2017. október 18., szerda

Atlantisz hangjai - 8. fejezet

Halihó!


Igen, tudom, lassan írom az új fejezeteket, és sajnos bele telik vagy négy hétbe, mire előállok egy új résszel. Az okokat már múltkor leírtam, és mostanában azon vagyok, hogy változtassak rajtuk, és több időt foglalkozzak az írással. Nagy terveim vannak ugyanis ezzel a történettel, és semmiképpen sem szeretném félbehagyni. :)
Nos, a fejezetről csak annyit, hogy hosszú idő után újra Marya bőrébe bújhatunk, és az ő szemszögéből élhetjük át az eseményeket. Jó olvasást hozzá, és visszajelzéseket mint mindig, most is szívesen fogadok. :)

öleli minden megmaradt olvasóját: Amy


Marya

Marya számára mintha megállt volna az idő. A sötétség gyengéden, védelmezőn borult fölé, és takarta be, óvó karjaival átölelte és megnyugtatta őt. Akárcsak az édesanyja kiskorában, amikor olyan sokat volt beteg és lázas. Tudta, hogy félnie kéne, hiszen a sötét eredendően gonosz és kegyetlen volt, az árnyak ideje, akik az éj leple alatt megtalálnak és megölnek minden élőt, aki nem lelt menedéket éjszakára, de mégsem volt képes rá. A sötétség kísérte őt útján, kezét oltalmazóan a vállára téve, és megígérte, hogy ezentúl mindig mellette marad majd.
Később az éjszaka alakot öltött, és különös formák bontakoztak ki a félhomályból. Marya lassan felismerte őket. Az erdő szélén állt, előtte pedig hatalmas, elszórtan fákkal tarkított mező terült el. A hely, jutott eszébe, ahol először látta a csillagokat. Kilépett az erdőszéli fenyőfák közül, és lassú léptekkel a tisztás közepe felé vette az irányt, pontosan oda, ahová annak idején is leült, hogy elmerüljön az égbolt csodáiban. Mint akkor, most is leült az esőtől és harmattól nedves fűbe, és feltekintett az égre. De ez alkalommal nem volt egyedül. A sötétség helyet foglalt mellette, és egy férfi alakját öltötte fel. A lány elmosolyodott, és lopva rápillantott. Furcsán ismerősnek tűnt, és habár csak most találkozott vele először, mégis úgy érezte, mintha bizalmas barátok lennének.
-         Nem kell félned, Marya – mosolygott rá az idegen. – Az éjszaka a társad. Ha meg akarod ismerni, csak kérned kell, és feltárja előtted titkait.
-         De kiskoromtól fogva azt tanították, hogy veszélyes. Ha napnyugta után kitesszük a lábunkat a házból, az árnyak elpusztítanak minket.
-         Tudod, hogy hazudnak neked. De te különleges vagy, Marya. Te megtudtad az igazságot.
A kép szertefoszlott, és a lány újra a semmiben lebegett.
Később álmodni kezdett. Egyik álmában újra kisgyermek volt, és a bátyjával, Lewynnel kergetőztek vidáman a feruai birtok fölötti szőlőhegyen a gondosan megművelt szőlőtőkék között. Persze az édesapjuk, Yaen Ygrana rajtakapta őket, amint összetapossák az elegyengetett és szépen elgereblyézett földet, és önfeledt játékuknak két hatalmas pofon lett az ára. Lewyn aznap ígérte meg neki, hogy tizenhat éves korában, amikor nagykorúvá érik, elköltözik a birtokról, és nem folytatja tovább a család hagyományait.
Ezután a tulcandrai akadémián találta magát. Majdnem kilenc évig tanult az intézmény falai között, így majdhogynem a második otthonaként tekintett rá, és ne lett volna olyan zuga, amit ne ismert volna. A hatalmas épület belső udvarán sétálgatott, körülötte arctalan emberek siettek a dolgukra, de ő mit sem törődött velük. Leült a tér közepén levő tavacska melletti kőpadra, arcát a nap felé fordította, és élvezte, ahogyan a meleg fény simogatja a bőrét. Kezét megmártotta a langyos vízben, tekintetét a tó közepén álló kőből faragott alakon pihentette. A szobor egy fiatal lányt ábrázolt, Nisát, az Első Bölcs hitvesét, aki annak idején, midőn a feldühödött egyiptomiak távoztak a szigetről, megmentette Tariq, az útjukban álló apró ahoxeaqi falu lakóit a biztos pusztulástól. Nisát a legenda szerint elrabolták és megölték, de hőstettének emléke mind a mai napig élénken élt az atlantisziakban.
Egy nap én is hős leszek, mint ő…
Újra sötétség következett, majd álmai a fővárosba, Atlantysba vezették őt. Az idő hideg és komor volt, a szürke égből szüntelenül esőcseppek hullottak fedetlen alkarjára és lábára, de mégsem volt ereje megmozdulni. A város külső, közemberek lakta övezetének egyik negyedében ült egy ház alatti kapualjban, szemét könnyek lepték el, lelke üres és érzéketlen volt. Egy teljes hete már, hogy eljött Tulcandrából, azóta csak bolyongott Atlantys utcáin, akár egy kísértet. Éhes volt, fázott, minden tagja sajgott, és olyan egyedül érezte magát, mint még soha életében. A főváros kegyetlen hely volt, nem fogadott be egy tanult, de nincstelen lányt, mint ő, az egyetlen, amit adhatott számára, egy olcsó, de koszos és szűk munkásszállás volt a keleti negyedben, ahol együtt lakott mindenféle jöttment, gyanús emberrel. De hazamenni, azt semmiképpen nem akart. Ott csak a borzalmak várnák őt, a veszekedő szülei, az erőszakos apja…
És Elon Ranoo.
Ekkor azonban váratlanul egy pergamendarabot sodort felé a szél. Felállt a földről, és ingatag léptekkel utána sietett. A fecnin az atlantysi Akadémia hirdetése állt. Művelt és szorgalmas fiatalokat kerestek, akikből néhány év alatt mestereket és magas rangú tisztviselőket képeznek, és lehetőségük nyílik arra, hogy ha majd eljön az ideje, akár őrzőkké is váljanak.
Marya nem habozott, még aznap jelentkezett az Akadémián.
Álmai ezután furcsa látomásokká, színes foltok végtelen kavalkádjává olvadt össze, minden különösebb értelem nélkül. Néha úgy érezte, magánál van, és egy-egy pillanatra egy tágas szoba és hatalmas, plafonig érő faablakok bontakoztak ki a szeme előtt, amelyeken vakító napsütés áradt be. Olykor úgy rémlett számára, mintha valaki gyengéden felültetné, és émelyítően édes folyadékot itatna vele. A látvány azonban mindig gyorsan szertefoszlott, és az elméjében tomboló káosz újra magával rántotta.
Időről időre arcok bukkantak fel vízióiban, de amilyen gyorsan megjelentek, olyan hamar tova is tűntek. Előbb az édesanyja ráncos, nyúzott arcát pillantotta meg, amint szomorkásan mosolyog rá, sötétkék szemében könnyek csillogtak. Később Lewyn tűnt fel előtte, majd az öccse Wiven, aztán szeretett unokatestvérei, Junon és Geron, és így szépen sorban a többiek, egészen addig, míg bele nem szédült teljesen a látványba. Körbefogták, és szótlanul nézték őt, de tekintetük aggodalomról tanúskodott. Majd félreálltak, és ismét megjelent az a különös férfi, aki iránt olyan megmagyarázhatatlan vonzalmat érzett.
-         Még nincs itt az ideje, Marya – mondta kedvesen. – Addig még nagyon sokat kell tanulnod. Most fel kell ébredned végre.
A lány megragadta kinyújtott kezét, és mintha csak a víz alól bukkant volna fel hosszú idő után a felszínre, magához tért.
Lassan nyitotta fel súlyos szempilláit, a világból először csak homályos foltokat érzékelt. Ugyanabban a szobában volt, amelyet már korábban is látott különös álmai közötti pillanatnyi szünetekben, és most már az is eljutott a tudatáig, hogy egy ágyon fekszik. Pislogott párat, hogy kitisztuljon a kép, de elméje furcsán tompa és lassú volt, mintha még mindig álmodna.
A helyiség riasztóan ismeretlen volt számára. A szoba közepén egy asztal állt, hímzett terítővel letakarva, rajta néhány pergamentekerccsel és egy halványan világító kristálylámpával. A sarokba egy hatalmas órát toltak, mutatói szerint a világosság hatodik órája telt éppen, mellette néhány faszekrény nyúlt egészen a fa gerendákkal szabdalt plafonig. A fehérre meszelt, rideg falakon nagyra becsült művészek festményei és fametszetei lógtak, a padlót pedig kézzel szőtt, színes szőnyegek borították. Marya akárhogyan is próbálkozott, nem tudta kitalálni, hogy hol lehet. Sosem látott még ilyen előkelő helyet, talán valami gazdag úr atlantysi rezidenciája, vagy egy nagyobb város Tanácsházája lehetett. De hát mit keres egy ilyen helyen? És meddig aludhatott?
Megpróbált felkönyökölni, de jobb karjába olyan éles fájdalom hatott, hogy könnyek szöktek a szemébe, és felkiáltott. Visszahanyatlott a párnák közé, mire valahol a távolban éles nyikorgással kinyílt egy faajtó, és egy hosszú fehér ruhát viselő nő sietett be rajta.
-         Csak lassan, úrnőm. Súlyosan megsérült, nem szabad ilyen hirtelen mozdulatokat tennie!
Talán még mindig hallucinál, vagy miért szólítaná őt bárki is úrnőnek?
-         Hol vagyok? – nyögte, és maga is meglepődött azon, hogy milyen erőtlen a hangja.
-         Ferevirben, úrnőm.
-         Mi… Mit keresek itt? És meddig aludtam?
-         Az Utolsó Próbán leesett egy domboldalon, és eltörte a karját. A sebe elfertőződött, és nagyon beteg volt sokáig, úrnőm, magas láz és rémálmok gyötörték. De most már jobban van, elmúlt a veszély.
-         Milyen nap van ma?
-         A háromezeregyszáztizenharmadik év első hetének hetedik napja van. Hét nappal vagyunk a napforduló után.
Marya első gondolata az volt, hogy milyen kár, hogy lemaradt a csodálatos újévi ünnepségekről, amelyeket a Succan-tó partján rendeznek. De aztán megrohanták az érzelmek, eszébe jutott a családja, a testvérei, az unokatestvérei, akik bizonyára mind hiába várják, hogy hazatérjen.
-         A szüleim, a bátyám… Ők hogy vannak? Értesítse őket, kérem! – suttogta rekedten, és újra próbált felkelni, de a gyógyító visszanyomta az ágyba.
-         Ezek most nem fontosak, úrnőm, csak az, hogy minél hamarabb újra egészséges legyen.
-         De kérem…
A nő valamilyen folyadékkal teli kelyhet tartott a szájához, amit Marya szorgalmasan felhörpintett. A testében melegség áradt szét, feje nehéz lett, és visszazuhant az ágyba. Szinte abban a pillanatban lecsukódtak szemei, és ismét álomtalan álomba merült.
Mikor újra felébredt, már éjszaka volt. Ez alkalommal már meg sem próbált felkelni az ágyból, csak bámulta mereven a plafont, és próbálta lázas agyában jelentésteli egésszé formálni az elmúlt napok történéseit. Olyan nehéz volt megkülönböztetni az álmot a valóságtól! Az tudta, hogy megsérült, és beteg volt, de hogy mindez hogyan történt, arról már fogalma sem volt. Az utolsó, amire emlékezett, az volt, hogy egy apró tisztáson áll, és megmossa az arcát a patak hűs vizében. Utána semmi más, csak feketeség.
Ép kezével végigsimított homlokán, és csak most tudatosodott benne, hogy mennyire erőtlen és éhes is valójában. Bizonyára napok óta nem ehetett semmi komolyat. Lerúgta magáról a gyapjútakarót, és óvatosan végigtapogatta magát. Gyenge és sovány volt, karja vékony, bordái szinte átdöfték bőrét könnyű hálóinge alatt. Rémülten visszarántotta magára a plédet, és fél kézzel megpróbált felkönyökölni. Csak remélni merte, hogy nincs sehol a közelben egy tükör, mert biztos volt benne, hogy megrettenne saját tükörképe látványától.
-         Hahó, van itt valaki? – kiabált esetlenül bele a sötétbe, és maga sem tudta, hogy várhat-e választ kérdésére. Arra homályosan emlékezett, hogy a gyógyító azt mondta neki, hogy Ferevirben van, de azt nem tudta meg, hogy miért. Talán eltévedt a rengetegben, és itt kötött ki, Liwymtől félnapi járóföldre? Vagy a mesterek hozták ide, hogy itt jobb kezelést kapjon? Fejében egymást kergették az rémisztőbbnél rémisztőbb gondolatok, és csak egyben volt biztos. Össze kell szednie magát, és végre hazatérnie a sziget déli részén fekvő Siguria tartományba. Túl sokáig volt már távol otthonról.
Váratlanul léptek hangja ütötte meg a fülét. Nem sokkal később az ajtó kitárult, és az őrzőláng vadul táncoló fénye töltötte meg a szobát, és vont különös árnyékokat a falakra. Egy nő lépett be a szobába, ezúttal egy idősebb, zömökebb termetű, fehér ruhája arra utalt, hogy ő is gyógyító lehet, akárcsak délelőtti fiatalabb társa.
-         Hogy érzi magát, úrnőm? – kérdezte végtelenül udvariasan, és zavarba ejtő módon ő is úrnőnek szólította Maryát. A lány gyomra váratlanul görcsbe rándult tőle.
-         Ne… nem akadna valami étel számomra? – dadogta, és maga is meglepődött, hogy milyen nehezen jönnek szájára a szavak. – Nagyon éhes vagyok.
-         Természetesen, szólok a szolgálóknak, hogy hozzanak valamit önnek. Örömteljes, hogy már van étvágya, úrnőm, és szemmel láthatóan is jobban érzi magát. A Tanács igen fog örvendeni ennek a hírnek.
-         A Tanács? – suttogta a lány. – Mi köze van hozzám a Tanácsnak?
-         Ó, Fevra bizonyára nem közölte önnel a jó hírt. Ön őrző lett, úrnőm, Izwir tartomány őrzője.
-         Én? Hogy őrző? – Marya a falnak vetette a hátát, és döbbenten bámult maga elé. Tudta, hogy boldognak kéne lennie, de mégis inkább rémület fogta el.
-         Liwym utcáin találtak önre, amint súlyosan sérülten és önkívületi állapotban próbált segítséget kérni. De tizedikként érkezett a városba, így szigetünk szent törvényei szerint miyeia vált önből, méghozzá Izwir szeretett és nagyra becsült mieyiája. A fereviriek alig várják, hogy lássák önt.
Marya behunyta a szemét, hirtelen szédülni kezdett, úgy érezte, mintha egy örvény beszippantaná, és egyre mélyebbre és mélyebbre húzná. Elméjére sötétség borult, és hiába próbált kétségbeesetten emlékek után kutatni azokról a pillanatokról, amikor Liwymbe érkezett, nem járt sikerrel. Legszívesebben felkiáltott volna keserűségében. Sosem járt még itt fent északon, és innen az otthona, a családja, a szerettei olyan messze lévőnek tűntek, mintha egy egész világ választaná el tőlük.
-         Ez az épület itt az előző őrző, Lashn Avir rezidenciája volt. Mivel ő gyermektelenül halt meg, és nem volt kire ráhagyja, most már az öné.
A lány nem válaszolt, üveges tekintettel a szemközti falon lógó fametszetre meredt. Ismét gyengeség és rosszullét fogta el, és egy pillanatig úgy érezte, mintha az ájulás szélén állna. Hiszen, mindig ez volt az álma, nem igaz? Hogy őrző legyen, és kitörjön a szegénységből. De valahogy nem ilyennek képzelte, talán a lelke legmélyén maga is úgy hitte, hogy nincs rá esélye.
A vágya azonban most valóra vált, és a törvény szerint ezután itt, ezen a helyen kell élnie, és minden tudásával az izwirieket, ezeket a furcsa, különc embereket kell szolgálnia, távol mindenkitől, aki valaha is fontos volt számára. Itt minden olyan idegen volt. Képes lesz-e valaha otthonaként tekinteni rá?
Észre se vette, amint a gyógyító magára hagyta. Az asszony csak később tért vissza egy nagy tál gőzölgő fügelevessel a kezében. Marya azonban addigra kavargó gondolataitól kimerülten újra álomba zuhant.
***
A ceremóniára az év első hetének tizenegyedik napján került sor. Marya hosszú gyapjú köntösben ült a tágas nappali közepén álló faragott asztal mellett szolgálóktól körülvéve, és kínosan igyekezett rá, hogy betegségtől meggyötört testét elrejtse a vendégek előtt. Gyenge és fáradékony volt még, az elmúlt napokat a ház négy fala között töltötte, és minden lépését gyógyítók hada kísérte árgus szemekkel.
A küldöttség tagjai sorban odaléptek hozzá, és fejet hajtottak előtte, amitől valamiért a hideg is kirázta. Képtelen volt megszokni, hogy ő most már nem egy Siguriából érkezett kis senki, hanem őrző, akit tisztelnek, és úrnőnek szólítanak az emberek.
-         Szívből örülünk, hogy már jobban érzi magát, miyeia – szólalt meg a fal mellett álló magas, kevély tartású férfi, aki korábban Salmisként, a Mesterek mestereként mutatkozott be. Marya emlékezett rá korábbról. Ő volt az atlantysi akadémia feje, és minden mester szerte a szigeten az ő irányítása alá tartozott. – Súlyos beteg volt, és mindannyiunk nevében mondhatom, hogy nagyon aggódtunk önért.
A lány kihúzta magát, és felszegte a fejét, ahogyan a fővárosban látta az előkelő hölgyektől.
-         Köszönöm… uram. – Nem merte nevén szólítani Salmist, még ha tudta is, hogy ez csak egy cím, nem a férfi igazi neve. Arról akkor lemondott, amikor a Mesterek mesterévé választották. Ennek ellenére nem volt biztos benne, hogy hogyan hívhatja őt, ahogyan a többieket sem.
-         Mélységesen sajnáljuk, hogy nem tarthatott társaival a Világosság Rituáléján – folytatta a mellette álló zömök, zöldre festett hajú nő, aki az atlantysi Kistanács egyik tagja volt. Hangja mézesmázosan csengett, és a lánynak az a benyomása támadt, mintha roppant mód hízelegni akarna neki. – Sajnálatosan nem tudunk most olyan ünnepélyes kereteket biztosítani, de a beavató szertartást minél hamarabb szerettük volna elvégezni, hogy ön is teljes jogú őrzővé válhasson.
-         Igen, persze. – Jobb ötlete nem akadt, hogy mit is válaszolhatna. Kínosan érezte magát ennyi magas rangú emberrel körülvéve, és nem bánta volna, ha magára hagyják.
-         Nem tartjuk fel sokáig, úrnőm, ígérjük – szólalt meg az ajtó mellett álló, kevély tartású, egyszerű gyapjú felsőt és bőrnadrágot viselő férfi, a homlokán díszelgő tetoválás elárulta, hogy Izwir tartomány főmagiszteréről van szó. A teremben levők összenéztek, mire a magiszter bólintott, segítőivel közelebb lépett, és különböző gyertyákat és edényeket pakolt ki az asztalra. A többiek körülállták őt, és mélabús dalokat zümmögtek, a zöld hajú nő pedig egy könyvet vett elő oldaltáskájából. A Bölcsek Kódexe volt az, Atlantisz szent könyve, alapítóik intelmei és tanításai a néphez.
Marya ereiben egyszerűen meghűlt a vér, ahogyan a ceremóniához készülődő társaságot figyelte. A Világosság Rituáléára általában napfordulókor kerül sor a Succan-tavi ünnepségeken a sziget minden pontjáról összegyűlt több ezer ember előtt. Hirtelen roppant keserűség és bűntudat szállta meg, amiért beteg volt, és ki kellett hagynia ezt a csodálatos alkalmat. Az elmúlt napokban még gyenge volt, és akár egy kísértet, járt fel-alá a rezidencia hatalmas szobáiban. De most, hogy látta mindezt, lassan tudatosodott benne, hogy valóban őrző lett, és a felelősség egyszerre hatalmas súllyal szakadt rá. Kezdte megérteni, hogy milyen óriási terhet is vállalt magában, és mostantól minden, amit tesz, a történelem részévé válik.
A szertartás rövid volt, és minden ünnepélyességet nélkülözött. A magiszter történeteket olvasott fel a Kódexből, majd közös imádságban arra kérték a Bölcseket, hogy őrizzék meg Atlantiszt és új őrzőjét minden bajtól, és hozzák el újra az aranykort a szigetre. Ezután Marya esküt tett, hogy példás, tiszta életet fog élni, és minden tudását és bölcsességét Izwir tartomány szolgálatába állítja. Ennek végeztével a főmagiszter egy rövid pengéjű kést vett elő, és a lány legnagyobb rémületére hatalmas tenyerébe fogta a kezét, és egy apró bevágást ejtett rajta. Felszisszent, ahogyan a sebből vér serkent ki, és ösztönösen elrántotta volna, de a férfi erősen szorította. Ekkor Salmis is az asztal mellé lépett kezében egy díszes bőrtokkal, amit letett elé az asztalra.
-         A Kristály tizedik darabja, miyeia. – A férfi szeme különösen megvillant, ahogyan kiejtette az ősi, mély tiszteletet kifejező szót. Marya szinte megbabonázva meredt a besütő nap fényében ezer színben pompázó csepp alakú kőre. Bizonytalanul a főmagiszterre nézett, a férfi szemében hasonló áhítat tükröződött.
-         Vegye a kezébe úrnőm – mondta, és elengedte a lányt. Az ifjú őrző óvatosan felemelte a vékony láncon függő medált, vére pirosra festette az ékszert.
-         A Kristály vérrel öröklődik tovább. Ettől fogva önhöz tartozik, egészen a halála napjáig.
Marya magasra tartotta a követ, és ámultan figyelte, ahogyan a vércseppek pirosra festik a megtört napsugarakat. A kristály forró volt, szabályosan pulzált a tenyerében, energiája élettel töltötte meg a lányt. A nyakába akasztotta, és érezte a hatalmas súlyát a bőrének feszülni.

A főmagiszter szavai még sokáig ott zengtek a fülében, és nem eresztették, miközben a díszes társaság tagjait figyelte, amint beszállnak a ház előtt álló gőzkocsiba, és sűrű füst közepette elhajtanak. A Kristály tizedik darabja a mai naptól fogva az övé volt, és akárhogyan is szerette volna, nem tudott ez ellen mit tenni. Minden megváltozott azon a napon örökre, amikor tizedikként Liwym városába érkezett.

2017. szeptember 21., csütörtök

Atlantisz hangjai - 6. és 7. fejezet

Sziasztok!

Nos, nem tudom, hogy ki jár még errefelé, nagyon sajnálom, hogy mostanában így eltűntem, és olyan régóta nem adtam hírt magamról. Ennek az oka, hogy a nyár második felében hosszú időre elutaztam (nem is akárhova, hanem a híres Amerikába:)), valamint mostanság a mesterképzés gyönyöreivel és a rengeteg órával kell megküzdjek. De úgy gondoltam, kárpótlással tartozom nektek, kedves Olvasóim, és mivel az Atlantisz hangjainak írását nem hanyagoltam el, egyből két részt is hoztam nektek. :) Jó olvasást hozzá!


6. fejezet
Syn

Délutánba hajlott már az idő, amikor Werrun és csapata végre megpihent egy kicsi, térdig érő fűvel és gazzal borított tisztáson. Syn ledobta a táskáját és a számszeríját a földre, és kimerülten rogyott a rét közepén álló magányos fa tövébe. A torka kiszáradt, a feje kíméletlenül hasogatott a hőségtől és fáradtságtól, gyomra pedig szüntelenül emlékeztette rá, hogy ma még alig evett valamit. Mégis, ezek ellenére olyan boldog volt, mint még soha életében. Minden egyes lépéssel ereje és tűrőképessége határán járt, de egyúttal közelebb is került álma megvalósulásához. Werrun jóslata szerint, ha holnap korán útra kelnek, legfeljebb egy-két óra, és Liwymbe érnek, remélhetőleg mindenki más előtt. Ez azt jelenti, hogy a rangidős férfi az őrzők vezetőjévé válik, belőle pedig Teruakh tartomány nagyreményű, mindenki által szeretett és becsült mieyionja, a lakomák és ünnepek díszvendége lesz.
Gondolataiból Ruwyn jajgatása rázta fel, társa rogyadozó léptekkel a fához tántorgott, és lehuppant mellé.
-         Én menten meghalok, Syn! – panaszolta keserves hangon, mire a másik férfi nem győzte csendre inteni, nehogy meghallja valaki, aki esetleg a közelben jár. Intésére Ruwyn azonban csak egykedvűen vállat volt, és hátát a fatörzsnek vetve kapkodta a levegőt.
-         Nincs itt senki – mondta még mindig ugyanolyan hangerővel. – Ha nem eszem itt rögtön valamit, nekem végem!
Syn megvetően elfordította a fejét, és két térdére támaszkodva a földet bámulta. Ki tudhatja azt, hogy valóban nincs-e itt senki? Ma oly sok más őrzőjelölttel találkoztak az úton, kik egyedül, kik csoportban járták az erdőt, és egyáltalán nem lehettek biztosak abban, hogy ők a legelsők, és senki sem ért a nyomukba. Elég volt csak a fekete hajú Gayen Valesre, vagy Chyri Irreára, Siguria tartomány szépséges amazonjára gondolnia, és máris szétvetette a féltékenység. Nemrég, útjuk utolsó szakaszában találkoztak mindkettejükkel, és Syn legszívesebben megölte volna őket irigységében. Erős és szívós alkattal rendelkeztek, és komoly esélyük volt rá, hogy őrzőkké váljanak. Eggyel kevesebb lehetőség, eggyel kevesebb hely számára.
Oldalra sandított egyenesen Ruwynra. A fiatalabb férfi kimerült volt, arca sápadtan verejtékezett, lábát maga elé nyújtotta, és közben fájdalmasan sziszegett. Elérkezett az idő az ő nagy tervéhez.
-         Ruwyn és én elmegyünk vízért. Láttam a közelben egy patakot, olyan negyedórányira visszafelé – mondta a közelben ácsorgó Werrunnek és Tangamerának, majd felállt. Társa szemöldökét összevonva nézett rá, mintha csak egy ízetlen tréfát sütött volna el az imént.
-         Én ugyan innen fel nem állok!
-         Szerinted mégis honnan lesz ivóvizünk? Talán éjszaka akarsz elmenni a patakhoz?
-         Menjenek ők – bökött a fejével a másik kettő felé.
-         Werrunék élelemről gondoskodtak. Mi pedig vízről fogunk. Ha te is részesedni akarsz belőle, jobb, ha felállsz, és követsz.
Ruwyn szapora szitkozódások és morgások közepette feltápászkodott, és imbolygó léptekkel csatlakozott Synhez.
-         Ne menjetek túl messzire, és fél órával napnyugta előtt mindenképpen érjetek vissza – figyelmeztette őket Werrun, de ő csak szórakozva intett, és sietve az erdő felé indult. Hiszen nem akart ő a világért sem messze menni. Csak pont olyan távolságra, hogy ez az együgyű Ruwyn ne találjon vissza reggelig a táborhoz, és leszakadjon az ő kis csoportjuktól.
A fák között csend és félhomály uralkodott ezen a késői órán. A nap át-átsütött néha az ágak között, ahogy egyre mélyebbre hatoltak az erdőbe, narancsos fénye hosszú árnyékokat rajzolt a két férfinek. A rengeteg különösen sűrű és áthatolhatatlan volt ezen a részen, de Syn mégis könnyedén és otthonosan lavírozott az aljnövényzetben. Az idefelé vezető ösvényen megfigyelt minden jellegzetes fatörzset, sziklát és az avar különös mintázatait, így most nem volt nehéz dolga tájékozódni. Már csak a következő dombot kell megmászniuk, és a patakhoz érnek.
A mögötte jövő Ruwyn viszont szüntelenül nyafogott. A fiatalabb férfi nehezen tartotta vele a lépést, le-lemaradozott tőle, amikor egy-egy kidőlt fatörzsön, vagy ágak sűrűjén kellett átverekedniük magukat, és szemmel láthatóan egyre kimerültebb volt. Syn hátrapillantott, és önelégült mosoly terült szét az arcán, ahogyan visszafordult. A taktikája, miszerint alaposan kifárasztja társát, működni látszott. A patak mentén már nem lesz nehéz dolga lehagyni őt. Tangamerának és Werrunnek majd azt mondja, hogy elvesztette őt az erdőben, és hiába kereste, nem találta meg. A többiek nem fognak kérdezősködni, ebben biztos volt. Reggel pedig hárman útra kelnek, és elsőként fognak bevonulni Liwymbe és vele együtt a történelemkönyvekbe is.
Syn furcsa cikkcakkban mászta meg a dombot, ami a mögötte haladó Ruwynnak már fel sem tűnt. Annyira ki volt fulladva, hogy már a panaszkodásra sem maradt ereje, és csak néhány szót bírt kipréselni magából, amikor a dombtetőre értek.
-         Messze van még a patak?
Syn azonban nem válaszolt neki, rá se pillantva megindult lefelé a lejtőn. Innen már hallani vélte a víz csobogását, de nem arrafelé indult, hanem vele párhuzamosan ereszkedett egyre lejjebb és lejjebb a völgybe. Minél messze viszi Ruwynt a tábortól, annál jobb.
-         Syn, merre megyünk? – szólalt meg váratlanul a mögötte haladó, hangja halk és elcsigázott volt. – A patak arra lefelé van, miért tartunk más irányba?
-         Ott lent, ahogy a víz átbukik a köveken, felkavarodik, és iszapos lesz. Hacsak nem akarsz homokot inni, gyere utánam, van a közelben egy hely, ahol a patak egy egyenes részre ér, és szép tisztává válik.
Persze szó sem volt semmiféle kövekről vagy iszapról, de Ruwyn elfogadja a magyarázatot, és nem akadékoskodott tovább. Már beszélni sem maradt ereje, csak hangosan zihálva követte Synt, és minden egyes lépéssel egyre távolabbra és távolabbra maradt tőle.
A nap már majdnem lebukott a horizonton, amikor hosszas bolyongás és kerülőutak után leértek a patakhoz. Syn előhúzta inge alól a nyakában függő rézórát, és rémülten állapította meg, hogy már csak fél óra van hátra a világosság óráiból. Elégnek kell lennie a visszaútra, mantrázta magában pánikkal küszködve, és rá kellett jönnie, hogy talán ostobaság volt ilyen sokat mászkálni az erdőben, csak azzal a céllal, hogy társa elfáradjon. Hiszen semmit sem ér az egész, ha ő nem tud visszaérni időben, abba pedig bele se mert gondolni, hogy mi lesz akkor, ha bent a fák között éri őt az éjszaka.
Ruwyn sok lépéssel jött mögötte, és amint kiért az erdőből, levetette magát az első nagyobb sziklára, és nem mozdult onnan, csak fásultan meredt maga elé. Syn pillantásra se méltatta, a patakhoz sétált, és úgy tett, mintha szemrevételezné a vizet. A legfőbb célját elérte. Társa teljesen kimerült, kétrét görnyedt és arcát kezébe temette. Egy csepp ereje sem maradt, és Syn biztos volt benne, hogy nem fogja őt követni.
-         Mindjárt jövök. Kicsit feljebb sétálok, ott jobbnak tűnik a víz. – A fiatalabb férfi morgott valamit válaszképpen, és ő egy pillanatig sem habozott. Elindult a patak mentén, és amint kiért Ruwyn látóteréből, futásnak eredt. Rohant, maga sem tudta meddig, a percek órákká tűntek duzzadni számára. A torkát iszonyatos félelem szorította, a mellkasát ütemesen döngette a szíve belülről, és végül már maga sem bírta tovább, és lassítani kényszerült. Csak a pillanat egyetlen törtrészéig érzett örömöt, szinte azonnal őrült lelkiismeret-furdalás kerítette hatalmába. El sem hiszi, hogy megcsinálta! Hisz nem tehet ilyet! Nem hagyhatja csak így Ruwynt!
Megrázta a fejét, és erélyesen magára parancsolt. Nem lehet ilyen nyámnyila! Hiszen annyi minden forog kockán! Megmerítette a kulacsokat, ivott egy nagy kortyot, és belevetette magát az erdőbe. Néhány perc, és visszaér a tisztásra, akkor pedig már minden rendben lesz.
A rengetegben sötétség honolt már, az ágak fenyegetően borultak fölé, és zárultak rá, eltakarva előle az égboltot. A táj komor és kihalt volt, mintha rejtélyes kór pusztította el volna az életet, az állatok eltűntek innen, a fák szárazon és levelek nélkül ágaskodtak az ég felé. Nem is emlékezett rá, hogy a Nagy Erdők ilyen rettenetes részein gyalogoltak volna át Ruwynnal, és önkéntelenül is megszaporázta a lépteit, hogy minél hamarabb eltűnjön innen. Talán csak nem figyelt, nyugtatta önmagát, és igyekezett figyelmen kívül hagyni a bőrét fájdalmasan szaggató tüskés ágakat és csalánleveleket.
Az erdőt sűrű bozótos váltotta fel, amikor Syn végül meghátrálásra kényszerült. A bokrok szúrós ágai kuszán tekergőztek előtte, áthatolhatatlan falat képezve számára, így hamar belátta, hogy abba az irányba, amerre eddig igyekezett, nem mehet tovább. Kimerülve, oldalát szorítva leült az egyik közeli fa tövébe, és elővette a kristálylámpáját és az óráját. Hevesen verő szívvel állapította meg, hogy a világosság utolsó órájának százhuszonegy percéből már csak néhány maradt hátra, és a napkorong lebukik az égbolton, elhozva a rettenetes éjszakát. Akármilyen fáradtnak is érezte magát abban a pillanatban, felpattant, és akár egy őrült, rohanni kezdett a fák között arra, amerről jött. Biztos volt benne, hogy a tisztás, ahol tábort vertek, ott van valahol a bozótos túloldalán, csak kell találnia egy másik odavezető utat.
Ahogy a világosság utolsó percei is elteltek, fojtogató sötét borult az erdőre, a fák és bokrok alakjukat vesztették, és fekete masszává olvadtak össze, eltakarva előle az alkonyat utolsó fényeit. Kristálylámpáját magasra tartva, könnyeivel küszködve lépdelt előre, és rémülten rezzent össze minden apró neszre. Ezek már az árnyak, mormolta félhangosan, és kétségbeesésében társai nevét kiáltotta. De hiába is volt minden igyekezete, Werrun és Tangamera nem hallották őt. A sötétben kóborolva végleg elvesztette minden irányérzékét, és miután jó félórányi tévelygés után újra meghallotta a patak csobogását, térdre rogyva zokogni kezdett. Ezek szerint végig rossz irányba ment. Csak összevissza mászkált az erdőben, míg a táborhelyük egyre messzebb került tőle, és végül elnyelte a sűrű rengeteg.
Aznap éjjel Syn kiáltásaitól visszhangzott az erdő. A férfi a patak túloldalán álló sziklák tövébe kuporodott, és félelmében hangosan sírt és káromkodott, közben néha-néha egy imát is belekiáltva az éjszakába. Összegömbölyödve a kemény kőhöz lapult, üres tekintettel bámulva a kristálylámpa halványan pislogó fényébe. Körülötte mindenfelé árnyak cikáztak az éjszakában, hallani vélte vérfagyasztó sóhajukat, és érezte orrában oszló testük bűzét. Hiába vette elő az őrzőlángját, a gyújtószerkezet Werrunnél maradt, így a gyertya nem volt több holmi értéktelen kacatnál. Utolsó reménye a lámpása volt, ám ahogy múlt az éjszaka, úgy fogyott annak is a fénye, míg végül egy utolsó pislákolt, és kihunyt.
Az igazi rémálom csak ezután jött el. Félig józanul, félig hallucinálva érzékelte, amint az árnyak körbeveszik őt, és hiába is kiabált segítségért, csapkodott és rúgkapált maga körül, megragadták őt, és húzni kezdték magukkal rettenetes árnyviláguk felé. Karmaik fájó sebeket martak a bőrébe, és szinte érezte inge alatt, amint karjából vér serken ki. Elővette az oldalán lógó tőrét, és hisztérikusan vagdalkozott maga körül a sötétben, mire úgy tűnt, az éjszaka szellemei valóban meghátrálnak egy pillanatra. Ám egy szempillantás múlva, alighogy felocsúdott rémületéből, újra rávetették magukat, hogy széttépjék, szétszaggassák és magukkal rángassák holt birodalmukba.



7. fejezet
Salmis

A Márványterem némaságba burkolózott, miközben a Tanács tagjai bevonultak, csak tompán visszhangzó lépteik törték meg a csendet, amint elfoglalták a helyüket az emelvényen. Salmis maga is fejet hajtott előttük, majd leült a számára kijelölt ülésre a tanácstagok jobbján. Fejét nehéznek érezte, és ólmos fáradtság telepedett rá a hosszú utazástól. Szinte alig kelt fel még a nap, amikor elindultak Liwymből, és az egész napot a köves utakon zötykölődő gőzjárművön töltötte, hogy késő délutánra ideérjen a fővárosba, és kíséretével együtt beszámoljon a történtekről.
A kör alakú helyiség falához tolt padok szinte mind megteltek, a férfi akármerre nézett, mindenhol bő taláros, kék és zöld hajú embereket látott. Többségük ismerős arc, az atlantysi akadémia mestere volt, de megjelent a Nagygyűlés néhány bizalmat élvező tagja és pár független bíra is. Salmis idegesen nyelt egyet, leküzdve a torkában egyre növekvő gombócot, ahogyan körbepillantott az egybegyűlt férfiakon és nőkön. Nem jó jel, hogy máris ilyen sokan tudnak róla. Neki azt ígérték, hogy privát meghallgatás lesz a Tanács és legfeljebb néhány bennfentes részvételével. Oldalra pillantott, tekintete találkozott Roen Taranyméval. A laskirymi aggódva ráncolta homlokát, pillantása elárulta, hogy ugyanattól tartott, mint Salmis. A hír ki fog innen szivárogni, és akkor mind nekik, mind Marya Ygranának beláthatatlan következményekkel kell szembenézniük.
Amint mindenki helyet foglalt, a kétszárnyú faajtó ismét kitárult, és az atlantysi Gárda egy-egy harcosa által közrefogva belépett Gowen Farym. Az idős mestert ma reggel vették őrizetbe liwymi házában, és ide a fővárosba már gyanúsítottként, szent kötelezettségei elmulasztásának és tanítványával való kivételezésének vádjával érkezett. Salmis alaposan szemügyre vette a férfit. Ráncos arca semmiféle érzelmet nem tükrözött, jégkék szeme tökéletes nyugalmat árasztott, ahogyan Zarronra nézett. A gárdisták egy széket toltak a Márványterem közepére, pontosan az emelvény elé, de Farym rá se nézett, botjára támaszkodva fejét büszkén felszegve állt a Tanács színe előtt. A főtanácsos félig megvető, félig szánakozó pillantással végigmérte őt, majd körbenézett a termen. Egy pillanatig még kivárt, aztán megköszörülte a torkát, és belekezdett mondandójába.
-         Mint mindannyian tudják, egy igen súlyos, halasztást nem tűrő ügy miatt hívtuk össze ezt a rendkívüli gyűlést. A tegnapi nap során tudomásomra jutott, hogy olyan, az egész szigetet érintő események történtek Liwymben az új őrzők kiválasztása során, amelyek azonnali megoldást kívánnak.
A termet izgatott pusmogás töltötte be, azonban Zarron arca tökéletesen érzelemmentesnek tűnt, akár egy maszk. Hangja monotonon, szinte unottan csengett a terem rideg kőfalai között, kancsal szemével megállás nélkül vizslatta az egybegyűlteket. Salmist szinte a hideg is kirázta, ahogyan a férfi egy pillanatra rajta felejtette tekintetét. Sosem kedvelte különösebben a főtanácsost, sőt, néhanapján egészen rossz embernek tartotta, de azt mégis érzékelte, hogy a férfi viselkedése megváltozott. Valami nem stimmelt vele.
-         Gowen Farym. – Zarron szája sarkában furcsa félmosoly jelent meg egy pillanatra. – Mondja csak, ismeri Marya Ygranát?
Az idős mester kihúzta magát, elszántan, már-már kihívóan meredve a vele szemben állóra.
-         A legtehetségesebb tanítványom, évek óta nem találkoztam hozzá hasonló szorgalmas és okos lánnyal.
-         Akkor bizonyára azt is tudnia kell, hogy a maga nagyra becsült diákja annak ellenére vett részt az Utolsó Próbán, hogy nem sikerült az egyik vizsgája. A Nagy Erdőkben pedig saját kezűleg pusztította el a Nőstényfarkast, ezzel pedig hozzá került a Kristály tizenegyedig darabja.
A Márványtermen dühödt moraj söpört végig, a jelenlévők izgatottan összesúgtak, némelyikük arca leplezetlen félelmet tükrözött.
-         Istenkáromlás!
-         Halált érdemel!
-         A Forin-hegyre vele!
Zaklatott kiáltások hallatszottak mindenfelől, mire Zarron az öklével erélyesen az asztalra csapott. A helyiségben csend lett, és szinte kézzelfoghatóvá vált a feszültség.
-         Farym mester, tagadja-e, hogy ön engedte meg Marya Ygranának, hogy részt vegyen az Utolsó Próbán? – vette át a szót Gia Sermakh, a Tanács legifjabb tagja.
-         Nem tagadom – felelte határozottan a férfi. – És büszke vagyok rá, hogy szigetünknek ilyen bátor és tiszta szívű őrzője lesz.
Az egybegyűltek dühösen mordultak fel újra, mire Sermakh ellentmondást nem tűrve elkiáltotta magát.
-         Ha még egyszer egy szót is mer szólni valaki, kiürítettem a termet!
A nő szeme szinte villámlott a haragtól, ahogyan a vele szemben állóra meredt, és már szólásra nyitotta volna a száját, amikor Zarron közbevágott.
-         Maga igazán merész, Farym mester. Bátornak és tiszta szívűnek nevezni azt a lányt, aki ekkora veszélybe sodorta a szigetünket… - A férfi a fejét csóválta, majd váratlanul nevetésben tört ki, rideg kacaja visszaverődött a Márványterem kőfalairól. Salmis még innen is tisztán látta, amint a Tanács másik hat tagja ijedten összerezzen. – Atlantisznak nagy szerencséje van. – A főtanácsos felállt a helyéről, és kedélyes, már-már baráti hangnembe váltott. – Úgy tűnik, a Bölcsek tévedtek annak idején. Azt jövendölték, hogy a sziget egyensúlya megbomlik, és a Háló eltűnik, ha a tizenegyedik darab az emberek kezébe kerül. Nos, amint láthatják, már majdnem másfél nap telt el az incidens óta, és nagybecsű alkotásuk még mindig áll.
Kifelé mutatott a terem festett üvegablakain, ahol a jelenlévők világosan kivehették a Háló lágy, kékes vibrálását a horizont fölött.
-         Főtanácsos, tisztelettel szeretném felhívni a figyelmét arra – állt fel váratlanul Roen Taranym -, hogy a lány tettével istenkáromlást követett el, amely törvényeink szerint a legsúlyosabb vétségek közé tartozik, és halállal büntetendő.
A liwymi küldöttség több tagja is helyeslően bólogatott, többen Salmisra néztek megerősítésért, de a férfi némán ült a helyén, idegességében kék szakállát babrálta. Tudta, hogy Taranymnak igaza van, de valahogyan mégsem érezte helyesnek azt, ha kivégeznék Marya Ygranát.
-         Ön mit szól ehhez, Farym? – Zarron az idős mester felé fordult, hangja gúnyosan csengett, de a Mesterek mesterének az a benyomása támadt, mintha nagyon is jól szórakozna.
-         Ha tett is ilyet, bizonyára nem szándékosan – válaszolta az aggastyán nyugodtan. – Úgy vélem, puszta önvédelemről lehet szó. A farkas talán megtámadta őt, azt pedig nem várhatják el senkitől, hogy ne védje a saját életét.
-         Arról elfeledkezik, hogy a lánynak semmi keresnivalója nem lett volna a farkasok területén. Nyilván eltévedt az erdőben, ez pedig ismét felveti a kérdést, hogy mennyire is volt alkalmas arra, hogy részt vegyen az utolsó próbán!
-         Biztosíthatom róla, hogy sosem küldenék olyasvalakit szent erdeinkbe, aki nem áll készen rá. Marya pedig egyike a legnagyszerűbb tanítványaimnak. Valóban nem sikerült az egyik vizsgája, de ennek ellenére nem láttam akadályát, hogy őrzőjelöltté váljon.
-         Maga folyton csak ugyanazt ismételgeti, mester – pattant fel a helyéről Rivana Taruul, Zarron főtanácsos megbízott helyettese. – Mindannyian értjük a lány ellen felhozott vádakat és az ön álláspontját is, de ezzel nem jutunk előrébb. Engem inkább az érdekelne, mit is gondol az ügyről a Mesterek mestere. – Taruul Salmis felé sandított, kiragadva a férfit merengéséből. Kábán megrázta a fejét, és csak ebben a pillanatban fogta fel teljesen, hogy a teremben minden szempár rámered, mintha csak tőle reméltek volna megoldást. Salmis sóhajtott, elrendezte világoskék talárját, megigazította vékony, csontos csuklóján lógó karpereceket és láncokat, majd lassan felemelkedett.
-         Talán nem leszek most népszerű azzal, amit mondani akarok, de van egy szempont, amit mindenki elfelejteni látszik. Emlékeztetnem kell magukat arra, hogy Marya Ygrana elsőként kelt át a Nagy Erdőkön, és az ősi törvény szerint őrzővé vált, méghozzá az őrzők vezetőjévé. Kivégzése ugyanolyan istenkáromlásnak számít immár, mint a tett, amivel gyanúsítják.
Szavait döbbent csend követte a teremben. Úgy tűnt, erre az eshetőségre nem gondolt senki. Valóban, egy őrzőnek, a Bölcsek szent követének megölése akár gyilkosság által, akár törvényes úton, az egyik legsúlyosabb tett volt, amely romlást hozott Atlantiszra. A törvényhozók minden eszközzel igyekeztek elkerülni ezt az eshetőséget, és csak akkor alkalmazták, ha semmi más lehetőség nem akadt. A sziget történelmében csak öt őrzőt végeztek ki, a legutolsót, Moyn Dareqet éppen harminc évvel ezelőtt. Salmis emlékezett még az akkor java korban lévő ijesztő arcú, testes férfira, amint ott szerepel minden hírlap címoldalán. Dareq hatalmas mennyiségű pénzt sikkasztott el az ahoxeaqi Kistanácstól, villájában pedig orgiákat rendezett, ahol több nőt is megerőszakolt, így a Tanács ezek felett már nem hunyhatott szemet. Kivégzése után öt évig aszály sújtotta a szigetet, a termés egy része odalett, a gazdák tönkrementek, a hegyekben pedig éhínség pusztított. Vajon Marya bűnei megérnek ekkora áldozatot?
-         Nem lehet őrző, amíg nincsen felszentelve, és nem vett részt a Világosság Rituáléján – szólt közbe valaki a tömegből, de Salmis nem találta meg a hang forrását.
-         Olvassa csak el a Bölcsek Kódexét – felelte. – Abban pontosan benne áll, hogy őrzőnek számít az tíz ember, aki kiállta az Utolsó Próbát, és elsőként érkezett Liwym városába. De ha kételkedik bennem, kérdezze csak meg a Kódexet tanulmányozó magisztereket.
Izgatott pusmogás futott végig az egybegyűlteken, néhányan dühösen közbekiáltottak, de Salmis számára a tömeg csak egy arctalan masszává olvadt össze. Ostoba barmok, dohogott magában. Fel sem fogják, miféle súlyos döntést kell meghozni. De hát honnan is tudnák? Új őrzők választására generációnként egyszer kerül sor, ez idő alatt a Bölcsek idevonatkozó törvényei könnyen kikopnak az emlékezetből.
Csak sokára vette észre, hogy fent az emelvényen Zarron mosolyog. Ujjaival ráérősen dobolt az asztalon, mintha csak unatkozna, és mikor végre mindenki elhallgatott, felállt a helyéről.
-         Nos, úgy vélem, eleget hallott a Tanács. Egy kis időre visszavonulunk, hogy döntést hozzunk az ügyben. Addig is, hölgyeim és uraim, érezzék jól magukat!
Azzal sarkon fordult, lesétált az emelvényről, és a hátsó ajtón át távozott, mit sem törődve az egybegyűltek és a Tanács többi tagjának elképedt tekintetével.
***
Syn

Syn maga sem tudta, hogy hogyan élte túl az éjszakát. Reggel madárcsicsergésre, a patak lágy csobogására és füllesztő melegre ébredt, pontosan azon a sziklán, ahol az éjszaka beköszöntekor tábort vert. Hevesen kalapáló szívvel tápászkodott fel, és tapogatta végig mindenét. Feltűrte gyapjúingének ujját az árnyak által okozott sebek után kutatva, ám különös módon bőre ép volt és sima, és látszólag semmi baja nem esett az éjszaka. De hát az hogyan történhetett? Hiszen itt voltak az árnyak körülötte, érezte a jelenlétüket, a halott testükből jövő bűzt és a hosszú, karmokban végződő ujjaikat, amint a csuklója köré fonódnak! Hogyan lehet ő még mindig itt, és nem odalent az árnyak birodalmában?
Botorkálva elindult a sziklákon a patak felé, a feje nehéz volt, az éhség pedig szüntelenül mardosta belülről. Agyában lassan vánszorogtak a gondolatok, és csak most jutott eszébe, hogy tegnap dél óta egy falatot sem evett. Élelem sem volt nála, csak sok kulacsnyi víz, így aztán jobb híján mélyeket kortyolva igyekezett magához térni. A tudat, hogy a teste ép, a legkevésbé sem nyugtatta meg. Az árnyak talán az elméjét és a lelkét mérgezték meg, eltompították és összezavarták őt, hogy soha ne találjon ki ebből a rengetegből.
Lassan vonszolva magát átkelt a patakon, és beért a fák közé, fel sem fogva, hogy pontosan a felé a tisztás felé tart, ahol Werrunt és Tangamerát hagyta az éjjel. Céltalanul botorkált az erdőben, míg végül hosszas kóborlás után megérkezett a rétre, ahonnan fél nappal korábban elindult. A tölgyfa, ami alatt tegnap tábort vertek, elhagyatottan állt. Társai már minden bizonnyal órákkal korábban útra keltek, és talán már meg is érkeztek a városba.
Syn a fához sétált, és leült mellé a földre. Legszívesebben rohanni kezdett volna, végig a sűrű erdőn, át a dombokon a völgyig, ahol a tenger kezdődik, és a festői szépségű Liwym fekszik. Tudta, hogy odalent az álma megvalósulása várja őt, mégis úgy tűnt, minden akaraterejére szüksége van ahhoz, hogy megmozduljon. Lefeküdt a földre, és az eget kezdte el bámulni. Lassan komor fellegek kúsztak a nap elé, mind jobban és jobban elfedve előle. Ha nem indul most azonnal útnak, félő volt, hogy tájékozódási pont híján végleg elveszik a hatalmas rengetegben. De hát merre is indulhatna? Az erdő minden irányban a messzeségbe nyújtózkodott, és túl fáradtnak érezte magát ahhoz, hogy felmásszon egy fára, és a kivezető út után kutasson.
Éppen amikor már erőt vett volna a teljes kétségbeesés rajta, egy pergamendarabot sodort feléje a szél. Nagy nehezen négykézlábra küzdötte magát, és a térdig érő fűben a cetli után kúszott, mielőtt az ismét a magasba röppent, és eltűnt volna a fák ágai között. Egy rövid üzenet állt rajta, amelyet minden kétséget kizáróan Tangamera írt, a férfi felismerte gyöngybetűiről.
„Syn és Ruwyn!
Mind a ketten szívből reméljük, hogy épségben átvészeltétek valahol az éjszakát, és amint feljön a nap, visszataláltok a tisztáshoz. Mi a reggel első fényeinél útra keltünk, így nem biztos, hogy találkozunk, de ha siettek, még mindig van esélyetek őrzőkké válni. Innen egy ösvény vezet le Liwymbe, ami néhány órányi gyalogútra van északkeleti irányban. A csapás mellé jelzéseket tettünk, hogy könnyebben megtaláljátok.
A Bölcsek vigyázzanak rátok, és reméljük, mielőbb viszontlátunk titeket, barátaim!”
Barátaim…
Ahogy átfutotta a levelet, Synt egy csapásra mély bűntudat szállta meg. Az éjszaka sötét eseményei és a kétségbeesés közepette teljesen elfeledkezett Ruwynról, de most újra eszébe jutott, ahogyan tegnap otthagyta társát a patakparton. Kezét idegesen tördelve leült a fűbe, felhúzta a térdét, és maga elé meredt. Hogy juthatott egyáltalán ilyen az eszébe? Egy ilyen tett súlyos bűnnek minősül, ha kiderül, nem csak őrzőálmainak mondhat búcsút, hanem hosszú évekre a Forin-hegy valamelyik sötét cellájának fogja lesz. Mi lesz, ha Ruwyn kijut az erdőből, és elmondja, hogy mit tett? Ha Werrun és Tangamera megtudja…?
Syn erélyesen magára parancsolt, és felállt a földről. Ezt csak a lelkiismerete mondatja vele. Kicsi az esélye, hogy az az ügyefogyott Ruwyn valaha is kitalálna egyedül a rengetegből. Ha pedig így is lesz, azt mondja majd, a leszálló sötétségben vesztették el egymást. Sosem fog kiderülni, hogy valójában szándékosan csinálta. Az ő kis titka biztonságban van, soha senki sem fog róla tudomást szerezni.
***
Órákkal később más ismét az erdőben volt, és a Tangamera által a bokrokra vagy a fák alsóbb ágaira aggatott anyagdarabokat követte. A kimerültség szörnyű súllyal nehezedett rá, minden lépéssel egyre jobban és jobban a föld felé húzva őt, de nem mert lassítani. Rohamtempóban törtetett végig a fák között, lábai sajogtak a megerőltetéstől, talpa és a lábujjai véreztek a hegyes gallyaktól, de csak rohant előre, mintha semmi más nem számítana ezen a világon. Felváltva kapott hol a kulacsához, hol az órájához, és rettegve állapította meg, hogy milyen gyorsan is telik az idő. A világosság ötödik órája kezdődött el, és minduntalan csak az járt a fejében, hogy elkésett. Tíz ember. Ennyi jelöltből válhat őrző, a tíz leggyorsabból és legrátermettebből. Száztizenheten keltek útra, a verseny tehát óriási. Könnyen lehet, hogy máris oda minden esélye.
Nem tudott szabadulni a gondolattól, hogy mi lesz vele, ha nem lesz őrző, ez a rettenetes képzet minden értelmeset kiszorított elméjéből, néha még az éhséget és fáradtságot is elfeledtette vele. Akkor mindent elveszít. Elveszíti az otthonát, a szeretett édesanyját és nővéreit. Az apja kitagadja, és hátralévő életét nyomorogva töltheti majd Teruakh tartomány valamelyik eldugott falujában.
De ha megcsinálja, övé lesz az egész világ. Egyszerűen nincsen más választása.
Szinte örökkévalóságnak tűnt az eltelt idő, amióta belépett újra az erdőbe, amikor hirtelen ritkulni kezdtek a fák körülötte. Egy tisztásra sétált ki, és egyszerre fel sem fogta az elé táruló látványt. Előtte körben zöldellő dombok terültek el, amelyeket kelet felé fokozatosan kopár hegycsúcsok váltottak fel, a völgyben pedig fehérre meszelt falú, fatetős épületek álltak ameddig a szem ellátott. Úgy nézett ki, akár egy város. Ennek Liwymnek kell lennie!
Majd váratlanul hangzavart hallott a háta mögül, éljenző emberek gyűltek köré, feltámogatták, és a közelben várakozó, virágfüzérekkel díszített gőzkocsi felé kísérték. Győzelmi indulókat és az őrzőket dicsőítő énekeket énekeltek, de daluk nem jutott el Syn tudatáig. A férfi egyre csak mosolygott, hagyta, hogy a tömeg magával vigye és besegítse a járműbe. A diadal érzete édes volt, egyszerre elfeledtette vele minden kínját.
Mostantól így lesz ez már élete utolsó napjáig.
***
Salmis

Százöt perc volt még hátra a világosságból Salmis rézórája szerint, amikor a Tanács tagjai beléptek a Márványterembe, és ismét helyet foglaltak a pulpituson. Szemmel láthatóan feszengtek bíbor talárjukban, ahogyan leültek a díszesen faragott székekre, nyakukban függő és csuklóik körül tekerődző súlyos fémláncaik hangosan csilingeltek. Mintha eltűnt volna a délutáni magabiztosságuk, döbbent rá a Mesterek mestere, arcuk meggyötörtnek és fáradtnak tűnt. Kivéve Zarront. A főtanácsos vigyorgott, mosolya torz és ijesztő volt, minden jókedvet nélkülözve.
-         Hölgyeim, uraim! – kopogott párat az asztalon, mire mindenki elhallgatott a teremben. – A Tanács úgy gondolta, hogy a délutáni meghallgatás során elegendő információra tett szert, és döntést hozott Marya Ygrana ügyében.
Salmis visszafojtotta a lélegzetét, és megmarkolta az asztal sarkát. Tudta, hogy még ha fontos is, hogy minél nagyobb titokban maradjon az ügy, minden kétséget kizáróan törvényellenes, ami itt folyik. Egy ilyen kérdésben a Tanács nem hozhatna egyedül döntést, legalább a Bölcsek Kódexét tanulmányozó magiszterek véleményét ki kéne kérniük, sőt, ha bátrak lennének, az atlantysi Kistanácsot is összehívhatnák ezért. De Zarron zsarnok, ez a mai napon világossá vált számára. A vak is láthatta, hogy rákényszerítette az akaratát a másik hat tagra, akármi is legyen az.
-         Úgy gondoltuk, hogy maximálisan tiszteletben tartjuk szigetünk törvényeit és a Bölcsek akaratát, így Marya Ygranát elismerjük szigetünk őrzőjének, és felépülése után – már ha lesz ilyen – hivatalosan is felavatjuk.
A helyiségben többen is felszisszentek erre a kijelentésre, de kételyeinek senki sem mert hangot adni.
-         Ám nem fogja megkapni az őt megillető őrzők vezetője címet, még ha elsőként is kelt át a Nagy Erdőkön. Izwir tartományának válik felszentelt miyeiávájá, lakhelye pedig Ferevirben lesz, közvetlenül szent erdőségeink mellett. Így reménykedünk a Bölcsek igazságtételében.
Zarron szavai szinte mellbe vágták Salmist, és a férfi egész testében megborzongott. Sokan azonban csak üres tekintettel meredtek a főtanácsosra, minden bizonnyal fel sem fogva, hogy milyen súlyos sorsot szán Maryának a Tanács.
Izwir kicsi, jelentéktelen tartomány volt a sziget északnyugati felén, területét szinte teljes egészében a Nagy Erdők borította, a rengetegnek az a része, amelyet a farkasok földje is keresztezett. Zarron bizonyára úgy számolt, hogy ha már Maryát nem ítélhetik el, és végezhetik ki törvényesen, majd megteszik ezt Atlantisz szent állatai. Meg fogják őt találni, hiszen megérzik, hogy a Kristály tizenegyedik darabjának a birtokosa a közelükben van, és széttépik majd a lányt. Így a Kristály egyik darabja visszakerül jogos tulajdonosaihoz, a másik pedig hosszú időre a Jáde-barlang mélyén fog pihenni. Hátborzongató, de mégis nagyszerű terv, a főtanácsos éles elméjének bizonyítéka.
-         Ami pedig Gowen Farymot illeti, neki az atlantysi Független Bíróság előtt kell elszámolnia tettével. Ez a Tanács akarata a Bölcsek törvénye szerint.
-         Áldottak legyenek a Bölcsek – mormolták körben a teremben.
-         Áldottan legyenek – ismételte Salmis monotonon.

***

Syn

Syn Timakh jókedve olyan hirtelen múlt el, amint jött, helyét valamiféle különös nyomasztó érzés váltotta fel. Az ünneplő tömeg elhalkult mögötte, kiáltozásuk és énekük elveszett Liwym házai között, és végül teljesen egyedül maradt. A városba érkezésekor rögtön a Tanácsházára vitték, ahol enni és inni adtak neki, sebeit ellátták, és végre lepihenhetett. Amint ledőlt a díszes bíbor takaróval borított faragott díványra, nyomban el is aludt, mit sem törődve az Utolsó Próba további eseményeivel.
Amikor felébredt, odakint már lement a nap, és beköszöntött a sötétség első órája. Az egész épületben csend honolt, a szűk szobácskába valaki tiszta ruhát és egy mosdótálat készített számára, az asztalon pedig egy letakart faedényben ízletes nyúlragu gőzölgött. De sehol egy teremtett lelket sem talált, senkit, aki megmondaná, hogy mi lesz a teendője ezután.
Így hát jobb híján leült a kanapéra, és várt. A sötétség és csend lassan beborította az épületet, csak az éjszaka harmadik órájában nézett felé a Tanácsháza egyik szolgálója, aki meggyújtott egy őrzőlángot az ajtaja előtt, és egy kristálylámpát nyújtott át neki. De mielőtt Syn bármit is kérdezhetett volna tőle, a lány félénken lehajtotta fejét, és elsietett a folyosón.
A férfi zaklatottan járkált fel és alá a szobában, míg végül a fáradtság ismét győzedelmeskedett felette. Lefeküdt a díványra, és szinte azonnal elaludt, de álma nem volt nyugodt. Egész éjjel rémképek peregtek a szeme előtt, látta Ruwyn megkínzott és vádló arcát, amint az erdőben botorkál, látta Werrunt és Tangamerát a Forin-hegyi cellája előtt állni és gúnyosan nevetni, majd az árnyakat, ahogyan bekerítik őt, és oszladozó kezükkel a csuklója felé kapnak. Végül a patakparton találta magát annál a sziklánál, ahol az éjszakát töltötte. A fülét távoli morajlás hangja ütötte meg, a föld hirtelen remegni kezdett a lába alatt, és apró kövek hullottak a vállára és hátára. A patak vize felduzzadt és sáros folyammá vált, fadarabokat és köveket görgetve maga előtt, a pedig zaj egyre erősödött, szinte elviselhetetlenné vált. Már késő volt, amikor megpillantotta a forrását. Egy hatalmas árhullám csapott le a völgyre, letarolva maga előtt a fákat és sziklákat, kihalt pusztasággá változtatva az erdőt. Synnek esélye sem volt menekülni, az áradat könnyedén felkapta, és a kemény sziklafalhoz vágta, kiszorítva minden levegőt a tüdejéből. A férfi fuldokolva lélegzetvételért kapkodott, és kétségbeesetten belecsimpaszkodott egy fatörzsbe, ám a hullámok összecsaptak felette, és az áramlat egyre lejjebb és lejjebb húzta őt. Hiába kapálózott, nem tudott többé a felszínre úszni, és végül mindent elnyelt a hideg és sötétség.
Lihegve és verejtékben úszva ébredt fel. A vastag függönyök mögül világosság áradt be a szobába, az asztalra ezúttal pedig valaki édes gyümölcsöket, kecskesajtot és kenyeret rakott. Syn felült az ágyon, és megtörölte izzadságtól gyöngyöző homlokát. Csak egy álom volt, nyugtatta magát, még ha oly valóságosnak is tűnt. Csak a lelkiismerete ostromolja őt odabent még egy ideig, de amint végre őrzővé avatják, új élet fog kezdődni számára, és minden gyötrelmét maga mögött hagyja majd.
Ebben a pillanatban fogta fel, hogy a zaj, amit álmában hallott, nem a képzelete szüleménye, hanem nagyon is valóságos volt. Kintről jött, és ahogy az ablakhoz sietett, és elhúzta a függönyt, hatalmas tömeget pillantott meg, akik néhány feldíszített gőzkocsit álltak körbe. A mellettük álló emelvényen kilenc fiatal állt, akik lelkesen integettek az összegyűlt tömegnek, fejüket virágkoszorú, nyakukat és karjukat gyöngysorok ékesítették. Azonnal felismerte köztük Werrunt és Tangamerát. Az emberek körbeállták őket, tapsoltak, és győzelmi énekeket énekeltek, néhányan még sírtak is örömükben.
Syn pánikszerűen kirohant az ajtón, végig a folyosón, fel a lépcsőn, ki egészen a bejáratig, ahol a liwymi gárda néhány harcosa állta az útját.
-         Elnézést, kérem! – kiabálta torkaszakadtából, igyekezve túlharsogni a kinti zajt. – Engedjenek át, itt valami félreértés van! Én is őrző lettem, nekem is ott kéne legyek, de nem szólt senki!
Az őrök azonban lándzsájukkal útját állták, marcona tekintetük kifejezéstelenül meredt rá.
-         Kérem, várjanak meg! Beszélnem kell Liwym főmesterével! – kérlelte őket pániktól elhaló hangon, de azok mintha meg sem hallották volna.
-         Hogy hívják magát? – hallott meg maga mögött egy barátságos női hangot, mire riadtan hátrafordult.
-         Syn Timakh – lihegte kifulladva, mire a vele szemben álló értetlenkedve felvonta a szemöldökét, arcán szánakozó mosoly terült szét.
-         Valami félreértés lehet itt, Timakh úr. Ön nem lett őrző.
-         De… - Syn úgy érezte magát, mintha nyakon öntötték volna egy dézsa jeges vízzel. – Ott kint csak kilencen állnak, és én vagyok az egyetlen, akit itt a Tanácsházán szállásoltak el! Mondja, akkor hogy lehet az, hogy mégsem vált belőlem miyeion?
-         Nos, az a helyzet – kezdte lassan, és világosan látszott rajta, hogy kényelmetlenül érzi magát –, a tízedik őrző súlyosan megsebesült, és egy ideig kétséges volt, hogy életben marad-e. De mára már javulni látszik az állapota, így nincs okunk kételkedni benne, hogy teljesen rendbe jön, és maradéktalanul el tudja majd látni őrzői feladatait.
A férfi szemébe könnyek szöktek, és kis híján el is sírta volna magát, ha nem parancsol magára időben. Mintha egy vastag kőfal ereszkedett volna le közé és a Tanácsháza előtt álló kilenc ünnepelt közé.
-         De… Nem lehetne mégis…
-         Ön hivatalosan a tizenegyedik jelölt, aki átkelt a Nagy Erdőkön. Sajnálom.
Syn maga sem tudta, hogy meddig állt a hall közepén megsemmisülten maga elé meredve. A nő valamikor magára hagyta, és a gárdisták is hátat fordítottak neki, hogy visszavegyék kijelölt helyüket az épület bejáratánál. Homályosan érzékelte azt is, hogy az ifjú őrzők beszállnak a gőzkocsikba, hogy Atlantys felé vegyék az irányt, a tömeg pedig elkísérte őket egy darabon, éljenzésük visszhangzott az épületek között.

Csak vele nem törődött senki. A Tanácsháza lassan kiürült körülötte, utat engedve benne minden fájdalomnak és magánynak.