a tetszéseteket a fejezet, és véleményeket mint mindig, most is szívesen fogadok! :)
Sajnos viszont ez az utolsó rész, ami készen volt előre ebből a történetből, és a sok tennivalóm miatt nem tudom egyelőre, hogy mikor lesz időm megírni a következőt. De igyekezni fogok vele, az biztos. :)

Amy



Salmis

A férfi fáradtan belerogyott a székébe, kezébe vette az asztalon heverő hírlapot, és lustán végiglapozgatta. Minden oldalon ugyanaz volt a téma. „Elkezdődött az Utolsó Próba!”, „Még néhány nap, és a Kristály új őrzői elfoglalják a helyüket!”, hirdették harsogva a cikornyás atlantiszi betűkkel írt szalagcímek, az újságcikkek pedig már-már túláradó optimizmussal egy új aranykorról, Atlantisz felemelkedéséről regéltek.
Hát az biztos, hogy egyszer jobb lesz, mint most, de addig még sok-sok évnek kell eltelnie majd, gondolta magában Salmis, és az újságot félretéve kezét gondolkodva összefűzte az arca előtt. A Mesterek Mesterként és az atlantysi Akadémia vezetőjeként már csak tudta, hogy hogyan is működik ez. Az új őrzők fiatalok, tapasztalatlanok és naivak, akik vajmi keveset tudnak a világról. Hirtelen ott fogják magukat találni mind a tízen a sziget tíz tartományából valamelyiknek az élén, és fogalmuk sem lesz, hogy mihez is kezdjenek majd. Belecsöppennek majd egy olyan világba, ahol semmi szükség nem lesz rájuk, jelenlétük csupán puszta formalitás lesz, hiszen az elmúlt néhány évet az előző őrzők már idősen és betegen töltötték, így a tartományi kormányzóságok vajmi keveset számíthattak rájuk. Salmis tudta nagyon is jól, hogy mi jön ezután. Ő maga még csak negyvenhat napfordulót ért meg, így nem láthatta saját szemével egy új őrzőgeneráció hivatalba lépését, de régen élt mesterek munkáiból már sokat olvasott róla. Minden ilyen váltást krízis kísér, az új őrzők megbolygatják az addigi rendet, a saját tudatlan, éretlen elméjükkel beleszólnak az addig jól működő dolgokba, ezzel akaratlanul is káoszt okozva. Néhányukból a gondos erkölcsi nevelés ellenére is csaló vagy tolvaj válik, elég csak Moyn Dareqre, Ahoxeaq tartomány őrzőjére gondolnia, akit harminc évvel ezelőtt végeztek ki. Ilyen mindig is volt, hozzátartozik a sziget természetes változásaihoz.
Maga Salmis, a Mesterek Mestere nem is ezért aggódott a legjobban. Nehéz időket éltek manapság, a sziget békéje inogni látszott, a szegények nyomorogtak, a gazdagok, mit sem törődve mással, biztonságot nyújtó atlantysi palotáik fala mögé bújtak, a szigetet pedig a hét bolondból álló Tanács vezette. Más sem hiányzott ide, mint Seran Loris halála, és az új őrzők kinevezése.
A férfi sűrű sóhajtozások közepette feltápászkodott a székéből, és a helyiség túlsó végében álló embermagas órához sétált. A szerkezet üveglapja mögött lassan pörögtek a réz fogaskerekek, és a mutatók lomhán jártak körbe-körbe a négyzet alakú számlapon. Már csak egy óra volt hátra a világosságból, utána beköszönt a rettenetes sötétség, elnyelve magába Atlantiszt. Odakint a kerek üvegablakokon túl a nap már vészesen közeledett a horizonthoz, és Salmis bele se mert gondolni, hogy micsoda őrület vár arra a száztizenhét őrzőjelöltre akik útra keltek keresztül a Nagy Erdőkön. Ő maga is a népéhez hasonlóan halálosan félte az éjszakát és az Árnyakat, és minden napnyugtakor gondosan bezárkózott tulcandrai rezidenciájába, hogy aztán ki se tegye a lábát onnan hajnalig.
Váratlanul kopogást hallott, majd a dolgozószobájának impozáns ajtaja fülsértő nyikorgás közepette kitárult, és Elon Ranoo lépett be rajta. A férfi csodálkozva pillantott végig ifjú mindenesén, és már-már megkérdezte volna, hogy mit keres itt ilyenkor, de az gyorsabb volt nála. Kurtán meghajolt, és csak ennyit mondott.
-         A nephdori van itt, Salmis, és sürgősen beszélni akar veled.
-         William Farel? – A férfi csodálkozva az ajtóhoz sietett, és valóban, a szobájához vezető szűk, gyér megvilágítású folyosón Nephdor vezetőjének sziluettjét látta kibontakozni.
-         Azt mondja, halaszthatatlan dologról van szó.
-         Tudom, tudom – legyintett Salmis hanyagul, és a faragott dolgozóasztala felé vette az irányt. – Küldd csak be.
Elon félreállt, és William Farel sietős léptekkel beviharzott a szobába, majd becsukta maga mögött az ajtót.
-         Mi szél hozott ide ezen a késői órán? – „Barátom”, tette hozzá kis híján Salmis, de még időben magára parancsolt. A nephdori nem volt a barátja, még csak nem is kedvelte. De a maga módján mindig is szimpatizált a nephdoriakkal, így kötelességének érezte, hogy fogadja az aprócska falu vezetőjét.
-         Azt ígérted, Salmis, hogy fogadsz engem, még a tavasz elején, nem emlékszel? Erre most már itt van lassan a nyár kezdete, és mégsem pazaroltál rám egyetlen pillanatot sem – kezdte Farel a tőle oly megszokott ideges és követelőző módon, mire Salmis szánakozóan és némileg jóindulatúan elmosolyodott. A hosszú évek alatt, mióta Williamet és még néhány más nephdorit ismeri, megszokta már, hogy velük egészen máshogyan kell beszélni, mint az atlantisziakkal. Kicsit butácskák, kicsit türelmetlenek, ennyi az egész. Pont, mint a gyerekek. Így hát türelmesen, lassan, mondandóját előre gondosan megfogalmazva válaszolt.
-         Sajnálom, William, de te is jól tudod, hogy az őrzők miatt mennyi gondom volt. De addig is ülj le, megkínálhatlak egy jó gyümölcsborral? Elsőrangú, tavalyi évjárat!
A férfi csak bosszúsan mordult egyet, és leült az asztal elé tolt kényelmetlen székre. Salmisnak, miközben a bor kitöltésével volt elfoglalva, alkalma nyílt alaposabban is szemügyre venni a nephdorit. A férfi bő szabású, olcsó bőrből készült kopott inget viselt, nadrágja és csizmája elnyűtt és néhol egészen szakadt volt, nyakában egyetlen csavaros kagyló árválkodott egy bőr madzagra felfűzve. Arcát barnára cserzette a nap, sötét haja fésületlenül lógott a tarkójára, keze kérges és sebes volt a kemény munkától. Fáradtnak és nyúzottnak nézett ki, bizonyára egész nap úton lehetett szamárháton Nephdortól idáig.
-         Bizonyára kimerített a hosszú utazás – mondta, miközben átnyújtotta a poharat a férfinak, aki rá se nézve elvette.
-         Így igaz, de sürgős dolog miatt kerestelek fel – felelte türelmetlenül.
-         Igen, emlékszem – intett Salmis szórakozottan, miközben lassú mozdulatokkal visszaereszkedett a székébe, és az asztala mögül kémlelte a jövevényt.
-         A hét mind a tizenegy napján újabb és újabb ember betegszik meg Nephdorban – vágott a szavába William indulatosan. – A szerencsések nagy nehezen túlélik, a szerencsétlenek szörnyű láz és kínok közepette elpusztulnak, és mi csak állunk ott, és tétlenül nézzük a szenvedéseiket, anélkül, hogy bárhogyan is segíteni tudnánk nekik. Könyörögtem neked, Salmis, és könyörgök most is, hogy szólj az érdekünkben az atlantysi Nagygyűlésen! Tudod jól, hogy engem, mind nephdorit figyelemre se méltatnak! Félek, hogyha ez tovább folytatódik így, mindannyian meghalunk!
-         Ej, a lehető legrosszabbkor jött ez az egész – dőlt hátra a mester a székében, és nyakát verdeső, kékre festett szakállát kezdte babrálni. – Tudod jól, hogy a Nagygyűlésnek és a Tanácsnak mennyi dolga akadt az új őrzők kiválasztásának fáradságos procedúrájával. Meg aztán ott lesz még a beavatási ceremónia a Napfordulói Ünnepségekkel együtt, a ferenoqi lázongásokról nem is beszélve. Hiába említettem meg már Nephdor problémáját Zarron főtanácsosnak még a tavasz közepén, nem sok válaszra méltatott. Azt mondta, ha vége lesz mindennek, majd tud talán a falutokkal is foglalkozni.
A férfi arca elfelhősödött, kérges kezét olyan erősen szorította ökölbe, hogy ujjcsontjai teljesen kifehéredtek. Egy ideig némán bámult Salmisra, és végül mikor megszólalt, szavait átitatta a düh és fájdalom.
-         De addig is megannyi falusi fog meghalni, köztük rengeteg gyerek! Legalább gyógyítókat küldenél Nephdorba, hiszen jól tudod, hogy nekünk csak egy van, az idős Carmody asszony! Ő nem győzi már egyedül a munkát!
-         Persze, meglátom, mit tehetek. De nem ígérek semmit. A Tanácsnál nem könnyű elérni semmit, még nekem sem.
-         Vagy talán nem is próbálod eléggé, mert mi csak szegény nephdoriak vagyunk – sziszegte William mérgesen, mire Salmis felnézett, tekintetük összefonódott egy pillanatra.
-         Nem, erről szó sincsen – felelte hűvös nyugalommal. A nephdori leplezetlen haraggal méregette őt, és a férfi mintha egy pillanatra a gyűlölet szikráját vélte volna megcsillanni a szemében. Tudta jól, hogy a nephdoriak félik, és talán utálják is az atlantisziakat, akárcsak fordítva. De azt, hogy William Farel, a falu vezetője egyenesen őrá haragudjon azért, mert járvány tört ki az ő zárt közösségükben, mégsem tartotta tisztességesnek. Hiszen ő annyi mindent megtett már Nephdorért, mint senki más sem a szigeten, és azért mégiscsak érdekelte őket az idegenek sorsa. Jó, az igaz, az utóbbi hetek zűrzavarában megfeledkezett az egészről, és nem beszélt a Tanáccsal, de az mégsem az ő hibája volt, hogy első alkalommal Zarron elküldte őt.
-         Majd még meglátom, mit tehetek – mondta rövid szünet után. – Most mindenesetre meg kell kérnem, hogy távozz. Későre jár már, a nap hamarosan lenyugszik, és nem lenne jó, ha Tulcandra utcáin érne téged az éjszaka.
A férfi morgott valamit válaszképpen, felpattant a székéről, és Salmisszal egyetemben az ajtó felé vette az irányt.
-         Elon! – kiabált ki a mester, mire inasa azonnal a folyosón termett. Sejtette, hogy eddig sem tartózkodott túl messze, és talán a Williammel folytatott beszélgetés minden szavát hallotta. – Keress szállást a városban valahol Farel úrnak! Ne legyen túl messze, és ne legyen drága, de legyen azért rendezett.
-         De Salmis… - A fiatal férfi zavartan nézett hol rá, hol Farelre. – Tudod, hogy nephdoriakat nem látnak szívesen Tulcandrában sehol.
-         Milyen igaz – morfondírozott, de egy pillanatra sem nézett William felé. – Akkor szólj a szolgálóknak, hogy ágyazzanak meg a melléképületben lévő vendégszobában. Nem a legnagyobb, de egy éjszakára megfelel.
Elon bólintott, és intett a nephdorinak, hogy kövesse, mire az köszönés nélkül kiviharzott a helyiségből, és becsapta maga mögött az ajtót. Salmis fáradtan felsóhajtott, a székéhez lépett, és fáradtan lerogyott rá. Kezével kisöpörte homlokából a kékre melírozott, de egyébként már őszülő hajtincseit, és lágyan masszírozni kezdte sajgó halántékát. Már tényleg csak ez a Nephdor-ügy kellett ide! Már kezdte megbánni, hogy öt napfordulóval ezelőtt, amikor William Farel került az idegenek faluja élére, olyan készségesen felajánlotta a segítségét. Úgy tűnt akkor neki, hogy a férfi értelmesebb, türelmesebb, és józanabbul gondolkodik, mint a társai, de néha el kellett gondolkodnia azon, hogy így van-e. A nephdoriak barbárok voltak, akik ha többen lettek volna, habozás nélkül lemészárolták volna a békés atlantisziakat, akár annak idején az egyiptomiak. És Farel sem különbözött tőlük. Vigyáznia kell vele, ezt tudta nagyon is jól.
Néhány perc telt el csupán, amikor halkan kopogtattak az ajtón, és Elon lépett be ismét a szobába.
-         A nephdori megkapta a szobáját, éppen vacsorázik, Salmis – közölte szárazon, fanyar ábrázattal. A férfi tudta, hogy inasa mennyire nem ki nem állhatja az idegeneket.
-         Helyes – bólintott a férfi, és szórakozottan rendezgetni kezdte az asztalán szanaszét heverő papírlapokat. A szeme sarkából azonban látta, hogy Elon nem mozdul egy tapodtat sem az ajtóból, úgy tűnt, mintha mondani készülne valamit. Idegesen topogott a lábával, kezével fehér ingének hímzett ujját babrálta, majd hosszas gondolkodás után végül megszólalt.
-         Miért segítesz a nephdoriaknak?
-         Magam sem tudom – sóhajtott nagyot Salmis, és érezte, hogy nem ez volt az, amit inasa valójában mondani akart. Ezt a témát már megtárgyalták legalább százszor. – Talán csak remélem, hogy halálom után a Bölcsek maguk mellé vesznek, ha jót cselekszem, és nem az Árnyak Birodalmában fogom végezni.
-         A nephdoriak nem érdemlik meg, hogy jót tegyél velük. Talán jobb lenne, ha hagynánk, hogy az Éjszaka Árnyai emésszék fel a falujukat, azok legalább addig sem bántanának minket. Inkább az atlantisziakat kéne minden erőddel segítened.
Salmis összekulcsolta maga előtt a kezét, és érdeklődő pillantást vetett a fiatal, alig huszonöt napfordulót megélt férfi felé. Elon nem csak egyszerű inasa volt, hanem gyors észjárásával, kifinomult ízlésével és gondolkodásával gyakran szellemi társként is szolgált számára. Ez alatt az öt év alatt, amit az ő szolgálatában töltött el, már alaposan kiismerte őt. Most is pontosan tudta, hogy mire gondol.
-         Sajnálom, Elon, hogy nem lehetsz ma ott az erdőben. De hidd el, én mindent megtettem annak idején érted.
-         Tudom, és hálás vagyok érte Salmis – sóhajtotta a másik keserűen, arcvonásai fájdalmas grimaszba torzultak. – Csak úgy szerettem volna, és úgy szeretnék mind a mai napig! Ez volt a legnagyobb álmom, és fáj látni, hogy semmivé foszlik.
A férfi szólásra nyitotta a száját, majd gyorsan be is csukta. Elon Ranoo valaha a tulcandrai Akadémia legnagyobb tehetségének számított, és a mesterek biztosak voltak benne, hogy egy napon ő lesz majd az őrzők vezetője. Salmis maga is figyelemmel követte az ifjú karrierjét, és megrökönyödve fogadta öt napfordulóval ezelőtt a kicsapásának hírét. Persze tudta, hogy Elon csakis magának köszönheti, hogy elbocsátották, és még szörnyűbb következményekkel kellett volna szembenéznie, ha a Mesterek Mestere közben nem lép. De mégis, belül mindig is sajnálta a fiút, tudta, hogy ő nem ezt érdemli.
-         Késő van Elon. Már csak háromnegyed óra van hátra a világosságból, jobb, ha minél előbb hazafelé veszed az irányt.
-         Hát persze, Salmis, éppen menni készültem. – Azzal mindenese szomorkás mosollyal intett, kék szeme fáradtan csillogott a kristálylámpák fényében. Majd megfordult, és kiviharzott az ajtón.
Salmis tudta, hogy ha csak egy kicsit is hatalmában állna, ma éjjel ő is elmenne az erdőbe, hogy a többi őrzőjelölttel tartson.

2017. április 11., kedd

Il Capitano - 2. fejezet



Sziasztok!

Amint látjátok, meghoztam az Il Capitano második fejezetét, amelyből megtudhatjátok, hogy mi is történt Sofival azután az elhibázott ugrás után. Nem is nagyon szaporítanám tovább a szót, jó olvasást hozzá, és véleményeket és pipákat szívesen fogadok. :)

ölel: Amy



Hason feküdtem az ágyamon, arcomat a párnámba temettem. Hogy lehettem ekkora idióta? Iszonyatosan hasogatott a bal lábam, és azt hittem, minden egyes nyilallással kiszakad egy darab a bokámból. Biztos voltam benne, hogy szilánkokra tört, és vége a még el sem kezdődött karrieremnek.
Nagyon utáltam magamat, amiért annyira lekötötte a gondolataimat a nő mondandója, és nem figyeltem eléggé az ugrásra. Már akkor éreztem, hogy valami baj van, amikor felálltam a homokból, ahová fenékre érkeztem, és a körülöttem állókat igyekeztem megnyugtatni, hogy semmi bajom. A bal lábam borzasztóan fájt, amikor megpróbáltam rálépni, annyira, hogy majdnem összecsuklott alattam. Igyekeztem minél gyorsabban lelépni a parkból, így gyorsan elköszöntem a nőtől és elindultam haza, pedig még szívesen beszélgettem volna vele. Többet akartam megtudni az Il Capitanóról, de a fájdalom csak egyre fokozódott, és nem bírtam volna ki, ha nem jövök haza.
Feltápászkodtam az ágyamról, és szemrevételeztem a bokámat. Szörnyen nézett ki. A vizes borogatástól most már némiképp lelohadt, de még így is nagyon csúnya volt. Óvatosan leemeltem róla a kendőt, belemártottam a hideg vízbe, majd visszatekertem a lábamra. Az égető fájdalom némileg enyhült, ahogy a vizes anyag érintette a bőrömet. Szinte magam előtt láttam anya kárörvendő arcát, amikor hazaér és meglátja állapotomat. Mindig mondogatta, hogy majd meglátom, egyszer ki fogom valamimet törni egy mutatvány közben. Lehet, hogy ezúttal igaza van.
Különben is, fogalmam sem volt, hogy mit mondjak majd neki, amikor megérkezik. Gondoltam arra, hogy alvást színlelek, de mivel csak olyan hét óra körül lehetett, ez eleve rossz ötletnek tűnt. Másrészt megígértem anyának, hogy kitakarítok, sőt, főzök is magamnak valamit, de ebből egyik sem valósult meg. Bosszankodva hallgattam üres gyomrom méltatlankodó korgását, és roppant dühös voltam magamra, amiért így elrontottam a napomat, Biztos voltam benne, hogy a holnapi sem lesz örömtelibb. Valószínűleg el kell majd menjek orvoshoz, mivel a bokám nem fog meggyógyulni magától. Ez külön procedúra lesz holnapra, újra mehetek be a városba, ezen felül valószínűleg anya megjegyzéseit is kell egész nap hallgassam, amiért ilyen béna voltam. Belefúrtam a párnába az arcom. Ez a hetem már úgy el van szúrva, ahogyan csak lehet.
Végére sem értem gyászos gondolataimnak, amikor kulcscsörgést, majd az ajtó nyikordulását hallottam odalentről. Elhatároztam, hogy megpróbálok úgy tenni, mintha mi sem történt volna, és akkor talán anya nem veszi észre, hogy lesérültem. Nem akartam, hogy megtudja, hogy mi lett a bokámmal, viszont színlelésben sosem voltam valami jó. Ha más nem is, a fájdalmas grimaszba torzult arcom mindenképp elárulja, hogy baj van.
- Szia, szívem! – köszönt anya jó hangosan.
- Szia – válaszoltam, de hangom révetegen és kissé erőltetetten hangzott. Megpróbáltam felállni az ágyról, de azonnal visszahuppantam ülő helyzetbe. Bokám fájdalmasan sajgott, és szemlátomást tiltakozott az ellen, hogy bárhová is menjek. Nagy nehezen elvonszoltam magam az ajtóig, és leültem a lépcsőfeljáróba.
- Milyen volt a napod?
- Egész jó. Neked?
- Elég fárasztó. Sokat kellett segítsek Billnek, hiszen most érkezett egy csomó új könyv a kereskedésbe. Tudod, beszerzett sok mindent, és… Hát neked mi bajod?
Anya megállt a lépcső alján, és aggódó arccal nézett fel rám. Gondolom, azonnal kiszúrta, hogy olyan furcsán tartom a bal lábamat, és valószínűleg a fájdalmas grimaszból is leszűrhette, hogy mi a helyzet, amit eddig kétségbeesetten próbáltam eltüntetni az arcomról.
- Se… Semmi különös!
- Még hogy semmi különös! Akkor nem így néznél ki! Te jó ég! – Anya gyorsan felszaladt a lépcsőn hozzám, én pedig feltápászkodtam, és visszamásztam az ágyamra. Igyekeztem a lábamat ügyesen elrejteni, de anya előtt nem járhattam sikerrel. Ő azonnal kiszúrta, ha nem volt valami rendben.
- Sofia Toroshvili, már megint mi az istent műveltél? – Ha anya haragudott rám, mindig a teljes nevemen szólított. Tudta, hogy ezt ki nem állhattam.
- Csak megrántottam a bokám, miközben takarítottam, ennyi az egész – próbáltam védekezni, de átlátott rajtam.
- Na persze! – Lehuppant az ágyam szélére, de direkt úgy, hogyha akartam, se tudtam volna elmenekülni. Leszedte óvatosan a bokámról a kötést, és a szájához kapta a kezét, amint meglátta, hogy mekkorára dagadt.
- Te szent ég, Sofi, mi történt veled? Leestél valahonnan? Vagy… Már megint fellépni voltál, igaz? – Anya vészjóslóan emelte fel a hangját, és tudtam, hogy azonnal átlátott a szitán. Volt már arra alkalom, hogy megsérültem, nem is egyszer.
- Anya, én nem… - De sejtettem, hogy vesztett ügyem van. Roppant dühösen nézett rám, és valószínű volt, hogy most aztán megkapom a magamét. Így hát jobbnak láttam elmondani az igazságot, mint egy újabb hazugságot kitalálni, amit úgysem vesz be.
- Ez úgy volt… - kezdtem bele a mondandómba.
- Hát nem megígérted már ezerszer, hogy nem mész el, hanem abbahagyod ezt a hülyeséget! Könyörgöm, Sofia, legközelebb a nyakadat kell kitörnöd ahhoz, hogy rájöjj, mekkora ostobaságot művelsz?
- Anya, ez nem így volt! – védekeztem kétségbeesetten. Nem akartam mára is egy vitát, amikor így is elég ramatyul éreztem magam. – Komolyan nem! Én… - De képtelen voltam szóhoz jutni.
- Mi az, hogy nem így volt! Mi lesz veled, ha komolyan megsérülsz és ellátásra fogsz szorulni? Ki fog akkor gondozni? Ne felejtsd el, nem vagy hivatásos artista! Mennyi őrültséget fogsz elkövetni addig, amíg erre rájössz?
- Anya, hadd mondjam el, kérlek! – próbáltam nem ingerülten visszavágni, pedig már megint felidegesített ez az egész. – Elmentem sétálni ide a közeli játszótérre, hogy kiszellőztessem egy kicsit a fejemet. – Arról persze mélyen hallgattam, hogy Brooklynban voltam. – Kiugrottam a hintából, de rosszul értem földet és megrántottam a bokámat. Ennyi.
- Aha, és miért ugrálsz ki te a hintából?
- Hát… Csak úgy – Farkasszemet néztem vele, és igyekeztem állni a tekintetét.
Anya gyanakodóan nézett rám, mint aki nem igazán hiszi el, amit hallott. Majd felállt az ágyról, és elindult az ajtó felé. Biztosan belefáradt már a vitába, habár nem úgy nézett ki, mint aki ennyiben hagyja a dolgot. A lépcsőfeljáróban megfordult.
- Ezzel mindenképpen el kell menni az orvoshoz. Holnap viszont megint megyek segíteni Billnek, szóval attól tartok, hogy egyedül kell elmenned. Reméljük, addig nem lesz nagyobb baj.
Ez annyira jellemző rá. Igyekszik bennem minél jobban bűntudatot kelteni az ostobaságom miatt, éppen ezért még az orvoshoz sem hajlandó elvinni. Oldjam meg magamnak, ha már én törtem ki a lábamat.
- Rendben. - Nagyot nyeltem, és a megdagadt bokámra meredtem. Én is remélem.
- Főzök egy teát – mondta, majd becsukta magam mögött az ajtót.
Nagyot sóhajtottam, majd visszahanyatlottam a párnámra. Remek. Egy csodálatos nap csodálatos befejezése.

***

Az orvosig tartó út szörnyű volt. A doktornő, akihez jártunk, Brooklynban lakott, ezért, mivel anya nem tudott elvinni kocsival, újra végig kellett másszak a fél városon. Majdnem szó szerint.
Éjszaka nem sokat aludtam a fájó lábam miatt, de reggelre már meglepően jól nézett ki. A dagadás lelohadt némiképp, és pár bevett fájdalomcsillapító után már egészen alkalmas voltam hozzá, hogy elinduljak. Csak az volt a baj, hogy a bokám valahol félúton újra rákezdte, és kínomban a számat harapdáltam a fájdalomtól. Biztos voltam még mindig benne, hogy eltört, és éppen ezért rettegtem bemenni az orvoshoz, féltem, hogy mit mond majd. Talán ezzel vége is a cirkuszi karrierről szőtt törékeny álmaimnak.
Óvatosan leszálltam a buszról, és bicegve elindultam az orvosi rendelő felé. Nem volt szerencsém, hiszen elég messze volt innen, úgy ötutcányira, és addig még egy jó hosszú séta várt rám. Haragudtam magamra, amiért nem inkább taxival jöttem, hiszen úgy mennyivel egyszerűbb lett volna. Körülnéztem a forgalmas utcán, de a környéken egyetlen sárga autót sem láttam.
Ahogy beértem az épületbe, lerogytam a legközelebbi székre, és kinyújtóztattam megviselt lábamat. Jól ismertem már ezt a rendelőt, hiszen egész kiskoromtól idejártam, ha megsérültem, és ez bizony régebben gyakrabban fordult elő, hiszen elég szeleburdi gyerek voltam. A praxis anya egyik régi ismerőséé volt, aki jól ismert engem, és már most is előre láttam, hogyan fogja forgatni a szemét, ha meglát.
Egy fiatal nővér jött oda hozzám, és felvette az adataimat. Sajnos előttem jó páran voltak, és úgy látszott, elég sok időt fogok itt eltölteni. Már most unatkoztam. Nem hoztam magammal semmi szórakoznivalót, így jobb híján a gondolataimba mélyedtem, és igyekeztem nem tudomást venni a még mindig fájó lábamról. Minduntalan elhessegettem azt a gondolatot magamtól, hogy eltört. Akkor aztán tényleg vége lenne az úgymond karrieremnek, ami nyilvánvalóan nincs is még, de ezek után nem is lehetne, hiszen törött lábbal nem sok helyre vennének fel. Amire pedig teljesen meggyógyulna, már lehet, hogy nem kellenék egyetlen társulatnak sem, bár nem mintha olyan sok lenne New Yorkban. Tisztában voltam vele, hogy gyorsan kell cselekedjek, ha meg akarom valósítani az álmomat, azt, amiért olyan sokat küzdöttem és gyakoroltam. De tudtam, hogy ez a vágyam minden nappal elérhetetlenebb messzeségbe kerül. Tizennyolc vagyok, egyre idősebb ahhoz, hogy egy cirkuszban dolgozzak. Hiába gyakoroltam szinte egész életemben, nem hinném, hogy olyan jó lennék, mint egy igazi artista, aki egy artistaiskolában tanult, vagy akárhol máshol edzett. Kezdtem mostanában egyre inkább kritikus lenni magammal szemben, és a gyermeteg lelkesedés, amely eddig hajtott, és amely apám halála után is megmaradt, fokozatosan kezdett lelohadni. Néha már odáig is eljutottam, hogy hagyom az egészet a fenébe, és az utcára sem megyek ki mutatványosnak. De ilyenkor mindig haragudtam magamra, hiszen ez már túl régi vágyam volt ahhoz, hogy egyszerűen csak úgy kidobjam a kukába. Hiába, reálisan kéne látnom a dolgokat. Valószínűleg túl kevés lennék egy cirkuszba, tehát előbb vagy utóbb el kell majd menjek egy egyetemre egy ki tudja milyen szakra. Furcsa, de eddig még nem gondolkoztam azon, hogy mihez kezdek, ha nem leszek artista. Azt hiszem, itt az ideje, hogy nekilássak.
Az idő csak nem akart eltelni, és előttem még mindig hárman vártak a sorukra. Unalmas perceimet azzal töltöttem, hogy a szék melletti kisasztalon heverő tucatnyi szórólapot olvasgattam szórakozottan, de igazából oda se figyeltem arra, hogy mit olvasok. Egyetlen hirdetés vagy reklám sem maradt meg a fejemben, sokkal inkább azon gondolkoztam, hogy mit fogok csinálni, ha végre-valahára hazaérek. Szerintem az lesz az első, hogy megnézem a New York-i egyetemek és főiskolák kínálatát.
Észre se vettem, hogy egy szórólapot szorítok a markomban, egy élénk színekkel nyomtatottat, ami sehogy sem akart illeni a többi közé, mintha csak véletlenül került volna ide. A lapot egészen kicsire gyűrtem össze, és ahogyan kinyújtottam az ujjaim, a galacsin a földre pottyant. Utánanyúltam, majd óvatosan széthajtogattam, nehogy elszakadjon, és már a szalagcímen megakadt a szemem. A piros betűvel írt, harsogó felirat elszántan hirdette az olvasóknak: „Artistaválogató az Il Capitanóban!”
Azonnal felocsúdtam a réveteg bambulásból, megragadtam a papírt, és rohamtempóban olvasni kezdtem. A szívem a torkomban dobogott, a pulzusom vagy kétszázra gyorsult az izgalomtól. Ezt nem hiszem el! Eszembe jutottak a nő szavai a játszótéren. Hát persze, egészen biztosan erről beszélt!
Minden egyes szót igyekeztem alaposan az emlékezetembe vésni, és miután vagy ötször elolvastam a szöveget, úgy éreztem, hogy szinte kívülről tudom.
„Mire vársz, próbáld ki magad, hiszen vár egy szuper társaság és New York legnevesebb cirkusza! Ha egy 16-20 év közötti fiatal és elszánt artistanövendék vagy, és arra vágysz, hogy megtaláld álmaid hivatását, jelentkezz az Il Capitano válogatására! A meghallgatás szeptember 25-én, reggel tíz órától lesz, a cirkusz főépületében! Ne felejts el eljönni!”
Hirtelen hihetetlen öröm és elszántság kerített hatalmába, hiszen az Il Capitano egy nem akármilyen hely. Te jó ég, mi lenne, ha én is a tagja lennék! Milyen nagyszerű lenne! Végre szerezhetnék elismerést, és egy igazi cirkusz tagja lennék, és…
A lelkesedésem olyan hamar tört le, mint amilyen gyorsan jött, miután józan ésszel végiggondoltam az eseményeket. A válogató híre némiképp sokkolt, hiszen éppen most jött, amikor már temettem volna magamat, mint eljövendő artistát. Ez a sors undorító fintora volt, hogy nekem éppen most kellett a kezembe kapjam ezt a szórólapot.
Különben is, nem hiszem, hogy olyan jó lennék, hogy felvegyenek. Ugyan négy éves koromtól jártam egy évig artistaiskolába, de ezen felül se nem zsonglőrködtem, légtornáztam, kötéltáncoltam, vagy csináltam bármi mást, amit egy cirkuszban nagyra értékelnének. Csak az akrobatikához értettem, bár ahhoz meglehetősen jól, köszönhetően gyermekkori lelkesedésemnek, ami még azután is tovább hajtott, hogy anya kivett az artistaképzőből. Idegesen az ajkamba haraptam. Talán ez túl kevés lenne nekik. Így átgondolva már távolról sem tűnt olyan vonzónak az egész.
Meg ott van a másik dolog is. Nevezetesen apa. Ő ott halt meg az Il Capitanóban, a nagyközönség szeme láttára. Ez elég rossz ómen.
Idegesen a kukába hajítottam a galacsinba gyűrt szórólapot, bár magamban eléggé lelkiismeret-furdalást éreztem emiatt. Jobb lesz elfelejteni. Végignéztem az asztalon levő szórólapokon, de csak ez az egy volt ilyen, és biztosan egészen véletlenül keveredett a kezem közé. De pont az én kezem közé!
Próbáltam kiverni a fejemből az egészet, de nem ment, a mondatok minduntalan ott ismétlődtek a fejemben. Hiába, egy álomról nem ilyen könnyű lemondani.