2017. március 26., vasárnap

Atlantisz hangjai - Prológus

Üdv mindenkinek!

Amint láthatjátok, nem bírtam ki, és úgy döntöttem, hogy nem várok következő hétig, hanem közzéteszem a másik történetem, az Atlantisz hangjainak prológusát. Sok mindent már megtalálhattok erről a regényről "Az Atlantisz hangjai világa" menüpontban (a fülszöveggel még sajnos nem vagyok kész, előre is elnézést ezért, nekem ez borzasztóan lassan szokott menni. Annál is izgalmasabb lesz majd, hogy miről is szólhat a történet.:)), de elöljáróban annyit, hogy ez egy fantasytörténet lesz, amely Atlantiszban fog játszódni. A világa elég komplex, több szereplő szemszögéből E/3-ban fogjátok olvasni, így igyekszem majd minél több háttérinfót feltölteni hozzá.
Szóval itt is lenne a prológus, remélem, elnyeri a tetszésetek, és véleményeket mint mindig, most is szívesen fogadok hozzá. :)

ölel mindenkit: Amy




Atlantisz első aranykorának végén történt, hogy egy nap idegen hajók tűntek fel a láthatáron. Utasai sötét bőrű, fekete hajú és szemű emberek voltak, akik a Szoroson túli ismeretlen világból, egy általuk Egyiptomnak nevezett helyről származtak. Kereskedők voltak, akiket lenyűgözött a sziget mesés gazdagsága és virágzó kultúrája, és Atlantisz javaiért cserébe aranyat, ékszereket és drága kelméket ígértek. A Tanács beleegyezett a kereskedelembe, így hamarosan újabb hajók jelentek meg Tulcandra kikötőiben, fedélzetükön temérdek kinccsel, és egyiptomiak százai utaztak a szigetre, hogy megcsodálják annak szépségét.
Ám az idegenek kapzsik voltak, és az aranyért cserébe egyre többet követeltek. Erős szövetségest láttak a szigetben, azt akarták, hogy Atlantisz harcosai segítsenek védelmezni hatalmas birodalmukat ellenségeiktől. Mikor a Tanács megtagadta ezt, az egyiptomiak haragra gerjedtek, és megfenyegették a szigetet, hogy hamarosan visszatérnek seregeikkel, a városokat és falvakat kirabolják, és megölnek minden férfit, nőt és gyermeket, aki az útjukba kerül.
Így történt, hogy a Tanács hét tagja életüket feláldozva az Elsőktől kapott tudásukkal megalkották a Kristályt, amely világukat hivatott védeni az idők végtelenségéig. Hálót vontak a sziget köré, ami elzárta azt a külvilágtól, hogy se az egyiptomiak, se Atlantisz más irigyei ne találhassanak rá soha többé.



Jeffrey Oneil keze megremegett, ahogyan a napfény felé tartotta a tengervíztől elázott, már-már szétmálló papírdarabot. Kérges tenyerével óvatosan letörölte róla a rátapadt iszapot, és tekintetét nagy szakértelemmel járatta végig a kék, zöld és barna foltok és érthetetlen szimbólumok sokaságán.
-         Ez egyértelműen nem atlantiszi eredetű – jelentette ki végül a társaihoz fordulva.
-         Mit nem mondasz! – csattant fel mellette Nichol, szúrós pillantásokat küldve testvére felé. – Ezt már akkor tudtuk, amikor délelőtt a halászok megtalálták Nephdor partjainál. Nem is ez volt a kérdés, hiszen bizonyára a külvilágból származik, hanem az, hogy mi állhat rajta.
Jeffrey ismét hátat fordított, letérdelt a homokba, és óvatosan kihajtogatta maga elé a papírt, mire a többiek köré gyűltek, és kíváncsisággal vegyes félelemmel mustrálták az idegen tárgyat. A nephdoriak nem voltak babonás emberek, máskor is előfordult már, hogy partra sodort a víz a külvilágból való ismeretlen holmikat, amelyeknek sosem tulajdonítottak nagy jelentőséget. De ez, ez a papírdarab itt előttük más volt, ezt tudták mindannyian.
-         Talán egy térkép. Vagy nem is tudom, valamiféle útmutató – szólalt meg a férfi hosszú hallgatás után olyan halkan, hogy a többiek éppen csak kivenni tudták a szavait.
-         Honnan veszed? – térdelt le mellé Kinn, sötét, szinte fekete szemével aggódó pillantást vetve a férfi felé.
-         Egyszerű a logikája, hiszen hasonlít valamennyire a mi térképeinkhez. Nézzétek! – Kezével a színes foltok felé bökött. – Ez a nagy terület itt kék, akár a tengervíz. Ezek itt pedig zöldek, akár az erdők.
-         És a barnák? – kérdezte Elenorvékony hangon.
-         Nem is tudom. Talán sziklás vidékek, vagy termőföldek lehetnek.
-         Mit jelentenek ezek a színes vonalak és szimbólumok? – guggolt le melléjük Nichol, és a szárazföldeket összekötő szaggatott csíkokra bökött.
-         Ha helyes az elméletem, – folytatta Jeffrey tudálékosan. – talán valamiféle útmutató lehet hajósok számára, hogy mely útvonalakon kell hajózniuk, hogy ne vesszenek el a hatalmas tengeren. Hiszen mindannyian tudjuk nagyapáink meséjéből, hogy annak idején hány és hány hajó vágott neki a hosszú útnak az Ír Haza kikötőiből. Bizonyára ez manapság is így lehet.
Felnézett, és szavai nyomán mindenki helyeslően bólintott.
-         Minden bizonnyal ezt a térképet is tengeri utazók vesztették el, és a víz idesodorta hozzánk a szigetre.
-         Ez egy jel! – suttogta Kinn rémülten, vékony ujjaival idegesen babrált vállig érő göndör fekete hajával.
-         Lehet, hogy így van, de nem szabad beleélnünk magunkat – válaszolta Jeffrey nyomatékkal a hangjában. – Akár az is elképzelhető, hogy tévedek, és ez a papír csak egy újabb értéktelen hulladék, amit néhány napfordulónként Nephdor partjára vet a víz.
-         De ha mégis térkép, - vágott bátyja szavába Nichol. – akkor csak meg kell találnunk, hogy hol van az Újvilág, és végre-valahára nekivághatunk az útnak!
Jeffrey már éppen készült letorkolni testvérét, amiért hamis reményt kelt a többiekben, amikor váratlanul egy idős, fáradt hangot hallottak meg a hátuk mögül.
-         Én talán segíthetek nektek!
Mindannyian meglepődve fordultak meg, és Barbra Carmodyval, a falu idős javasasszonyával találták szembe magukat. Az asszony közvetlenül mögöttük állt görnyedt háttal a botjára támaszkodva, de léptei olyan mégis olyan nesztelenek és puhák voltak, hogy egyikük sem vette észre idáig a jelenlétét. Átható pillantással tanulmányozni kezdte a térképet, és éles szeme hirtelen megakadt valamin.
-         Ezek a Régi nyelv szavai. Rég múlt már az az idő, amikor utoljára beszéltem, de még most is felismerem – mondta érces hangon, és ráncos mutatóujjával a papír bal felére bökött.
-         A-M-E-R-I-K-A-I-E-G-Y-E-S-Ü-L-T-Á-L-L-A-M-O-K – betűzte ki lassan, a többiek feszült pillantásától kísérve. – A nagy részét nem értem, de a lényeg nem kerülte el a figyelmemet. Azok a foltok ott Amerika országa.
Elenor vékony hangon felsikkantott, Nichol hitetlenkedve pattant fel, mások azonban csak néma döbbenettel bámultak arra a pontra, ahová a javasasszony mutatott.
-         Az ígéret földje. Az Újvilág – mormolta Jeffrey maga elé. Az úti cél. A jövő. Az Ír Hazát elhagyó őseik annyi különböző névvel illeték már, hogy beleszédülne, ha az összeset fel kéne idéznie.
-      Biztos ez, Barbra asszony? – kiáltotta öccse váratlanul. – Jól tudod, hogy mivel jár az, ha nincs igazad!
-         Én sem vagyok tévedhetetlen, tudod jól, Nichol Oneil – válaszolta a gyógyító higgadtan, és a ráncok mögött megvillant a fényes barna szempár egy pillanatra. – De fiatal koromban úgy ismertem a Régi nyelvet, akár a tenyeremet. Habár a tudásom mára megkopott, vannak szavak, amelyeket sosem felejtek el.
-         Erről Williamnek is hallania kell! – szólalt meg Elenor, és nekilátott, hogy remegő kézzel összeszedje az immár kincset érő térképet a homokból. – És ami a legfontosabb: az atlantisziak sohasem szerezhetnek róla tudomást!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése