2017. július 5., szerda

Atlantisz hangjai - 5. fejezet

Halihó!

Tudom, rettenetesen bánom, hogy ilyen rég volt rész, de hiába van nyár és (elvileg) rettenetesen sok szabadidőm, mégis valahogy olyan döcögősen ment az írás. Folyton kitöröltek, újraírtam, átfogalmaztam a fejezetet, illetve az előzőeket is javítgattam kicsit, így viszonylag sok időbe telt a megírása, de szerintem megérte, és az eddigi kedvenc fejezetemet sikerült összehoznom. Nem egy mozgalmas rész, bepillantást nyerhettek Elon gondolataiba, titkaiba, és megismerkedhettek az atlantiszi technológiával is részletesebben, amelyről még lesz szó bőven a későbbiekben.
Szóval jó olvasást hozzá, remélem, elnyeri a tetszéseteket. :)


Salmis

-         Ki ez a lány? – mennydörögte Salmis ismét, mire a laskirymi Kistanács tagjai rémülten összenéztek. A liwymi Tanácsháza épületének szűkös, gyéren megvilágított alagsori termében néma csend uralkodott, mindenki lehajtott fejjel ácsorgott, a tanácstagok csak időnként eresztettek meg egy-egy bátortalan pillantást a Mesterek mestere felé. Majd végül Roen Taranym, a Kistanács vezetője összeszedte minden bátorságát, és a férfi elé lépett.
-         Nem tudjuk, uram. Csak annyit tudtunk ilyen rövid idő alatt kideríteni róla, hogy Marya Ygranának hívják, az atlantysi akadémiára járt, és Gowen Farym volt a mestere. A jó hír, uram, hogy Gowen Farym jelenleg itt tartózkodik Liwymben.
-         Azonnal kerítsék elő, és hozzák ide elém!
-         Már küldtünk embereket az értesítésére uram.
Salmis mélyen beszívta a levegőt, majd hosszan kifújta, és dühében akkorát csapott az asztalra, hogy azon hosszú repedés keletkezett, kezébe pedig éles fájdalom nyilallt.
-         Valóban így állunk? – dühöngött keserűségében. – Ma már minden jöttmentnek megengedik, hogy részt vegyen az Utolsó Próbán, és ne adjisten őrző legyen? Hát idáig süllyedtünk?
Lélegzetvételnyi szünetet tartott, villámló tekintete szinte átfúrta a Kistanács tagjait. Ők is ugyanolyan rémültek, mint én, futott át egy pillanatra az agyán. Ilyen még sosem történt a sziget történelmében, és egyikünk sem tudja, mi következik ezután.
-         Bizonyára Farym műve az egész – szólalt meg halk hangon a fal mellett ácsorgó, alacsony, köpcös férfi, akit Salmis nem ismert név szerint. – Öreg már, idén töltötte a hatvanadik napfordulót, talán nem volt eszénél, amikor hagyta, hogy ez a lány is eljöjjön.
-         És nézzük ezt el neki? – üvöltötte a Mesterek mestere magából kikelve. – Maguk felfogták, hogy mi történt ma? Marya Ygranánál megtaláltuk a Kristály tizenegyedik darabját, az ujjai között szorította, amikor kiért az erdőből! Sehogy máshogy nem kerülhetett hozzá, minthogy megölte a Nőstényfarkast! Értik egyáltalán, hogy mit jelent ez?
Salmis idegesen megtörölte a homlokát, és nagy kortyot ivott az asztalon álló gyümölcsborral töltött kehelyből.
-         Uraim, mi lesz velünk, ha holnap felébredünk, és a Háló már nem lesz felettünk? Ha a Kristály megszűnik energiát adni nekünk, a kristálylámpák kialszanak, és a gőzgépek leállnak? Egymástól elszigetelve és kétségbeesetten vergődve fogjuk várni, hogy az egyiptomiak újra eljöjjenek, és a földdel tegyék egyenlővé a szigetet?
Körbepillantott a teremben, mindenütt értetlen és rémült szempárokkal találta szemben magát.
-         Gondolom, nem kell emlékeztetnem magukat a Bölcsek utolsó szavaira. Megígértették velünk, hogy a tizenegyedik darab sosem jut emberek kezébe, különben a sziget egyensúlya felborul, és a Háló eltűnik. Ez szerencsére még nem történt meg, legalábbis napnyugtáig még nem. De ki tudja, mit hoz a reggel? Talán alighogy felkel a nap, a láthatáron már egyiptomi hajók fognak gyülekezni, csak arra várva, hogy ránk vethessék magukat.
-         Hagyjuk meghalni a lányt – szólalt meg ismét Roen Taranym. – Súlyos sérüléseket szenvedett, ha a gyógyítóink nem segítenek rajta, biztosan nem marad életben sokáig. A családjának majd azt mondjuk, hogy nem tudtuk megmenteni.
Salmis elfintorodott.
-         Azzal nem oldunk meg semmit. A Kristály darabja ettől még ugyanúgy nem fog visszakerülni a farkasokhoz. Ahhoz magának a jövendő Nőstényfarkasnak kellene széttépnie a lányt.
A férfi mélyet sóhajtott, és beletúrt kék hajtincseibe.
-         Akárhogyan is legyen majd, egy ilyen súlyos dolog kapcsán nem hozhatunk egyedül döntést. Holnap amint felkel a nap, útra kelünk Atlantysba, hogy a Tanács színe elé vigyük az ügyet.
-         Mi lesz addig a lánnyal? – kérdezte Taranym.
-         Szereztünk mellé gyógyítókat, ők majd gondját viselik. Egyebet jelenleg nem tehetünk.
Salmis hiába is igyekezett volna, képtelen volt elrejteni, hogy mennyire megrendült és minden ízében retteg, hogy mit hoz a holnapi nap. Nem akart feleslegesen pánikot kelteni, de úgy tűnt, már régen elkésett vele. Gondterhelt arcok néztek vissza rá minden irányból, a liwymi Kistanács tagjai pedig szinte lesték minden mozdulatát, mintha ő megoldást tudna adni bármire is.
-         Uraim, azt javaslom, hogy jobb, ha most pihenünk egyet az út előtt. A nap már lement, így nem tudnak már hazatérni otthonaikba, de a szolgálók előkészítették önöknek a legfelső emeleten lévő vendégszobákat. Holnap a világosság első órájának második negyedében itt találkozunk, kérem, legyenek pontosak! Amiről pedig itt ma szó volt, a legszigorúbb titoktartás alá esik. Ha bármi is kiszivárog innen, magam fogok gondoskodni arról, hogy az illető jó pár évre a Forin-hegy valamelyik cellájának a vendége legyen!
***
Elon

Elon nem is emlékezett rá, hogy egy kényelmetlen széken a falnak dőlve aludt el. Fejét támasztó karja fájt és zsibbadt, ahogyan kinyitotta a szemét, és próbált magához térni álmából. Fáradtan körbenézett, és megállapította, hogy a liwymi Tanácsháza legfelső emeletének folyosóján van. Az övén lógó rézóra szerint már a világosság második órája volt, és az ablakokat takaró függönyt félrehúzva csakugyan megpillantotta a nap sárgás korongját a hegyek fölé emelkedni. Ez azt jelentette, hogy igen sokat aludt, méghozzá szoba híján itt a folyosón, a Kistanács tagjainak szeme láttára. Ennél kínosabb dolgot el sem tudott volna képzelni, bizonyára jót mulathattak rajta, amikor elmentek mellette.
Elon megdörzsölte a szemét, megmozgatta minden tagját, hogy visszatérjen beléjük az élet, majd céltalanul elindult az egyik irányba. Salmis már bizonyára elindult a főváros, Atlantys felé a Kistanács tagjaival együtt, és csak annyit mondott neki, hogy tartsa szemmel a lányt, és gőzpostával küldjön neki mielőbb hírt, ha történne valami. A férfinak azonban minden porcikája irtózott a gondolattól, hogy abba a házba betegye a lábát, ahol eredetileg elszállásolták őket, és ahol Maryát is ápolták. Abban reménykedett, hogy senkinek sem fog feltűnni, ha itt marad a Tanácsházán egy darabig, és legalább a délelőttre felszívódhat az emberek elől.
Az épület ezen része komor és kihalt volt, elzárva a közemberek elől, arra tervezve, hogy átmeneti szállást nyújtson azok számára, akiket itt ért az éjszaka. A legtöbb atlantiszi házhoz hasonlóan a kőfalakat fehérre meszelték, a fapadlót élénk színű, kézzel szőtt szőnyegekkel borították, a kerek ablakok előtt pedig vastag függönyök lógtak, amelyeket éjjelente elhúztak, hogy az árnyak ne juthassanak be a házba. A famennyezetet tartó gerendákról rézkeretbe foglalt topáz kristálylámpák lógtak le, mellettük egy-egy feltekert rézhuzallal, amely a Jáde-hegyen található Kristály energiáját szállította el idáig. A lámpák folyamatosan égtek, de kékes fényüket most elnyomta az ablakokon beáramló napfény.
Elon elért az előcsarnokba levezető falépcsőhöz, de mivel semmi kedve nem volt olyan helyre menni, ahol másokkal is találkozhat, leült a legfelső fokra, szembe egy tengert ábrázoló fali freskóval, és a hűvös falnak támasztotta a fejét. Éhes volt, korgó gyomra szüntelenül emlékeztette rá, hogy ma még nem evett egy falatot sem, de nem vitte rá a lélek, hogy felálljon innen, és keressen egy inast, aki majd reggelit készít neki. A feje felett lógó kristálylámpa eltört, és a lépcsőfordulóra sötétség borult, de ez most valahogy remekül illett a hangulatához. Újra és újra felidéződött benne a tegnap este minden pillanata, és elszorult a torka, ahogyan látta maga előtt Marya Ygranát eszméletlenül, véresen, a kezében a Kristály tizenegyedik darabját szorítva. Miért, miért pont vele kellett mindez megtörténjen? Miért akart őrző lenni? Okos lány volt, mindemellett jó szándékú és kedves, és alacsony származása dacára a tulcandrai mesterek sokat reméltek tőle. De hogy Atlantysba menve miyeiának készüljön, és részt vegyen az Utolsó Próbán? Ez egyszerűen nem volt neki való, bőven meghaladta a képességeit. És lám, hová vezetett most mindez? Talán nem éri meg a holnapot.
Élénken emlékezett még arra az időre, amikor Marya az övé volt. Akkoriban ő volt a tulcandrai akadémia fényes csillaga, és bármelyik lányt könnyedén megkaphatta volna magának, de mégis őt választotta. Csendes volt, magának való, olyan, akár egy suta őzike, és Elon pontosan ezt szerette benne. Ha vele volt, nem kellett bizonyítania senkinek, egyszerűen csak minden kötöttség nélkül önmaga lehetett. Tudta, hogy Marya teljes szívéből szerette őt, és tulajdonképpen valahol mélyen belül ő is hasonlóan érzett iránta. De ezt sosem mondta, vagy mutatta ki bárhogyan, az a gyengeség jele lett volna. Inkább csak amolyan szórakozásnak fogta fel egy dolgot, élvezte, hogy ő, egy előkelő származású evenooi fiú hülyíthet egy egyszerű siguriai parasztlányt.
Persze azóta a világ más lett, Elon is érett felnőtté vált. De az idő kerekét nem lehet visszaforgatni, és a dolgokat meg nem történtté tenni, akárhogyan is szeretné. Különös, hogy hogy megváltozott minden, amióta utoljára látták egymást. Most Maryából lett magas rangú őrző, belőle pedig egy kitaszított senki.
-         Ranoo úrfi! Ranoo úrfi, itt van?
Elont Tya asszony, a Tanácsháza gondnokának éles hangja térítette magához sötét gondolataiból. Villámgyorsan felpattant a földről, és hiába is igyekezett mozdulatlanná dermedni, a lába alatt hangosan nyikorgó fapadló elárulta helyzetét. A termetes asszonyság egy pillanat alatt a fordulóban termett, és megkönnyebbülés suhant át ráncos, ősz hajszálak keresztezte arcán.
-         I… Itt vagyok – hebegte Elon némileg meglepetten, és próbálta összerendezni a gondolatait.
-         Maga igazi eltűnőművész, Elon úrfi! – torkolta le Tya asszony a vele szemben állót, de mégsem tűnt mérgesnek, ajkán halovány mosoly játszott. – Jó hírem van a maga számára! Megírhatja Salmis mesternek, hogy megérkeztek az első őrzők Liwymbe, egészen pontosan ketten, egy férfi és egy nő. Rewen Taq úgy véli, a többiek sem lehetnek már messze, napnyugtára talán ideér mindenki.
-         Ezek valóban jó hírek – motyogta a férfi elszoruló torokkal. – Meg… megírom Salmisnak.
-         Olyan különös ma, Elon úrfi – pillantott végig rajta kíváncsian az asszony. – Talán nem is örül?
-         De, persze. Nagy nap ez Atlantisz számára. – A férfi azonban nem mert a szemébe nézni. Nem akarta, hogy a gondnok észrevegye rajta, hogy mennyire is csalódott. – Mondja, Marya Ygrana hogy van?
-         Hogy kicsoda? – kérdezett vissza az asszonyság értetlenül, mire Elon a füle tövéig elvörösödött. Ezek szerint ő nem volt beavatva a tegnapi nap eseményeibe.
-         Semmi csak… - Az agyában lázasan kergették egymást a gondolatok. – Salmis rám bízott egy súlyos beteg lányt, kérte, hogy ügyeljek rá, amíg nincs itt. De akkor megyek, és megnézem magam.
Azzal köszönés nélkül sarkon fordult, és lesietett a lépcsőn, mielőtt Tya asszony tovább kérdezősködne.
Nagyszerű, még arra is alkalmatlan, hogy Salmis titkait megőrizze.
***
A nap már magasan járt a horizont felett, amikor kilépett a városszéli ház díszesen faragott faajtaján a macskaköves utcára, és a közelben lévő gőzposta épülete felé vette az irányt. A hét ötödik napja volt, vagyis munkaszüneti nap, az emberek behúzódtak a délelőtti fülledt meleg elől otthonaikba, hogy majd a világosság utolsó óráiban újra előmerészkedjenek, és együtt költsék el újév előtti ünnepi vacsorájukat. A város kihalt és csendes volt, de Elon nem bánta, hogy nem találkozott senkivel útja során. Hangulata borús volt, és maga is alig vallotta be magának, hogy valójában mennyire felzaklatták az elmúlt nap eseményei. Egyenesen a gyógyítókkal beszélt az imént, akik vajmi kevés megnyugtató hírrel szolgálhattak a számára. Marya Ygrana ereje óráról órára fogyott, sok vért veszített, és szörnyű láz gyötörte. Ők mindent megpróbáltak, bekötözték a sebeit, gyógyfüveket és penészgomba-kivonatot adtak neki, de mindhiába, állapota nem javult. Ha ez így folytatódik, holnap reggelre halott lesz.
Elon tudta, hogy talán ez lenne a legjobb megoldás Atlantisz számára, de mégis minden ízében rettegett, hogy bekövetkezik. Nem akarta, hogy a lány meghaljon, és mindent elkövetett volna annak az érdekében, hogy ezt megakadályozza, talán, ha elég bátor lenne, még a Tanács akaratával is szembemenne. Biztos volt benne, hogy Marya gyűlöli őt, de úgy érezte, tartozik neki. A múlt miatt.
Annyira a gondolataiba temetkezett, hogy észre se vette, amint a posta a többi ház fölé magasodó tornyos épületéhez ért. A kétszárnyú bejárat előtti kőlépcsőkön néhány liwymi álldogált, és beszélgetett elmélyülten valamiről. Egyiküket, egy magas, gyapjúnadrágot és fehér inget viselő, tetovált karú férfit felismerte; Roen Taranym tanácsadója volt az, aki ott volt tegnap a Tanácsházán. Látszólag kedélyesen csevegett két társnőjével, de ahogy elhaladtak egymás mellett, lopva komor pillantást váltottak. A férfi biccentett felé, majd megfordult, és társaságával elindult lefelé az utcán. Elon azonban ezekből a titkos jelekből mindent megértett. Roen Taranym is tud mindenről, és bizonyára kész bármit megtenni azért, hogy hatást gyakoroljon a Tanácsra, és meggyőzze őket arról, hogy Marya Ygrana nem maradhat életben.
Besietett az ajtón, és egy kör alakú, tágas terembe ért. Míves, festett mennyezetű kupola borult fölé, melynek festményei a Bölcsek történetét beszélték el, a falakba vájt színes üvegablakok pedig különös fénybe borították a helyiséget. Körben faasztalok álltak, amelyeket hímzett faliszőnyegekkel díszített, magas paravánok választottak el egymástól, mögöttük pedig egy-egy drótkötélen ott függtek sorban a gőzkocsik, amelyek néhány óra alatt képesek voltak a sziget bármelyik szegletébe eljuttatni üzenetüket.
Úgy tűnik, igaz a mondás, miszerint minden városban két épület a legszebb: a gőzposta és a Tanácsháza. Elon elidőzött egy pillanatig a hely szépségén, majd határozott léptekkel megindult az egyik üres asztal felé, léptei megtörték a csendet, és már-már bántóan hangosan kopogtak a márványpadlón. Felkapta a paravánra akasztott kristálylámpát, leült a kényelmes, párnázott székre, majd pergament és tollat ragadott, és írni kezdett. Megírta Salmisnak, hogy az első négy őrző már megérkezett, és a sejtése valóban beigazolódott, miszerint Werrun Talleus lett az őrzők vezetője, Rewen Taq, Liwym főmestere pedig mindent kézben tart. Azon kapta magát, hogy csak ír és ír minél terjengősebben, már majdnem fél oldalt televésett dülöngélő betűivel, de Maryáról még mindig nem ejtett egy szót sem.
Nagyot sóhajtott, és beletúrt szőke tincseibe. Szíve nehéz volt, akár a kő.
A lány állapota változatlan.
Végül csak ennyit bírt leírni. Salmis ebből is érteni fogja.
Összetekerte, és viasszal lepecsételte a levelet, majd felállt, a fal mellett álló gőzkocsihoz sétált, amelyen az „Atlantys” felirat díszelgett, és beletette a küldeményt. A mellette levő fémszerkezetbe egy tizenegy lyres érmét dobott, mire az nyikorogva életre kelt, és egy apró, réz tartóba ágyazott topázkristályt dobott ki magából. Ez volt a gőzgépek lelke. Elnyelte a Kristály energiáját, és vizet gőzzé alakítva hajtotta ezeket a különös szerkezeteket egészen úti céljukig.
Elon betette a topázt a gőzkocsiba, mire az éktelen robajjal és füsttel kísérve mozgásba lendült, először lassan, majd egyre gyorsabban és gyorsabban siklott végig a drótpályán, amely a fővárosig vezetett. A férfi félelemmel vegyes megnyugvással nézett utána, egészen addig, míg az ki nem ért az épületből, és bele nem veszett a ragyogó kék horizontba. Csak reménykedhetett benne, hogy a címzettnek lesz elég bátorsága és józan esze, és minden tudásával azon lesz, hogy megkíméljék Marya Ygrana életét. 

2017. június 22., csütörtök

Il Capitano - Angelo Marcelli



Sziasztok!

Mint látjátok, meg is hoztam a következő részt, ám ez némileg másabb, mint az eddigiek. Eredetileg a saját szórakozásomra írogattam rövidebb novellákat a történethez más szereplők szemszögéből, ám később rájöttem, hogy ezeknek a szösszeneteknek nagyon is fontos szerepük van a sztori alakulásában, ugyanis néhol csak így érthető meg, hogy mi volt a motivációjuk, és miért tettek valamit. Így ezek a novellák a történet szerves részévé váltak, és itt is lenne az első, ami Angelo Marcelli szemszögéből íródott, és a válogató eseményeit mutatja be, ahogy ő látta. Jó olvasást hozzá, remélem, elnyeri a tetszéseteket! :)

ölel: Amy

u.i.: Készülök nemsokára némi meglepetéssel, szóval megéri figyelni a bejegyzéseket. :)




Marcellinek hosszú napja volt. Rengeteg artistajelölt jött el az Il Capitanóba, hogy felvételizzen és reménybeli jövendő tag legyen, de az igazgató borzasztóan el volt keseredve. Ha így megy tovább, nem lesz utánpótlás, és hamarosan egy jó artista sem fog maradni a társulatban.
Délután fél négyre már mindenki bemutatta a számát, és csak arra vártak, hogy kiválasszák azt a pár embert, aki majd bekerülhet próbaidőre a cirkuszhoz. Az igazgató fáradtan dőlt hátra, és szórakozottan lapozgatta a jelöltek dokumentumait, illetve mindenféle papírokat. Mellette Violet Kingston és Sergej Oguljakov elmélyülten csevegtek valamiről, Rosa Rayne pedig a jelentkezők névsorát böngészte.
- Vannak köztük tehetségesek – jegyezte meg halkan. Marcelli gúnyosan felhorkantott.
- Az lehet, de mindegyikük kevés a Capitanóhoz. Egyikükben sincsen meg az a plusz, az a kisugárzás, az az előadásmód, ami ahhoz kell, hogy kiemelkedjenek a középszerű artisták közül. Kiöregszik a társulatunk, ha ez így fog menni, és a cirkusznak leáldozik. – Rosa erre elhallgatott, és a tizenkét nevet bámulta a lap tetején. Igen, már elvileg megvolt, hogy kiket vesznek fel, de még át kellett beszélniük az egészet. Marcellinek nem volt túlzottan nagy kedve hozzá, mivel egyikükben sem látott fantáziát. Már régóta kereste azokat a fiatal artistákat, akik újra fellendítik a cirkuszt és akik által az Il Capitano visszanyeri a régi hírnevét, de csalódottan be kellett látnia, hogy ezúttal sem járt sikerrel.
Pont amilyen volt Zviad Toroshvili korában. De most nem azt a kort éljük.
Marcelli már éppen nosztalgikus gondolataiba merült volna, amikor váratlanul kinyílt az ajtó, és Félician Betranche lépett be a kis helyiségbe. Az igazgató kurtán biccentett neki, miközben összehúzta a szemöldökét. Nem szívelte Féliciant, és szíve szerint sosem vette volna fel, de az apja túl nagy bevételi forrást jelent a cirkusznak, így kénytelen volt így tenni. A francia fiú azonban újra és újra bebizonyította, hogy nem különb az apjánál, és semmi keresnivalója nem lenne a társulatnál.
Félician nem szólt egy szót sem senkihez, hanem a fal mellé támaszkodott és feszülten figyelt. Marcelli csodálkozott, hogy mit keres ilyenkor bent a cirkuszban, hiszen ma mindenkinek pihenőnapja van, és már-már rászólt volna, hogy menjen haza. De végül mégsem küldte el. Végül is Félician eléggé fontos része a társulatnak, szíve joga van hozzá, hogy itt legyen. Még akkor is, ha ő személy szerint nagyon nem örült neki.
Talán a srácnak nincsen is élete a cirkuszon kívül.
A kis helyiségre csend telepedett, mintha mindenki várt volna valamire. Rosa Rayne még mindig a jelöltek iratait böngészte, Violet Kingston elégedetten dőlt hátra a székében és a telefonjával babrált, Oguljakov pedig mereven bámult a semmibe. Csak a mellette ülő Tony Batter, a cirkusz menedzsere fészkelődött idegesen a székén, és szemmel láthatóan nagyon várta már, hogy mehessen haza. Még nem, gondolta magában Marcelli. Még át kell gondolnom a dolgokat.
A csendet végül Oguljakov törte meg.
- Hozok egy kávét magamnak – mondta jellegzetes oroszos akcentussal, majd felállt és kisétált a teremből.
Marcelli nem válaszolt. A gondolataiba mélyedve újra és újra felidézte magában a cirkusz víg napjait, amikor csak úgy tolongtak az artistajelöltek, és egész Amerikából a nagyobb artistaiskolák növendékei ide akartak bekerülni. Ő még emlékezhetett ezekre az időkre, hiszen sokáig maga is artista volt sok más kitűnő és világhírű kiválóság oldalán. Az apja, Giuseppe Marcelli igazgatósága alatt virágzott a cirkusz, és habár nem kedvelte az öreget, hiszen sok nyomorúságot okozott neki, azt el kellett ismerje, hogy nagyon értett ahhoz, amit csinált. De az idősebb Marcelli váratlanul meghalt. És ő úgy érezte, nem képes úgy vezetni a társulatot, ahogyan az apja annak idején. Kéne valami – sőt inkább valaki, aki új erőt ad az Il Capitanónak. De nem volt senki ilyen, és Marcelli már-már kezdte feladni. Túl sok erejét felemésztette már ez az egész. Talán itt az ideje, hogy nyugdíjba vonuljon.
Merengéséből beszéd zaja zökkentette ki. Az ajtó felé pillantott, ahonnan a hangokat vélte hallani, és felismerte Oguljakov hangját, amint egy lánnyal beszél.
- Azzal sajnos elkésett kisasszony. Már véget ért a meghallgatás!
- De kérem! Én nem tudtam hamarabb jönni! – A lány hangja kétségbeesetten csengett, úgy tűnt már-már elsírja magát. Marcelli kérdőn nézett Rosára, aki előtt ott tornyosult az összes jelentkező papírja.
- Nincsen már más – mondta a nő halkan, és várakozásteljesen az igazgatóra nézett. Marcelli habozott. Már túl fáradt és elkeseredett volt még egy jelentkezőhöz, de valami rejtélyes belső hang azt súgta, hogy engedje be a lányt. Ugyanakkor elvileg nem tehette meg volna, hiszen a lány nem jelentkezett előre, a neve nem volt benne a névsorban. Fogalma sem volt, hogy mit tegyen. Hol Rosára, hol Violetre, hol pedig Tonyra nézett, de mindegyikük tőle várta a helyzet megoldását. Az ajtó felé pillantott, ahol a lány még mindig kérlelte Sergejt, hogy hadd mutassa be a számát.
Marcelli úgy döntött, hallgat a megérzéseire. Felpattant az asztaltól, és az ajtó felé vette az irányt, bár elvileg nem tehette volna, amit most tenni akart.
- Ugyan Sergej, hagyd szegényt! Engedd be! – mondta kissé könnyedebb hangon, mire Sergej félreállt az útból.
- Szóval lássuk a mi későnket! – Marcelli visszaült az asztal mellé, és tekintetét a lányra emelte. – Hogy is hívnak, ifjú hölgy?
A lány azonban nem válaszolt, hanem a pillantását megszeppenten és kissé zavartan végigjáratta a zsűri asztalán. Mintha várt volna valamire.
Marcelli alaposan végigmérte a lányt, és elcsodálkozott némileg azon, hogy hogyan kerülhetett ide az Il Capitano válogatására. Úgy tűnt sokkal inkább, mintha eltévedt volna, és egy puccos fogadásról jövet tévedt ide. Meglehetősen elegáns, bordó ruhát viselt, haját lazán felfogta, külseje kissé ziláltabb volt, kezében egy hatalmas táskát szorongatott. Biztosan sietett valahonnan. Az igazgató viszont roppantul elcsodálkozott rajta, hogy a lány egyáltalán nem volt artistaalkat. Vékony volt és valamennyire izmos is, de nem bírt az artisták szokásos, kidolgozott izomzatával, és olyan jó erőnlétben sem lehetett, mint egy hasonló korú artistanövendék.
- Szóval hogy is hívnak? – kérdezte meg még egyszer, miután a lány nem válaszolt. Hallotta, hogy maga mellett Violet felnevet, Sergej pedig rosszallóan sóhajt egyet.
- Öhm… Sofia. Sofia Toroshvili.
Marcelli nyelt egyet, és úgy érezte, megfordul vele a világ. Toroshvili? Összenézett Rosával.
- Toroshvili? Hány éves is vagy?
- Tizennyolc múltam – felelte a lány olyan halkan, hogy Marcellinek koncentrálnia kellett, nehogy egyetlen szavát is elmulassza.
- Mondd csak, nem rokonod véletlenül Zviad Toroshvili?
- De igen. Ő az apám.
- Az apád? – Marcelli érezte, hogy kiszárad a torka, és a szíve hevesebben ver. Újra megfordult vele a világ. Emlékezett egy aprócska, törékeny kislányra, akit Zviad gyakran magával hozott az edzésekre, és felrémlett benne Tabitha, amint a kislányát, egy aranyos, sötétszőke hajú kislányt az ölében tartja, aki olyan nagy szemekkel nézte az édesapját. És akire Zviad mindig olyan büszke volt. De azután a végzetes baleset után nem hallott egyikükről sem. Tabitha eltűnt, és nem is jelentkezett utána többé. De most…
Közelebb hajolt a lányhoz, és alaposabban szemügyre vette. Tényleg volt a vonásaiban valami, ami Zviadra emlékeztette, bár minden inkább Tabithára hasonlított. Hasonló árnyalatú sötétszőke haja, zöld szeme és arcvonásai voltak, akárcsak édesanyjának.
Ó, Tabitha… Mintha őt látta volna meg egy pillanatra a lányban. Az érzelmek megrohanták hirtelen, és borzasztóan kellett uralkodnia magán, hogy elfojtsa őket. Még most is a fülében csengtek Zviad utolsó szavai, amiket a halála előtt intézett hozzá. Hiszen megígérte neki. Megfogadta, hogy vigyázni fog a kis Sofira, és mindent meg fog tenni azért, hogy a kislányból híres artista legyen. Ez volt a férfi utolsó kívánsága feléje, mielőtt halálos balesetet szenvedett volna, és ő nem tudta teljesíteni.
Egészen a mai napig.
Eldöntötte, hogy mindenképpen felveszi, akármit is mutat itt most be. Sofiának a társulatban van a helye, ahol vigyázhat rá és egyengetheti az útját. Többé nem veszítheti őt szem elől!

2017. június 14., szerda

Atlantisz hangjai - 4. fejezet

Halihó!

Nos mint ígértem, kissé megkésve ugyan, de meghoztam az Atlantisz hangjainak következő fejezetét. Tudom, nagyon rég volt új rész, és köszönöm a türelmeteket, cserébe viszont igyekeztem egy hosszú és mozgalmas fejezetet írni. Ez nagyjából sikerült is, és szerintem ez eddig a történet legfontosabb jelenete, olyan események történnek itt, amelyeknek nagy szerepük lesz a későbbiek során. Szóval jó olvasást hozzá, remélem, elnyeri a tetszéseteket!

ölel mindenkit: Amy




Marya

Kimerültség.
Ez az egy szó jelentette Marya számára az egész világot. Elcsigázottan tette egyik lábát a másik elé, körülötte az erdő zöld foltok kavalkádjává olvadt össze, szinte alig fogta fel, hogy merre is jár. Az egész napos meneteléstől sajgott mindene, a feje lüktetett a hőségtől és fáradtságtól, a torka kiszáradt, a gyomra pedig annyira üres volt, hogy az már szinte fizikai fájdalmat okozott neki. De nem mert lassítani. Az egész éjszakát azzal töltötte, hogy a Nőstényfarkast követve próbált átkelni az erdőn, és azután sem pihent meg, hogy felkelt a nap, és elkezdődtek a világosság hosszú órái. Rettegett attól, hogyha akár csak egy pillanatra is megáll, talán még álomba talál szenderülni, és akkor elveszik újra a hatalmas rengetegben. Most ugyan tudott a nap állása alapján tájékozódni, de ismét sötét felhők gyűltek a horizonton, félő volt, hogy eltakarják előle, és újra magára marad a sűrű erdőben.
Különben is, abban egyáltalán nem lehetett biztos, hogy valóban jó irányba halad-e. Liwym egy aprócska, jelentéktelen város volt a sziget északi felén, amely közvetlenül a Nagy Erdők mellett feküdt, és pont északra volt található a Succan tótól, ahonnan a próba résztvevői elindultak. Ám az is lehet, hogy iránytű híján már réges-rég letért a megfelelő irányról, és ha ki is talál az erdőből, több napi járófölddel elkerüli Liwymet. Talán egy kicsit kelet felé és kéne mennie. Vagy nyugatra. Vagy egyszerűen feladnia az egészet.
Végül nem bírta tovább, egy tisztásra érvén lábai felmondták a szolgálatot. Nagy nehezen elvánszorgott a közelben csörgedező kristálytiszta vizű hegyi patakig, megmerítette a kulacsát, és mohó kortyokkal itta ki belőle az éltető vizet. Majd nedves kezével végigsimított az arcán és vörösesszőke haján, és lassan érezte, amint kezd visszatérni belé az élet. A fatörzsnek támasztotta a hátát, mit sem törődve összekoszolódó ruhájával, és hagyta, hogy az erdő felől érkező hűvös szellő átjárja minden tagját. Halálosan fáradt és kimerült volt, mintha minden csepp energia elpárolgott volna belőle. Úgy érezte magát, mintha hosszú téli betegség készülne kitörni rajta, és leküzdhetetlen késztetés kerítette hatalmába, hogy elnyúljon az árnyékban, és aludjon egyet. Talán túl vakmerő volt, és mégsem kellett volna hagynia, hogy tegnap éjjel a csillagok úgy megrészegítsék. Lehet, hogy az Éjszaka Árnyai mégis megtalálták őt?
Akárhogyan is legyen, össze kell szednie magát, és minél hamarabb ki kell jutnia ebből a rengetegből. Az erdő ezen része sűrű és kihalt volt, és nemhogy másik őrzőjelölttel, de még vadakkal sem nagyon találkozott útja során. A fák lombkoronájában nem csicseregtek a madarak, az avar nem zörgött az apró állatok lépteitől, csak a levelek susogtak vészjóslóan az időnként feltámadó szélben. Maryán különös nyugtalanság lett úrrá, mintha csak az egész hely azt sugallná, hogy rossz helyen van, ő nem való ide. Kábán megrázta a fejét, és talpra küzdötte magát. Csak képzelődik az éhségtől. Nagyot kortyolt a kulacsából, megmosta az arcát, és elhatározta, hogy továbbindul egy darabon a patak mentén keletnek. De ezúttal jobban nyitva tartja majd a szemét.
Ekkor azonban valahonnan zaj ütötte meg a fülét, mintha egy állat rejtőzködött volna a háta mögötti bokrokban. Villámgyorsan megpördült, és a vállán lógó számszeríjához kapott. Célzásra emelte a fegyvert, és reménykedve nézett körbe, hátha egy őz, vagy nagyobb testű vad a hang forrása. Gyomra fájdalmasan megkordult a gondolatra, hogy ma még alig evett valamit, és óvatosan közelebb lépett. Lassan, tekintetét mindvégig a bokrokon tartva lehajolt, és egy botot vett fel a földről, hogy kiugrassza az állatot. Másik kezével az íj kioldóját markolva elhajította a fadarabot, és ahogy megzörrentek a falevelek, lőtt. Nagyon jó lövő volt, sosem tévesztette el a célt, és ez most sem volt másképp. Az állat felvonított, tántorgó léptekkel előmerészkedett búvóhelyéről, majd a lánytól alig pár lépésre, összerogyott, és kimúlt. A nyíl egyenesen a szeme között találta el, fejéből vékony patakban folyt a vér, üveges tekintete egyenesen Maryára meredt. Azonban nem őz volt, ahogyan azt remélte. Hanem egy ezüstös bundájú farkas, Atlantisz szent állatainak egyik példánya.
A lány torka összeszorult a rémülettől, ahogyan a tetemre nézett. Átkozta magát, amiért ilyen pontosan lőtt, és az állatnak esélye sem lett volna elmenekülni előle. A szigeten bűnnek számított farkast ölni, és emlékezett rá jól, hogy a mesterek szigorúan óva intették őket attól, hogy az ő területükre merészkedjenek. De mit tehetett volna? A farkasok földjét nem jelezte semmilyen határkő, ő pedig bizonyára letérhetett abban az őrült viharban az útról, és az erdő ezen tiltott részébe tévedt.
Kibuggyantak a könnyei, ahogyan közelebb lépett a farkashoz, letérdelt hozzá, és óvatosan kihúzta a fejébe fúródott nyílvesszőt. A keze remegett, ahogyan végigsimított a fenséges állat bundáján, ujjaival megérintve a kicsi, de halálosnak bizonyosodó sebet, amelyet lövésével okozott. Olyan ártatlannak tűnt, ahogyan ott feküdt előtte, ő pedig vétkesnek érezte magát. Idegesen letörölte a szeme sarkából a könnyeket, és felállt. A Bölcsek nem hagyják büntetlenül az ilyet, tudta jól. Már csak az a kérdés, vajon milyen formában kell majd elszenvednie a büntetést.
Elfordult a tetemtől, hogy továbbálljon, de abban a pillanatban földbe is gyökerezett a lába. Már késő volt. Az elpusztult állat falkatársai bizonyára meghallották a panaszos vonyítását, és amíg a lány nem figyelt, nesztelen léptekkel idegyűltek, bekerítették őt. Dühödten vicsorogtak rá, széles pofájukból előbukkantak erős metszőfogaik, sárga szemük megcsillant a felhőkön megtörő napfényben. Marya a tőréért nyúlt, és ösztönösen hátrált néhány lépést, bár tudta, hogy semmi esélye sem lehet ellenük. A farkasok erős, megtermett állatok voltak, és sokkal gyorsabban futottak, mint ő ebben az elcsigázott állapotban. A pánik a torkába kúszott, ahogyan óvatos léptekkel az erdő felé igyekezett, szíve erőteljes dobbanásokkal ostromolta a mellkasát odabentről. Kevés fájdalmasabb halált tudott elképzelni annál, mint hogy farkasok tépjék őt szét. Hiszen ha már eljutott idáig, nem végezheti most így!
Ekkor ismét neszt hallott a fák közül, és egy újabb farkas csatlakozott a falkához, de a lány azonnal felismerte, hogy ő más, mint a többiek. Dús, ezüstös bundája csillogott a napfényben, sokkal magasabb és termetesebb volt a többieknél, szeme pedig kék volt, akár a jég. A többiek tisztelettudóan visszahúzódtak, ahogyan elhaladt mellettük, és morogva megállt alig pár lépésnyire tőle. Marya csak ekkor vette észre a két szeme között csillogó apró tárgyat, és rémülten kapta a szája elé a kezét, hogy elfojtson egy feltörő sikolyt, ahogyan lassan eljutott a tudatáig a felismerés. De hiszen ez maga a Nőstényfarkas, az a homlokán pedig a Kristály tizenegyedik darabja!
Ahogyan minden atlantiszi, ő is jól ismerte a régi legendákat, miszerint miután a Hét Bölcs megteremtette a szigetet a világtól elzáró Hálót, tíz darabot lehasítottak az Atlantiszt védő Kristályból, és azokat a tíz legrátermettebb fiatalnak adták oda, hogy őrizzék a békét és rendet. Ők lettek később az első őrzők, akiket megannyi generáció követett már egészen a mai napig. De ennek során véletlenül lehasadt egy tizenegyedik darab is a Kristályból, és hogy a Bölcsek megőrizzék a sziget harmóniáját, ezt a farkasoknak hagyták örökül, és kikötötték, sosem kerülhet emberek birtokába. Különben a törékeny egyensúly felborulhat, a Háló pedig megsemmisül, és Atlantisz ismét védtelenné válik az egyiptomiakkal szemben.
A lány rémülten lépett hátrébb néhány lépést, és remegő kézzel leeresztette a tőrét. Kétségbeesetten gondolkozott azon, hogy hogyan jelezze feléjük, hogy csak véletlen műve volt az egész, és ő nem akart ártani a falkatársuknak, de hiábavaló volt minden igyekezete. A Nőstényfarkas fenyegetően morogva megállt előtte, a többiek pedig felsorakoztak mögötte, támadásra készülve.
Marya előtt egy pillanat alatt pergett le az egész élete. Szorosan megmarkolta a tőrét, és jobb ötlet híján lélekszakadva rohanni kezdett a fák között, nyomában az egész falkával. A Nőstényfarkas felvonyított mögötte, és alig pár lépésre követte őt, súlyos leheletét olykor egy-egy vérfagyasztó másodpercig érezni vélte a karján. Maga sem tudta, hogy merre fusson, hogyan meneküljön meg, csak rohant keresztül az erdőn, minden egyes lépésével egyre fogyott az ereje, és közeledett halálának pillanata. A farkasok roppant gyorsak, ő pedig kimerült volt az egész napos gyaloglástól, és tudta, hogy csak idő kérdése, mikor érik őt utol.
Majd végül minden olyan gyorsan történt. A rengeteg ezen része sűrű és sötét volt, így Marya későn vette észre az előtte lévő lejtős domboldalt. A lendület hevében a lába megcsúszott az esőtől nedves avaron, és éles fájdalom hasított az oldalába, ahogyan karjával tompítva az ütést előreesett. A nőstényfarkas rávetette magát, szétszaggatva karmaival a táskáját és kettétörve a számszeríját, és magával rántotta lefelé a lejtőn. A lány erején felül küzdött, hogy valahogyan lelökje, és kétségbeesetten kapálózott a kezével, hogy eltartsa magától a pofájából elővillanó éles fogakat, de a farkas erősebbnek bizonyult nála. Mellső mancsával a mellkasának támaszkodott, és Marya felordított, ahogyan erősen a jobb karjába harapott, és kiszakított egy darabot belőle. Szemébe könnyek szöktek, és azonnal megérezte a meleg vért végigfolyni a karján. Látása elhomályosodott, de nem akarta feladni, az élni akarás erősebb volt benne. Az állat újra beléharapott, ezúttal a vállába, ha lehet, még erősebben, és hallotta, ahogyan átszakítja az izmokat és inakat, és elroppantja a csontját. Újra felkiáltott fájdalmában, de mégis, abban a pillanatban hihetetlen erő szállta meg. Egy erőteljes mozdulattal kiszabadította bal karját az állat roppant súlya alól, és fel sem fogva, hogy mihez készül, szinte önkívületi állapotban a tőrét az oldalába mélyesztette.
Egyszer, kétszer, háromszor.
A farkas felüvöltött, oldalra tántorodott, Maryának szabad utat engedve, majd összerogyott. Még pihegett egy darabig, jégkék szeme üvegesen csillogott a fák koronája közt besütő halvány napfényben, majd végleg kimúlt. A lány remegve felkelt a földről, de abban a pillanatban össze is esett újra. A jobb karja égetett a fájdalomtól, mindene vérben úszott, és az utolsó csepp ereje is semmivé lett. Ködösen érzékelte, hogy a többi farkas, akik eddig a domb tetejéről figyelték az eseményeket, szinte megvadulva rohannak felé, hogy széttépjék őt, de ő csak magatehetetlenül feküdt a fa tövében. A világ foltokká olvadt össze számára, és valami megmagyarázhatatlan okból teljes nyugalom és béke kerítette hatalmába. Hát ilyen lenne az elmúlás? Vajon a Bölcsek magukhoz veszik, vagy végül az Árnyak kegyetlen birodalmában fogja végezni?
Ekkor azonban különös fénylést vett észre a szeme sarkából. Óriási erőfeszítések árán oldalra fordította a fejét, és tompán érzékelte, hogy a világosság a Nőstényfarkas felől jön. Az állat tündöklő fehér fényben úszott, amely beragyogta az erdőt, és ámulatba ejtette Maryát is. Úgy tűnt számára, hogy ez a legcsodálatosabb dolog, amit valaha látott, és egyszerre erős vágyat érzett aziránt, hogy odamehessen, megérinthesse, átölelje a fényt. Kinyújtotta a bal kezét, ami az előbb még olyan szorosan markolta a halálos sebet okozó tőrt, mire a fény forrása a magasra röppent, és egyenesen odalebegett hozzá. Egy pillanattal később megérezte a Kristály darabjának hűvös érintését a tenyerében, ujjai védelmezően rázáródtak a szent tárgyra.
-         A Kristály vérrel öröklődik tovább. Most már csak is hozzám tartozik – suttogta kábultan, de szinte fel sem fogta a szavakat, amelyeket kiejtett a száján. A kő hatalmas energiája átjárta a testét, új életet lehelt tagjaiba, és egy különös erő arra késztette, hogy felálljon, és előbb óvatosan, majd egyre gyorsabban és gyorsabban tegye egymás elé a lábait. A farkasok rohamosan közeledtek felé, és még mielőtt éppen beérhették volna, Marya sarkon fordult, és révületbe esve rohanni kezdett be a fák közé. Fogalma sem volt, hogy merre megy, csak hagyta, hogy a Kristály ereje vigye magával, mutassa meg neki a kiutat ebből az erdőből.
Végül a táj elmosódott képek sorozatává vált számára. A szeme lecsukódott, majd mindent elnyelt a sötétség.
***

Elon

Még egy óra volt hátra a világosság óráiból, de a hegyektől körülzárt Livymben máris sötét volt. Az Alcon-hegység legészakibb, sűrű erdőkkel és sziklákkal tarkított nyúlványai itt értek bele a tengerbe, festői tájat formálva maguk körül, de Elont mégsem tudta rabul ejteni a természet szépsége. A város feletti meredek domboldalon állt, nem messze a kanyargós úttól, ami a városba vezetett, és a messzeségbe nyúló fehérre meszelt házakat nézte. Liwym üres volt és unalmas, lakói szegények, akár az északiak többsége. Itt, a hatalmas hegyek által elzártan nem sok tennivalója akadt az embernek, és habár csak reggel érkeztek Salmisszal, ő máris unni kezdte magát. De nem tehetett mást, a férfi inasa és legfőbb segítője volt, egy ilyen fontos eseményről, mint az őrzők megérkezése a városba, nem maradhatott le.
A nap lassan lebukott a város fölé magasodó hegycsúcs fölött, és sötétség borult a tájra. Ideje volt indulnia, hogyha haza akart érni még sötétedés előtt, és nem akarta kockáztatni, hogy a napnyugta után előbújó árnyak megtalálják őt. Nagyot sóhajtott, ahogyan elindult lefelé a kikövezett úton, és hiába igyekezte oly gondosan elrejteni Salmis elől, a szíve tele volt keserűséggel. Vajon az őrzőjelöltek hogyan élték túl az éjszakát a Nagy Erdőkben? Ő képes lett-e volna rá? Valaha, sok napfordulóval ezelőtt, még ő is egy volt közülük, és talán az Őrzők vezetője megtisztelő címet is elnyerhette volna, ha másként alakulnak a dolgok.
Ha nem lett volna olyan ostoba…
Hiába kérte Salmist, hogy ez alkalommal hadd maradjon inkább Tulcandrában, a Mesterek Mestere ragaszkodott hozzá, hogy vele tartson. Pedig az idősebb férfi tisztában volt vele, hogy mennyi bánatot okoz neki ez az egész. Elon teljes szívéből haragudott rá, de nem tehetett mást, vele kellett tartania. Az egész élete Salmistól és az ő jóindulatától függött, nem kockáztathatta, hogy elbocsássa az engedetlenségéért.
A ház, ahol elszállásolták őket, nem messze innen a város szélén volt, egészen közel a Nagy Erdőkhöz. Az odáig tartó út is a sűrű rengeteg mellett vezetett, amely immár félhomályba burkolózott, és a szél időnként különös hangokat, levelek zörgését és állatok lépteit sodorta felé. Az Erdők az Éjszaka Árnyai számára tiltott, szent hely, mondták a tulcandrai akadémia mesterei, de Elon sosem hitt nekik. Önkéntelenül is összeszorult a torka, és megszaporázta a lépteit erre a gondolatra. Talán az árnyak máris lesben állnak a fák között, és csak arra várnak, hogy lemenjen a nap, és lecsaphassanak Liwymre.
A város határáig tartó utat már futólépésben tette meg, de alig, hogy lekanyarodott volna az útról, és beért volna a házak közé, furcsa érzés kerítette hatalmába. Lépteket vélt hallani az erdő felől, mintha valami követte volna. Torkában dobogott a szíve, ahogyan megállt, és lassan megfordult, hogy szembenézzen vele. Az övéhez kapott a tőréért, de csak az üres tokot markolta. Hát persze, hiszen otthon hagyta még Tulcandrában, úgy hitte, itt Liwymben nem lehet szüksége rá.
Rémülten tett pár lépést hátra, ahogyan az út menti alacsony fák ágai zörögni kezdtek, majd nem messze tőle a sötétségből egy alak bontakozott ki. Oldalra fordította a fejét, és megtorpant, ahogyan észrevette a férfit. Egy pillanatig farkasszemet néztek, majd az alak megtántorodott, és a földre zuhant.
Elon pánikszerűen rohant oda hozzá, és ahogy közelebb ért, már azt is ki tudta venni, hogy egy lány az. Fehér gyapjúruhája koszosan és szakadtan lógott róla, bőre sebes és fekete volt a rátapadt sártól, jobb karja pedig egészen a vállától a csuklójáig vérben úszott. A férfi azonnal felismerte a jövevényt; minden kétséget kizárólag csakis egy őrzőjelölt lehetett az, aki elsőként kelt át a Nagy Erdőkön.
Elon elkerekedett szemmel bámult végig az előtte fekvő vékonyka lányon. De hát ez lehetetlen, neki nem szabadna itt lennie! A leggyorsabb, legerősebb őrzőjelölteknek is legalább négy napba telik átszelni a rengeteget, és legkorábban is csak holnapra érnek Liwymbe!
-         Hé, hallasz engem? – térdelt le a lányhoz, és óvatosan megrázta a vállát, de az nem felelt. Akárhogyan is jutott el idáig, bizonyára minden erejét felemésztették a súlyos sérülések, amiket útközben szerezhetett, és azonnal el is ájult, ahogy kiért az erdőből. Félresöpörte hosszú, vörösesszőke haját az arcából, hogy megnézze, lélegzik-e egyáltalán még, de szinte abban a pillanatban rémülten hőkölt hátra. Kerekded arc, keskeny orr, túlságosan is jól ismert arcvonások. De hisz az nem lehet! Az nem lehet, hogy ez Marya Ygrana!
Elon pánikszerűen hátrált pár lépést, a kétségbeesés minden értelmes gondolatot kiszorított az agyából, még arról is megfeledkezett, hogy a lánynak minden bizonnyal sürgős segítségre lenne szüksége. De hisz annyi éve nem hallott semmit róla! Csak annyit tudott, otthagyta a tulcandrai akadémiát, és Atlantysba ment, hogy munkát találjon, és segítsen a szegénységben élő szülein! Az nem lehet, hogy mégis továbbtanult, és most… most őrző lett!
Döbbenetéből a lány ökölbeszorított kezéből kiszűrődő halovány fény térítette magához. Újfent letérdelt hozzá, nem kis erőfeszítés árán lefejtette az ujjait az aprócska kőről, amelyet eddig olyan elszántan szorított, de ahogy kezébe vette, azonnal el is ejtette. A tárgy szinte égette a bőrét, és ahogy a porban landolt, felragyogott, fénye elvakította a férfit egy pillanatra.
Elon jól tudta, hogy mit lát, mégsem akarta elhinni.
-         Salmis! Salmis! – Azonnal sarkon fordult, és otthagyva a lányt az úton, lélekszakadva rohanni kezdett a szállásuk felé, ahol reményei szerint megtalálhatta mesterét. Tudta, érezte mélyen belül, hogy nagyon komoly dolog történt, és Salmisnak azonnal tudomást kell szereznie róla.