2017. március 30., csütörtök

Il Capitano - 1. fejezet

Sziasztok!

Amint látjátok, meg is hoztam az Il Capitano első fejezetét, sokat nem is fűznék hozzá, jó olvasást hozzá, remélem, elnyeri a tetszéseteket. :)

ölel: Amy





Arcomat nekinyomtam a hideg ablaküvegnek, miközben zötykölődtem hazafelé a Staten Islandbeli Prince’s Bay felé. Merengve néztem az odakint elhaladó házak és lámpák fénysorát, de gondolatban még egészen messze jártam, valahol New York belvárosában, egy aprócska téren, ahol járókelők vettek körül, és tapsoltak, amikor tetszett nekik valamelyik mutatványom. Sikeres volt a mai nap is, és alig vártam, hogy produkciómmal ismét felléphessek valahol.
Óvatosan körülnéztem. Rajtam kívül alig volt már valaki a buszon ezen a késői órán, így megnyugodva húztam elő a táskám rejtekéből a kis barna tárcámat. Amint kinyitottam, egy tízcentes gurult ki belőle, majd csilingelve a földre pottyant. Gyorsan lehajoltam érte, és betettem a többi közé.
Tíz dollár. Ennyit sikerült ma a fellépésemmel keressek. Ha belegondoltam, ez nem is rossz. Az emberek mostanában nem túl bőkezűek egy magamfajta utcai artistával, így inkább örülhetek, hogy ennyi is összejött. Ahogy a kezemben szorongattam a pénzt, valamiféle különös megnyugvás töltött el. Azon kezdtem el gondolkodni, hogy mit is veszek majd belőle; talán egy új ruhát, vagy új cipőt, hiszen a mostani már amúgy is olyan szakadt. Mérgesen söpörtem ki a szememből hosszú, hullámos szőkésbarna hajamat, amely rakoncátlanul lógott egészen a hátam közepéig. Nem ártana a fodrászhoz se elmenni. Elég sok minden volt, amire kellett volna a pénz, és anyának egyszerűen nem tellett arra, hogy rám is költsön, ezért a pénzkeresést inkább megoldottam magamnak. A város utcáin adtam rögtönzött műsort a járókelőknek, akik általában egy kis apróval szokták jutalmazni a produkciómat. Így tettem ma is, és fogok a jövő héten és azután is. Anya eléggé le van égve mostanság, mert kirúgták a munkahelyéről, és egyszerűen nincs szívem kérni tőle, amikor látom, hogy neki is alig telik valamire.
Ma éppen Manhattanben voltam, ahol szinte már ismernek az emberek, és szeretik az utcai mutatványosokat. Tudom, onnan sose térek haza üres kézzel. Bár tíz dollár nem éppen sok, de legközelebbi fellépésemig tökéletesen elég lesz.
Nem voltunk mindig ennyire szegények, sőt, tulajdonképpen most sem vagyunk azok. Ahhoz eléggé tehetősek vagyunk anyámmal, hogy Prince’s Bayen legyen házunk. Anya gondolta már, hogy el kéne adnunk, és valahová máshová kéne költöznünk egy olcsóbb lakásba, de valahogy sosem volt szíve megválni tőle. Ez volt az ő szülőháza is, ahogyan az enyém is. Apa is velünk lakott, és teljes volt a családunk, amíg ő meg nem halt, de ez már egy másik történet.
Most ketten élünk itt, Prince’s Bayen, és próbálunk annyira normális életet élni, amennyire csak lehet, de ez nekünk mégse annyira könnyű, mint másoknak. Anya, ha éppen van munkahelye, rengeteget dolgozik, én meg állandóan gyakorlok, vagy elmegyek New York valamelyik városrészébe fellépni, hogy némi pénzt szerezzek magamnak. Meg persze híres akarok lenni majd egy napon, talán valamelyik cirkusztársulat tagja lehetnék, és fellépnék minden este közönség előtt, rendes fizetésért. Erre sajnos egyelőre nem sok lehetőségem van, de ugyanakkor nincs túl sok időm se. Nemrég múltam tizennyolc, és már el kellett volna kezdenem a karrieremet.
Észre se vettem, hogy a busz befordult az utcánkba, így olyan hirtelen pattantam fel a helyemről, hogy az egyensúlyomat vesztettem és az ablaküvegnek nyomódtam. A pénztárcám majdnem kiesett a kezemből, ezért gyorsan el is dugtam a táskám rejtekébe. Mutatványommal bizonyára nagy feltűnést kelthettem, mert a busz elejében ücsörgő idős férfi idegesen végigmért, majd lesajnáló pillantást vetett rám. Elfordítottam a fejem, és az ajtóhoz mentem. Egészen megszoktam már, hogy néha megbámulnak az emberek, és nem csak olyankor, amikor tetszett nekik az előadásom. Néha az volt az érzésem, hogy valamilyen rejtélyes oknál fogva kilógok az emberek közül.
Ahogy megállt a busz, igyekeztem minél tempósabban leszállni. Elindultam az utcán, majd befordultam a sarkon, hajamba bele-belekapott a hűvös szeptemberi szél. Innen már lehetett látni a házunkat, és a fényekből ítélve anya még mindig fent volt, és valószínűleg engem várt. Bizonyára már nagyon késő lehetett, de sosem szokott lefeküdni addig, amíg én haza nem érek. Ránéztem az órámra, és elszorult a torkom. Már fél tíz volt. Nem tudtam, hogy ilyen későig fogok kint maradni, és már lélekben felkészültem, hogy már megint roppant dühös lesz rám. Utálja, ha csak így elmegyek a városba fellépni, vagy ahogyan ő nevezi, „ugrálni”. Félt, hogy esetleg cirkuszi pályára lépek, vagy megsérülök, vagy az isten tudja mitől, de valami kifogása mindig volt ellenem. Most is sejtettem, hogy amint belépek az ajtón, azonnal leszid, és addig nem hagy békén, amíg meg nem ígérem neki, hogy többet nem megyek el a városba.
- Idefigyeljen kisasszony, ez a nyolc óra? - Anya már az ajtóban elállta az utamat, és még a karóráját is mérgesen elém tolta, hogy szavainak nyomatékot adjon, miszerint alaposan elkéstem.
- Szia! – mondtam megjátszott könnyedséggel.
- Mit gondol a kisasszony, hogy így éjek éjjelén ideállít, és még csak bocsánatot sem képes kérni azért, hogy így elkésett?
- Ne haragudj. – Igyekeztem bűnbánó képet vágni, miközben levettem a pulcsim, és a táskámat az asztalra fektettem.
- Nézzenek oda! Még hogy ne haragudjak! Már ezerszer megígérted, hogy nem mész ki a városba, de amint kiteszem a lábam itthonról, azonnal elcsavarogsz az isten tudja, hova ugrálni! Még csak arra sem vagy képes, hogy emberi időben hazajöjj. Én meg hazaérek este hullafáradtan, és mi fogad engem? Egy üres lakás! Én meg izguljam magam halálra, hogy már megint merre vagy, mert még egy nyavalyás üzenetet sem vagy képes hagyni!
- Kértem, hogy ne haragudj! – húztam össze magam egészen kicsire. Szívből utáltam, ha veszekedtünk valamiért. - Különben is, ma is sikerült tíz dollárt összegyűjtenem! Te sosem adsz kölcsön semmire, így muszáj magamnak keressek némi pénzt, ha nem akarok ennél szakadtabban kinézni!
Erre elhallgatott, és lehorgasztotta a fejét, vállig érő szőke haja előrebukott, eltakarva az arcát. Ezt mindig hozzávágom, habár tudom, hogy nincs igazam, hiszen végül is nem ő tehet az egészről. De már untam eléggé ezeket a veszekedéseket. Mindig csak ugyanaz a lemez, és mindig megígértette velem, hogy nem lépek fel többet. Persze mindig engedtem neki, és megfogadtam, hogy nem megyek, de sosem tartottam be, és kilógtam, ha volt rá alkalmam.
Ma is éppen egy állásinterjún volt valahol a városban, de zaklatott lelkiállapotát látva nem nagyon sikerülhetett. Ismertem már anyát jól. Ha valami kudarc érte, roppant dühös tudott lenni. Tüntetően hátat fordított nekem, és kiment a konyhába, hogy csináljon magának egy teát. Utánamentem, hogy egyek valamit vacsorára, mert igencsak megéheztem, és az összegyűjtött pénzt nem akartam rögtön kajára elkölteni. Kinyitottam a hűtőt, bekukkantottam, kikaptam egy doboz joghurtot, és leültem az asztalhoz. Lopva anyára pillantottam. Most aztán haragszik rám. Hát remek.
- Tudod, Sofi, hiába vagy a lányom, úgy néz ki, sosem foglak megérteni. Nagy vagy már, levizsgázhatnál rendesen, mehetnél egyetemre, vagy kereshetnél valami rendes munkát magadnak. De te csak mész minden nap ki a városba, és amikor hazajössz, örülsz, hogy van tíz dollárod. – Anya felém fordult, arca még mindig enyhén vörös volt a haragtól.
- Biztosan jó lenne, de egyáltalán nem érezném ott jól magam.
- És neked ez a legfontosabb? Hogy jól érezd magad? – fakadt ki, és orcáin enyhe pír jelent meg. – Miközben én nem kapok munkát, és alig van miből megélnünk! Te mehetnél tanulni egy egyetemre, és sokkal többre vihetnéd, mint én! Okos lány vagy, talán még ösztöndíjat is kapnál, de ha nem, akkor is megoldanánk valahogy.
Elfordítottam a fejem. Ilyenkor sosem bírtam a szemébe nézni. Tudtam, hogy igaza van, és ezt már megkaptam tőle számtalan alkalommal, de mégsem hallgattam rá. Nem akartam továbbtanulni. Valami motivált belülről, és hittem, hogy egyszer talán artista válhat belőlem.
- Mindegy, te ezt úgy sem tudod elfogadni.
Felpattantam az asztaltól, felkaptam a joghurtomat, majd elindultam fel a szobámba, jobbnak láttam inkább elvonulni, hogy megússzam a további veszekedést. Múltkor már amúgy is hatalmas balhé volt közöttünk szintén emiatt, aminek az lett a vége, hogy anya elment és az egyik barátnőjénél aludt.
Felértem a szobámba, és magamra zártam az ajtót. Nagyon vágytam egy kis magányra, de ostromolt a lelkiismeretem is, hogy anyának már megint fájdalmat okoztam. De mi mást tehettem volna? Szükségem volt a pénzre, és fejlődnie kellett a tudásomnak is ahhoz, hogy megvalósítsam az álmom, és egy cirkuszi társulat tagja legyek. Persze ő erről semmit sem tud, és ha meg is tudná, egészen biztosan minden eszközt bevetne, hogy megakadályozzon ebben. Erre vágyom már egész gyerekkorom óta, és ettől még apa halála sem tántorított el. Minden nap edzek, hogy formában tartsam magam és fejlődjek, amióta csak befejeztem a sulit. Azóta anya folyton nyúz, hogy menjek egyetemre, keressek valami rendes munkát magamnak, és ne „kéregessek” az utcán, ahogyan néha ő hívja. De én még várni akartam vele. Még hittem, hogy van esélyem bejutni egy cirkuszba. Talán még karriert is futhatnék be, amíg nem vagyok hozzá túl idős, ahogyan apa is tette annak idején, amikor tizenhat éves grúz artistaként New Yorkba érkezett, hogy hírnevet szerezzen magának.

***

Másnap már jó korán felébredtem, és egy darabig csak feküdtem az ágyamban azon gondolkozva, hogy mit fogok ma csinálni. El kéne menjek ma is valahova fellépni, talán Brooklynba. Mivel egy jó ideje semmi más nem dolgom nem akadt, egyfolytában ilyen és ehhez hasonló dolgokon járt a fejem. Igazából ez volt a munkám.
Csak később, olyan fél tíz fele mentem le a konyhába, de anyát már ott találtam, amint a konyhaasztalnál ült a szokásos kávéját szürcsölgetve, és újságot olvasott. Mivel nem volt állása, ő is elég sokat volt itthon, csak néha ment el valami alkalmi munkát végezni, vagy állásinterjúra azzal a reménnyel, hogy felveszik. Anya eredeti munkáját tekintve virágkötő, de ebben a felgyorsult világban már senkinek sincs szüksége ilyesmire, ezért a boltja csődbe ment, még évekkel ezelőtt. Azóta mindenféle tanfolyamot végzett el abban a reményben, hogy valahol tartós munkát kap. De eddig hiába, egy-két hónapnál tovább egyik helyen se húzta.
- Szia – mondtam halkan. Ma jobb hangulatban volt, mint amikor tegnap elváltunk, és megeresztett felém egy halovány mosolyt.
- Szia, szívem. Hogy aludtál?
- Köszönöm, jól – válaszoltam, leültem vele szembe, elvettem az asztalról egy kiflit és megkentem. Anya összehajtotta az újságot, eltette a táskájába, majd felállt.
- Bill mondta, hogy lenne számomra egy kis munka a könyvkereskedésében. Hálás lenne, ha segítenék neki.
Kérdőn rám nézett, én pedig bólintottam.
- Persze, menj csak. Én elleszek itthon, majd kitakarítok, meg főzök valamit.
- Biztosan nem baj?
- Jaj, anya! – legyintettem. – Már hogy lenne baj? – Néha azt éreztem, hogy azért van lelkiismeret-furdalása, mert itthon hagy engem egyedül. Pedig igazán felnőtt vagyok már, és tudok vigyázni magamra.
- Rendben – összeszedte a cuccait, majd magára kanyarította a kabátját, és megindult a kijárat irányába.
- Már mész is?
- Igen. Bill kérte, hogy legyek ott tízre.
- Rendben, szia.
- Szia, Sofi. – Anya búcsúzóul rám kissé szomorkásan mosolygott, majd kilibbent az ajtón.
Amúgy is mindig szomorú volt mostanság. Nem akarta, hogy továbbra is így éljünk, rendes munkát szeretett volna és anyagi biztonságot. Apa halála óta egyedül élt, de mindig állította, hogy ez neki így a legjobb. Ezt mostanában egyre kevésbé hittem el neki. Próbáltam rábeszélni, hogy járjon többet társaságba, ne csak mindig itthon üljön és a múltba temesse magát, de nem jártam sikerrel. Anya a múltban élt, mert nem találta elég szépnek a jelent. Sokszor beszélt apáról is, és ilyenkor valami furcsa csillogást láttam a szemében. Azt hiszem, ők igazán szerették egymást, és apa elvesztése olyan fájdalmat okozott neki, amelyet még mindig nem tudott kiheverni.
Én pedig gyökeresen az ellentéte vagyok. A jövőre koncentrálok teljes mértékben, ezért sem vagyok képes mindig megérteni őt
Úgy elmerengtem, hogy észre se vettem, hogy teljesen összekentem magam vajjal. Letettem a félig megrágott kenyeret a tányérra, és felálltam az asztaltól. Összeszedtem a tányért és az evőeszközöket, majd visszaraktam a kiflit a kenyértartóba. Tulajdonképpen nem is vagyok nagyon éhes. Viszont anya csak este jön haza, ami azt jelenti, hogy egész nap azt csinálok, amit akarok!

***

Délfelé már bőven a városban voltam, és Brooklyn utcáit jártam. Nem sokkal azután jöttem el hazulról, hogy anya is elment. Tudtam, ha Bill, egy volt kollégája és a legjobb barátja munkát ajánl neki, onnan csak későn fog hazaérni, addig pedig bőven van időm a városban bóklászni. Hátamon cipeltem a nagy, ezeréves hátizsákomat, amibe gondosan elrejtettem az aprócska CD-lejátszómat, amiről a rögtönzött fellépéseimen a zenét szolgáltatom, a labdát, amit néha a mutatványokhoz használok, és az barna pénztárcámat. Ennél több dolgot sohasem viszek magammal.
Egy árnyas parkba értem. Gondolataimba merülve sétálgattam, élvezve a fák hűs árnyékát és a kellemes, New Yorkhoz képest egészen tiszta levegőt. Hiába van már szeptember vége, az idő még mindig egészen meleg, szinte fülledt volt, és nem is tűnt úgy, mintha az időjárás változni akarna. Megpillantottam egy játszóteret, tele zsibongó, vidám gyerekekkel, így arrafelé vettem az irányt, és leültem a közelben egy padra. Irigyeltem őket, irigyeltem ezt a vidám gyerekzsivajt, az önfeledt, gondtalan gyermekkort, hiszen nekem sosem volt ilyesmiben részem. A gyerekkor a legnagyobb kincs, és sokszor azon kaptam magam, hogy szerettem volna újra gyerek lenni. Egy teljes családban, anya és apa szeretetétől körülvéve, semmiféle hiányt sem szenvedve. De én már felnőttem, és ezek a vágyak túl abszurdak voltak. Talán a jövő tartogat valamit, ami kárpótol majd mindezért.
Összeszedtem a cuccomat, felálltam, és a tér túlsó végében levő megüresedett hinták egyike felé igyekeztem. Ledobtam a hátizsákom az oszlop mellé, majd lehuppantam a hintára, és ha csak egy pillanatra is, de úgy éreztem magam, mint egy gyerek. Ellöktem magam a földtől, és könnyedén a magasba lendültem. Egyre magasabbra és magasabbra hajtottam magam, míg végül már majdnem elértem fák ágait is. Imádtam ezt az érzést, olyan volt majdnem, mintha repültem volna. Alattam homok terült el, ami ez biztonságot nyújtott. Hirtelen ötlettől vezérelve előrenyújtottam a kezem, és amikor újra a magasba értem, ellöktem magam és előre ugrottam. A lélegzetem is elállt szinte, úgy éreztem, repülök. Ugrás közben megpördültem párszor a tengelyem körül, és tökéletesen két lábra érkeztem. Az egész nagyon rövid ideig tartott, és én azonnal ültem is volna vissza a hintába, hogy megismételhessem, amikor egy vékonyka hangot hallottam meg magam mögött.
- Nézd, mama, az a kislány repült! – Egy hatéves forma kisfiú állt mögöttem, az ujját rám szegezte, szeme pajkosan csillogott.
- Ugyan, kicsim!
- De igen, én láttam! Tényleg repült!
Elmosolyodtam, és intettem a kisfiúnak.
- Mutasd meg még egyszer! Kérlek, mutasd meg! – lelkendezett a kisfiú.
- Kérlek, Matt, hagyjuk a nénit, hadd csinálja a dolgát. Ne zavarjuk!
- Nem zavarnak – mondtam, és mosolyogva az anyukára néztem. – Szívesen megmutatom még egyszer.
Visszaültem a hintába, ismét jó magasra hajtottam magam, de ezúttal nagyon koncentráltam arra, amit csinálni fogok. Mint ahogyan apa tanította régen. Koncentrálj, mondta mindig. Mert csak így sikerülhet a mutatvány!
Ahogy kiugrottam a hintából, egyből hátrafelé pördültem, lábamat kinyújtottam, és hátraszaltóztam. Félelmetes volt alattam látni a világot ilyen magasan, de mégsem ijedtem meg. A mozdulat szinte a kisujjamban volt.
Tökéletesen érkeztem a földre, karjaimat előre nyújtottam, hogy visszanyerjem egyensúlyomat, és amikor már biztosan álltam a lábamon, felegyenesedtem. A kisfiú hatalmas, csodálkozó szemekkel nézett rám, mire rámosolyogtam. Időközben sok gyerek és szülő tódult körém, és ők is ámulva nézték a mutatványom, néhányan még tapsoltak is.
- Ezt hogy csináltad? – kérdezte a kisfiú tágra nyílt szemekkel.
- Te bizonyára artista vagy – lépett oda hozzám az anyukája. – Az Il Capitanóból jöttél, nem?
- Nem – mosolyodtam el. – Még nem vagyok artista, de egy napon az szeretnék lenni.
- Értem – mondta az anyuka. – Pedig biztosra vettem, hogy artista vagy. Egy ismerősöm az Il Capitano társulatának a tagja, tőle szoktam látni ilyen mutatványokat. Azt hiszem, megirigyelhetné a tudásod.
- Apám is artista volt, és ő is az Il Capitanóban dolgozott egy időben – feleltem. – Tőle tanultam ilyen mozdulatokat.
Az Il Capitano emlegetése furcsa érzéseket keltett bennem. Már sokat hallottam róla, tekintve, hogy New York legnevesebb és leghíresebb társulata volt állandó tagokkal.. Apa is itt dolgozott tizenhárom évig, és itt is halt meg. Egy cirkuszbalesetben.
- Ezt én is meg tudom csinálni! – szólalt meg egy kisfiú, és elindult a hinta felé.
- Sam, gyere vissza! – Az édesanyja utána rohant, és visszatartotta, nehogy butaságot csináljon, vagy esetleg megsérüljön.
- Mutass még valamit! – fordult hozzám a kisfiú. – Valami szépet!
- Hú – nevettem el magam. Most az egyszer zavarban éreztem magam, pedig sohasem szoktam, ha az utcán lépek fel, még akkor sem, ha egyesek csak bámulnak rám, vagy esetleg rosszindulatú megjegyzéseket tesznek. Zavartan odamentem a hintához, rátettem a két kezem, és egy mozdulattal elrúgtam magam egészen kézállásba. Lábfejemet rákulcsoltam a hinta láncaira, így egyensúlyoztam egy darabig, majd hátralendítettem lábamat, és hídba érkeztem. Felálltam, leporoltam a kezem, majd a kisfiúra néztem, aki csodálkozó szemekkel nézett rám.
- Hű, nagyon szép volt – tapsolt meg az anyuka. – Bizonyára sokat gyakorolhatsz.
- Igen, rendszeresen.
- Jársz is talán valahova?
- Nem sajnos. Magam edzője vagyok, és igyekszem olyan sokat gyakorolni, amennyit csak tudok.
- Pedig biztos nehéz lehet, ha nincs melletted egy tréner - mosolyodott el
- Ó, egyáltalán nem! Anyukám mindig mondja, hogy ez a véremben van!
- Én pedig meg mertem volna esküdni, hogy az Il Capitanóból jössz. Tudod, nincs messze a cirkusz, és az ottani artistákat sokszor látom ide kijönni gyakorolni.
- Közel van ide a cirkusz? – meresztettem nagy szemeket a nőre. Be kellett vallanom magamnak, hogy habár egész életemet New Yorkban töltöttem, fogalmam sem volt, hogy merre található a város leghíresebb cirkusza. Bár ez részben anyának is volt köszönhető, ő messzire elkerülte még az Il Capitano környékét is.
- Igen, háromutcányira innen.
Ez a hír nagyon meglepett és hirtelen görcsbe rándult a gyomrom. Rengeteget bóklásztam már eddig a városban, de sosem gondoltam, hogy egyszer pont arra a környékre tévedek, amerre a cirkusz is volt található. Elnéztem arrafelé, és meg mertem volna esküdni, hogy láttam a házak fölé magasodni az épület csúcsos tetejét.
- Szerintem megállnád a helyed közöttük. Nem láttam sokat abból, amire képes vagy, de biztos vagyok.
- Igen, majd egyszer szeretnék egy társulat tagja lenni. De ha majd felvételizni fogok egy cirkuszba, nem hiszem, hogy az Il Capitano lenne az.
- Pedig ha jól tudom, most éppen felvételit tartanak a, mert sok artista és mutatványos ment el a cirkusztól. Tudod, az ismerősöm mondta…
A kisfiú félbeszakította az édesanyját, és csillogó szemekkel ideszaladt hozzám.
- Ugorj még egy olyan nagyot, mint az előbb!
- Rendben – tétováztam, de az előbb hallottak még ott visszhangzottak a fülemben. Nagyot nyeltem. Micsoda? Felvételi az Il Capitanóban? Sosem fordult meg a fejemben, hogy pont annak a cirkusznak legyek a tagja, ahol apa is meghalt. Anya szerintem belepusztulna, ha megtudná, és ez csak rontaná a mostanság amúgy sem mindig felhőtlen kapcsolatunkat. Különben sem vagyok annyira jó, hogy felvegyenek, oda tényleg csak a legprofibbak jutnak be.
Visszaültem a hintába, jó magasra hajtottam magam, hogy kiugorjak, de közben nem teljesen figyeltem a mutatványra. Gondolataim teljesen máshol jártak. Még mindig a nő szavain rágódtam, és amikor kiugrottam, rögtön éreztem, hogy rossz az időzítés. Elsiettem a dolgot, és egészen laposan szinte kiestem a hintából. Útközben sikerült gyorsan hátraszaltózni egyet, de éreztem, hogy elkéstem, és a mutatvány nem sikerült. Magam alá gyűrtem a lábamat, szinte fenékre esve zuhantam a homokba. Nagy porfelhőt vertem fel magam körül, és azonnal hallottam a bal bokám hangos reccsenését.

2017. március 26., vasárnap

Atlantisz hangjai - Prológus

Üdv mindenkinek!

Amint láthatjátok, nem bírtam ki, és úgy döntöttem, hogy nem várok következő hétig, hanem közzéteszem a másik történetem, az Atlantisz hangjainak prológusát. Sok mindent már megtalálhattok erről a regényről "Az Atlantisz hangjai világa" menüpontban (a fülszöveggel még sajnos nem vagyok kész, előre is elnézést ezért, nekem ez borzasztóan lassan szokott menni. Annál is izgalmasabb lesz majd, hogy miről is szólhat a történet.:)), de elöljáróban annyit, hogy ez egy fantasytörténet lesz, amely Atlantiszban fog játszódni. A világa elég komplex, több szereplő szemszögéből E/3-ban fogjátok olvasni, így igyekszem majd minél több háttérinfót feltölteni hozzá.
Szóval itt is lenne a prológus, remélem, elnyeri a tetszésetek, és véleményeket mint mindig, most is szívesen fogadok hozzá. :)

ölel mindenkit: Amy




Atlantisz első aranykorának végén történt, hogy egy nap idegen hajók tűntek fel a láthatáron. Utasai sötét bőrű, fekete hajú és szemű emberek voltak, akik a Szoroson túli ismeretlen világból, egy általuk Egyiptomnak nevezett helyről származtak. Kereskedők voltak, akiket lenyűgözött a sziget mesés gazdagsága és virágzó kultúrája, és Atlantisz javaiért cserébe aranyat, ékszereket és drága kelméket ígértek. A Tanács beleegyezett a kereskedelembe, így hamarosan újabb hajók jelentek meg Tulcandra kikötőiben, fedélzetükön temérdek kinccsel, és egyiptomiak százai utaztak a szigetre, hogy megcsodálják annak szépségét.
Ám az idegenek kapzsik voltak, és az aranyért cserébe egyre többet követeltek. Erős szövetségest láttak a szigetben, azt akarták, hogy Atlantisz harcosai segítsenek védelmezni hatalmas birodalmukat ellenségeiktől. Mikor a Tanács megtagadta ezt, az egyiptomiak haragra gerjedtek, és megfenyegették a szigetet, hogy hamarosan visszatérnek seregeikkel, a városokat és falvakat kirabolják, és megölnek minden férfit, nőt és gyermeket, aki az útjukba kerül.
Így történt, hogy a Tanács hét tagja életüket feláldozva az Elsőktől kapott tudásukkal megalkották a Kristályt, amely világukat hivatott védeni az idők végtelenségéig. Hálót vontak a sziget köré, ami elzárta azt a külvilágtól, hogy se az egyiptomiak, se Atlantisz más irigyei ne találhassanak rá soha többé.



Jeffrey Oneil keze megremegett, ahogyan a napfény felé tartotta a tengervíztől elázott, már-már szétmálló papírdarabot. Kérges tenyerével óvatosan letörölte róla a rátapadt iszapot, és tekintetét nagy szakértelemmel járatta végig a kék, zöld és barna foltok és érthetetlen szimbólumok sokaságán.
-         Ez egyértelműen nem atlantiszi eredetű – jelentette ki végül a társaihoz fordulva.
-         Mit nem mondasz! – csattant fel mellette Nichol, szúrós pillantásokat küldve testvére felé. – Ezt már akkor tudtuk, amikor délelőtt a halászok megtalálták Nephdor partjainál. Nem is ez volt a kérdés, hiszen bizonyára a külvilágból származik, hanem az, hogy mi állhat rajta.
Jeffrey ismét hátat fordított, letérdelt a homokba, és óvatosan kihajtogatta maga elé a papírt, mire a többiek köré gyűltek, és kíváncsisággal vegyes félelemmel mustrálták az idegen tárgyat. A nephdoriak nem voltak babonás emberek, máskor is előfordult már, hogy partra sodort a víz a külvilágból való ismeretlen holmikat, amelyeknek sosem tulajdonítottak nagy jelentőséget. De ez, ez a papírdarab itt előttük más volt, ezt tudták mindannyian.
-         Talán egy térkép. Vagy nem is tudom, valamiféle útmutató – szólalt meg a férfi hosszú hallgatás után olyan halkan, hogy a többiek éppen csak kivenni tudták a szavait.
-         Honnan veszed? – térdelt le mellé Kinn, sötét, szinte fekete szemével aggódó pillantást vetve a férfi felé.
-         Egyszerű a logikája, hiszen hasonlít valamennyire a mi térképeinkhez. Nézzétek! – Kezével a színes foltok felé bökött. – Ez a nagy terület itt kék, akár a tengervíz. Ezek itt pedig zöldek, akár az erdők.
-         És a barnák? – kérdezte Sabine vékony hangon.
-         Nem is tudom. Talán sziklás vidékek, vagy termőföldek lehetnek.
-         Mit jelentenek ezek a színes vonalak és szimbólumok? – guggolt le melléjük Nichol, és a szárazföldeket összekötő szaggatott csíkokra bökött.
-         Ha helyes az elméletem, – folytatta Jeffrey tudálékosan. – talán valamiféle útmutató lehet hajósok számára, hogy mely útvonalakon kell hajózniuk, hogy ne vesszenek el a hatalmas tengeren. Hiszen mindannyian tudjuk nagyapáink meséjéből, hogy annak idején hány és hány hajó vágott neki a hosszú útnak az Ír Haza kikötőiből. Bizonyára ez manapság is így lehet.
Felnézett, és szavai nyomán mindenki helyeslően bólintott.
-         Minden bizonnyal ezt a térképet is tengeri utazók vesztették el, és a víz idesodorta hozzánk a szigetre.
-         Ez egy jel! – suttogta Kinn rémülten, vékony ujjaival idegesen babrált vállig érő göndör fekete hajával.
-         Lehet, hogy így van, de nem szabad beleélnünk magunkat – válaszolta Jeffrey nyomatékkal a hangjában. – Akár az is elképzelhető, hogy tévedek, és ez a papír csak egy újabb értéktelen hulladék, amit néhány napfordulónként Nephdor partjára vet a víz.
-         De ha mégis térkép, - vágott bátyja szavába Nichol. – akkor csak meg kell találnunk, hogy hol van az Újvilág, és végre-valahára nekivághatunk az útnak!
Jeffrey már éppen készült letorkolni testvérét, amiért hamis reményt kelt a többiekben, amikor váratlanul egy idős, fáradt hangot hallottak meg a hátuk mögül.
-         Én talán segíthetek nektek!
Mindannyian meglepődve fordultak meg, és Barbra Carmodyval, a falu idős javasasszonyával találták szembe magukat. Az asszony közvetlenül mögöttük állt görnyedt háttal a botjára támaszkodva, de léptei olyan mégis olyan nesztelenek és puhák voltak, hogy egyikük sem vette észre idáig a jelenlétét. Átható pillantással tanulmányozni kezdte a térképet, és éles szeme hirtelen megakadt valamin.
-         Ezek a Régi nyelv szavai. Rég múlt már az az idő, amikor utoljára beszéltem, de még most is felismerem – mondta érces hangon, és ráncos mutatóujjával a papír bal felére bökött.
-         A-M-E-R-I-K-A-I-E-G-Y-E-S-Ü-L-T-Á-L-L-A-M-O-K – betűzte ki lassan, a többiek feszült pillantásától kísérve. – A nagy részét nem értem, de a lényeg nem kerülte el a figyelmemet. Azok a foltok ott Amerika országa.
Sabine vékony hangon felsikkantott, Nichol hitetlenkedve pattant fel, mások azonban csak néma döbbenettel bámultak arra a pontra, ahová a javasasszony mutatott.
-         Az ígéret földje. Az Újvilág – mormolta Jeffrey maga elé. Az úti cél. A jövő. Az Ír Hazát elhagyó őseik annyi különböző névvel illeték már, hogy beleszédülne, ha az összeset fel kéne idéznie.
-         Ez biztos, Barbra asszony? – kiáltotta öccse váratlanul. – Jól tudod, hogy mivel jár az, ha nincs igazad!
-         Én sem vagyok tévedhetetlen, tudod jól, Nichol Oneil – válaszolta a gyógyító higgadtan, és a ráncok mögött megvillant a fényes barna szempár egy pillanatra. – De fiatal koromban úgy ismertem a Régi nyelvet, akár a tenyeremet. Habár a tudásom mára megkopott, vannak szavak, amelyeket sosem felejtek el.

-         Erről Williamnek is hallania kell! – szólalt meg Sabine, és nekilátott, hogy remegő kézzel összeszedje az immár kincset érő térképet a homokból. – És ami a legfontosabb: az atlantisziak sohasem szerezhetnek róla tudomást!

2017. március 23., csütörtök

Il Capitano - Prológus

Üdvözlet minden kedves erre tévedőnek!

Mint már a köszöntő szösszenetből is láthatjátok, ezen a blogon az én agyamból kipattanó történeteket olvashatjátok majd. Jelenleg két történetet tervezek ide felrakni, az egyik a már készen lévő 50 fejezetes Il Capitano, a másik pedig a készülőben lévő Atlantisz hangjai, amelynek éppen a 3. fejezetét írom. Esetleg a hangulatomtól függően néha novellákat is fel fogok ide rakni. A részeket hetente tervezem felváltva hozni, tehát egy-egy történethez kéthetente érkeznek az újabb részek.
Amint látjátok, meg is hoztam az Il Capitano prológusát, ami egy rövidke, de annál izgalmasabb bevezető a történethez, remélem, meghozza a kedveteket a további olvasáshoz, és legközelebb is benéztek majd! :)

ölel mindenkit: Amy


A nézőtér hátborzongatóan csendes és sötét, minden fény, minden reflektor a magasba világít. Odalentről a mélyből sok száz szempár szegeződik az odafent egyensúlyozó törékeny artistára. A lány nem lehet több úgy tizenkilenc-húsz évesnél, mégis most olyan halált megvető bátorsággal lépked fenn a magasban, ahogyan arra nem sokan lennének képesek.
A lány végül megáll a trapéznál, és farkasszemet néz a másik oldalon lévő partnerével, aki ugrás közben el fogja kapni. A nézőtér visszafojtott lélegzettel vár, hogy mikor fog ugrani végre, mikor fogja bemutatni azt a világhírű számot, amiért ma mindenki eljött ide.
Végre nekilendül, és egy bizonytalan mozdulattal elrúgja magát a szerkezettől, amin eddig állt. Innen már tényleg nem fordulhat vissza. Biztosan nagyon félhet, hiszen a világ egyik legnehezebb trapézmutatványára készül – biztosítókötél és védőháló nélkül. Csak az ő ügyességén és a párján múlik, hogy nem zuhan-e le a mélybe. A lány sokáig himbálózik a trapézon, igyekszik a mutatványhoz minél nagyobb lendületet venni. Valahonnan dobpergés hallatszik, és az izgalom egyre fokozódik. Az emberek lélegzetvisszafojtva figyelnek, néhányan oda sem mernek nézni. Pedig az ugrás gyönyörű, hihetetlenül szép.

Valaki sikolt a nézőtéren, az emberek rémülten állnak fel a helyükről, hogy jobban lássák, hogy mi történt. Majd kialudnak a reflektorok, és a porond vaksötétbe borul.