Először is egy bejelenteni valóval kezdeném, nevezetesen hogy első helyezett lettem a Feketén-fehéren blog Blogdesign-versenyén. :) Ezúton is köszönöm nekik, igazán megtisztelő. :)
Mint látjátok, meghoztam az Atlantisz hangjai 10. fejezetét is, amely ezúttal Salmis szemszögéből íródott, és megismerkedhettek benne egy igen különleges szereplővel is. Remélem, elnyeri a tetszéseteket, jó olvasást hozzá!
Amiről még gondoltam, hogy szót kéne ejtenem, az az Il Capitano sorsa. Nos, már nagyon-nagyon rég nem hoztam belőle új fejezetet, azért nem, mert így utólag visszaolvasva mégsem találtam annyira jónak, hogy ismét publikáljam. Még 17 évesen kezdtem írni, azóta pedig fogalmazás és történetvezetés terén is fejlődtem, így ha most kezdeném írni, egészen biztosan máshogy írnám meg. Még gondolkodom rajta, hogy mi legyen a sorsa, addig is türelmeteket kérem. :)
üdv: Amy
Salmis
Salmis megborzongott, és önkéntelenül is
szorosabbra húzta magán bő ujjú gyapjúingét, ahogyan kilépett tulcandrai
rezidenciájának ajtaján a hajnali hidegbe. Igyekezett maga után olyan halkan
becsukni az épület ajtaját, ahogyan csak tudta, tartott attól, hogy az emeleti
kisszobában alvó Elont még felébresztené a zajjal. Inasa nem tudott arról, hogy
a férfi ma hosszú útra kel, és ez így is volt rendjén. Utazásának ideje és
célja szigorúan titkos volt még a sziget elöljárói előtt is.
Átvágott a hajnali harmattól nedves
gyepen, kilépett a kertje határán jelző fából faragott díszes kapun, és a házat
övező facsoport felé vette az irányt, ahol egy melléképületben a gőzkocsiját
tárolta. Maga felé fordította egy pillanatra az övén függő súlyos rézórát, és
elégedetten állapította meg, hogy még nagyon korán van, a nap éppen tizenhárom
perccel ezelőtt bukkant fel a horizonton. Ha minden rendben megy, még napnyugta
előtt ismét itthon lehet.
Átvágott a fák között, és egy röpke
pillanatra feltárult előtte a völgyben fekvő, álmából lassan ébredező
Tulcandra. Atlantisz második legnagyobb városa közvetlenül a türkizkék tenger
mellett terült el, fehér kőépületei és magas, márványból épült tornyai
ragyogtak a felkelő nap fényében. A mindenkori Mesterek mesterének rezidenciája
fenségesen tornyosult a házak fölé, hirdetve lakója felsőbbrendűségét. Ám
Salmis még sem érezte jogosnak ezt a kiváltságot, nem gondolta úgy, hogy
annyira különbözne a sziget többi lakójától. Kivéve egy dologban.
A fából ácsolt melléképületbe fény áradt
be, amint kitárta a kaput, és megcsillant a robosztus gőzkocsi réztestén.
Salmis azon kiváltságosok egyike volt Atlantiszban, akiknek rangjukból adódóan
saját kocsijuk lehetett, míg a szigetlakók többsége kénytelen volt a
menetrendszerű közösségi kocsikat használni, és vidéken inkább még mindig
szamárháton közlekedtek. Ez nem volt azonban mindig így; jó ötszáz éve, amikor
a gőzgépeket feltalálták, a gépipar hatalmas fejlődésnek indult, egy modern
jövő ígéretével, amelyben egy nap mindenki saját gőzgépet birtokolhat majd. Ám
gyorsan kiderült, hogy a szigeten nem található ennyi nyersanyag, és a fém
hamar hiánycikk lett. Száztizenhárom éve pedig az utolsó ércbánya is kimerült,
és már csak olyan helyeken maradtak tartalékok, amiket az atlantisziak
jelenlegi technológiájukkal nem tudtak kibányászni. Így csak ott alkalmaztak
gőzgépeket, ahol elengedhetetlen volt, és gőzkocsiból sem gyártottak újat már
évek óta. Az övé még működött, de talán idő kérdése, és megadja magát.
Salmis felnyitotta a gőzgép fedelét, és
behelyezte a topázkristályt, amely elnyelve a Kristály energiáját, a vizet
gőzzé alakította. Ő maga beült a szűk, egyszemélyes vezetőkabinba, meghúzta az
indítókart, mire a gőzgép hangos sípolás közepette életre kelt, és lassan
mozgásba lendült. Gőz süvített ki a hátulján lévő kéményen, robaja messzire
visszhangzott a hajnali csendben. Ha más nem, ez majd biztosan felébreszti
Elont, gondolta rémülten.
A férfi az irányítókart használva
kinavigálta a kocsit az otthonát a várossal összekötő simára csiszolt kőútra,
és lassan, egy-egy kósza kavicstól vagy fadarabtól keményet zökkenve megindult
a tenger felé. Úti célja nem volt messze; az elsuhanó fák között ki-ki bukkant
időnként a Tulcandrától nem messze található Bölcsek Szigete melletti apróbb
Sirály-sziget. Kopár, égnek meredő sziklái, kavicsos tengerpartja, és a sziklák
tetején található füves rétei a városból is tisztán kivehetőek voltak, ám maguk
az atlantisziak csak nagyritkán hajóztak el olyan messzire. Fából ácsolt
bárkáikkal könnyen zátonyra futhattak, vagy a part menti köveknek csapódhattak,
ha pedig ki is kötöttek volna valaha is a szigeten, bizonyára sosem találták
volna meg a barlangot, ahova ő készülődött. Az csak a mindenkori salmisok
kiváltsága volt.
Őt még tizenhat napfordulóval ezelőtt,
nem sokkal a Mesterek mesterévé avatása után vitte el elődje, hogy bemutassa őt
az Utolsó Bölcsnek, a hét közül a leghatalmasabb Bölcs szellemének, akinek
nyughelyéül a Sirály-sziget egyik szűk, eldugott barlangja szolgált. Ő őrködött
már több mint háromezer éve Atlantisz békéje felett, és csakis a salmisoknak
adatott meg a megtiszteltetés, hogy találkozzanak vele.
Salmis jól emlékezett arra a napra,
amikor lemondott a nevéről és családjáról, és hűséget esküdött Atlantisznak.
Tisztán látta maga előtt a saját döbbent arcát, amikor már öreg és beteg utódja
elárulta neki az Utolsó Bölcs létezését, majd elhozta őt ide a Sirály-szigetre.
A férfit még most is borzongással tölti el az emlék, hogy milyen hatalmas és
fenséges volt a Szellem puszta jelenléte is. Súlyos teherként nehezedett rá a
tudat, hogy Atlantiszban egyedül ő tud a létezéséről, és titkát védelmeznie
kellett akár az élete árán is. Ha bárki tudomást szerezne róla, az óhatatlanul
káoszba torkollna.
A Mesterek mestere tizenhat évig egyszer
sem kereste fel az Utolsó Bölcset, úgy gondolta, nem illendő őt minden
csip-csup kérdéssel zaklatni. Ám a közelmúlt eseményei korántsem voltak
jelentéktelennek nevezhetők, és atlantysi látogatása után Salmis még inkább
tanácstalanná vált. Nem akarta elfogadni a tényt, hogy Marya Ygranának,
Atlantisz egyik őrzőjének meg kell halnia azért, mert az életét védte. Talán a
Bölcs elmagyarázza neki, hogy miért hagyta, hogy ez történjen. Ő egyaránt látja
a múltat, a jelent és jövőt, mindennek a tudója és határtalan bölcsesség
forrása. Majd megmondja, hogy mit kell tennie.
A nap egyre magasabbra hágott az égen,
mire elérte a szigettel szemközti sziklaszirtek felé vezető kövezett utat. A
táj is egészen megváltozott körülötte; az hűs erdőket sűrű cserjés váltotta
fel, itt-ott kopasz fehér kövek villantak ki a bokrok közül, amelyek a tenger
felé közeledve meredek sziklákká formálódtak. A környék néma és kihalt volt,
csak elvétve pillantott meg egy-egy települést a távolabbi dombok egybefüggő
zöld takarójában. Mígnem végül az utolsó halászfalut is maga mögött hagyta, és
teljesen magára maradt.
Csaknem három óra telt el a
világosságból, mire a férfi elérte a Sirály-szigettel szemben lévő jellegzetes
háromszög-alakú kiszögellést, amelyre még így tizenhat év távolságából is
élénken emlékezett. Ide már rendes út sem vezetett, gőzkocsijával a
Werrat-tartományba vezető útról letérve egy darabon lankás mezőkön kellett
átvágnia, míg végül hátrahagyni kényszerült a járművet, és gyalog folytatta
útját. És most, hogy végre ideért, hirtelen roppant elcsigázottnak érezte
magát. Hosszú sóhajtozások közepette leült a földre, kezével megtámaszkodott a
háta mögött, és élvezte, hogy a kora délelőtti napfény simogatja vénülő
tagjait.
Tizennégy héttel ezelőtt töltötte
negyvenhatodik születésnapját, mégis, a közelmúlt baljós eseményeiig egyszer
sem érezte magát különösebben öregnek. Hosszú, viszontagságokkal teli életet
tudhatott már maga mögött, egy nem túl fényesen induló karrierrel és családi
tragédiák sorozatával, de ezekből rendre megerősödve és az önnön képességeibe
vetett rendíthetetlen bizalommal és hittel került ki. Amióta pedig Salmis lett,
úgy érezte, övé a világ. Még a családalapításról és utódok nemzéséről is letett
annak a szent célnak az érdekében, amit Atlantisz hűséges szolgálata jelentett
számára.
De az idő elrepült, és a Mesterek
mesterének be kell látnia, hogy megfáradt, megvénült ember lett. Már nem az a
vasakaratú, acélos ember, aki egykor volt.
Szeme elhomályosult, szívét szoros
vaspántként szorította a félelem, ahogyan a szemközti szigetre pillantott.
Talán felesleges volt ilyen messzire eljönnie, mert a kérdéseire nincsenek is
válaszok? A Bölcsek hajdan azt mondták, hogy nagyhatalmak emelkedhetnek, majd
bukhatnak el, de Atlantisz örökké létezni fog. De mi van, ha nem volt igazuk? Számtalan
apró jelből vette már észre, hogy talán a vég kezdődött el a sziget számára.
Kezdve a bolond Zarronnal a Tanács élén, akinek elméjét egészen biztosan
megérintették az árnyak, folytatva a ferenoqi lázongásokkal, és akkor itt van
most még Marya Ygrana is. Még menthető a helyzetük, de sötét árnyak gyülekeztek
a sziget felett, amit mintha csak ő vett volna észre. Nem hagyhatta, hogy ez
így folytatódjon tovább.
Óráknak tűnő percek múlva felállt,
leporolta hosszú gyapjútalárját, és megindult lefelé a sziklák közé vájt szinte
észrevehetetlen ösvényen le a partig. Ott várta őt egy vájatba elrejtve néhai
elődjének egyetlen hagyatéka, egy ósdi fából készült csónak, amellyel a férfi
áthajózhatott a Sirály-szigetre. Az előző salmis azt mesélte neki, a Kristály
erejével itatta át, hogy elsüllyeszthetetlen legyen, és ne fogjon rajta az idő
foga, de Salmis őszintén kételkedett a vénember szavaiban. Talán máris, így
tizenhat napforduló után is hasznavehetetlenné vált a ladik, nyilallt bele a
félelem, és megszaporázta a lépteit. Riadalma azonban teljesen alaptalan volt.
A csónakot gyorsan megtalálta egy barlangszerű mélyedésbe rejtve, tökéletesen
ép állapotban, mintha csak tegnap ácsolta volna Tulcandra valamely nagynevű
mesterembere. Nagy üggyel-bajjal kicipelte a partra, a vízbe térdig gázolva
óvatosan vízre fektette, majd ő maga is helyet foglalt benne. Kezébe vette az
evezőt, és széles csapásokkal evezni kezdett a sziget felé.
Hálát adott a Bölcseknek, hogy az idő
kellemes is tiszta volt ma, sehol egy felhőt nem látott az égen, a víz pedig
nyugodt, apró hullámai kellemesen ringatták a csónakot. Ha akárcsak néhány
órával később érkezett volna, már nem lett volna ekkora szerencséje, a szél
addigra feltámad, és felkorbácsolja a tengert, és félő, hogy a meredek
szikláknak csapja Salmist. Ahogy közeledett a szigethez, elővett a talárja
zsebéből egy gondosan összehajtott pergamendarabot, amelyre a sziget körvonalai
voltak felskiccelve, egyik felén egy kis körrel. A kezdetleges térkép egy
kívülálló számára mit sem mondott volna, de a férfi tökéletesen tudta
értelmezni. A fekete tintával rajzolt kör az Utolsó Bölcs barlangját
jelentette, ami a sziget túlsó, a partról már nem látható felén egy kis öbölben
volt található, helyét két hatalmas, a szirtek mögül kibukkanó, víz által simára
csiszolt kőoszlop jelezte.
A világosság egy órájába telt, mire
Salmis megkerülte a szigetet, és megpillantotta az ég felé meredő oszlopokat. A
szél ez időtájra megélénkült, felkorbácsolta a hullámokat, és minduntalan sós
permetet sodort az arcába és ruhájára. A víz időnként szeszélyesen dobálta
ide-oda, és óvatosnak kellett lennie, nehogy felboruljon, ami csak még jobban
elvette amúgy is csekély erejét. Karját már bénultnak érezte, szemét csípte a
só, szája kiszáradt a szomjúságtól, de nem adta fel. Tudta, hogy a Bölcs senkit
sem enged közel magához csak úgy jószántából, nagy erőfeszítéseket kell tennie
annak, aki a színe elé kíván járulni. És Salmis hajlandó volt megfizetni, bármi
is legyen az ár.
Mire elhajózott a két oszlop között,
ereje egészen a végét járta, evezőjét letette, és hagyta, hogy a víz sodorja
magával be az öböl felé. Közel volt már a szigethez, a szirtek egészen a feje
fölé magasodtak, elzárva előle a napfényt. Kopár és élettelen vidék volt ez,
mindenfelé csupasz sziklák meredtek az ég felé, amerre csak a szem ellátott.
Egyáltalán nem véletlen, gondolta magában, hogy az Utolsó Bölcs ilyen halott tájat
választott magának nyughelyül. Itt csak azok találták meg, akik valóban
keresték őt.
A hullámok végül a köves partra vetették,
és azonnal megpillantotta a sziklás domboldalba vágott barlangot, amelyhez egy
keskeny, omladozó ösvény vezetett. Nagyot sóhajtott, szíve egyszerre megtelt
félelemmel. Ez volt hát az ő úti célja.
Talpa alatt hangosan ropogtak a kövek, amint
átvergődött a tengervíztől és algáktól csúszós sziklákon, és felküzdötte magát
a sziklafalba vájt csapásig. Szörnyű tériszony kerítette hatalmába, és amint
egyre feljebb és feljebb vonszolta magát, úgy szédült és remegett egyre jobban.
Alatta immár víz terült el és, a belőle veszélyesen az ég felé meredő zátonyok
álltak ki, így elég volt egy rossz mozdulat, és könnyedén darabokra törhette
magát odalent. Az ösvény a vége felé olyan szűk lett, hogy csak hátát a falnak
vetve tudott oldalazni rajta. Néhány helyen léptei nyomán kövek zúdultak a
mélybe, máshol a sziklákról leömlő víz széles csatornákat vájt a földbe, szinte
járhatatlanná téve azt. Salmis megállt egy pillanatra, és elszoruló torokkal
nézett végig az öblön. Az ösvény pusztulófélben volt, és ha nem építik újjá,
talán néhány év, és egyetlen salmis sem lesz képes eljutni az Utolsó Bölcshöz.
-
Átérzem az aggodalmadat, Salmis, de
felesleges ezen tépelődnöd. Akik akarnak, úgyis mindig megtalálnak majd.
A férfi olyan hirtelen rezzent össze,
hogy kis híján lecsúszott a vékony sziklapárkányról. Ezek minden kétséget
kizáróan a Bölcs szavai lehettek. Egész testében megborzongott, fülét a
köveknek tapasztotta, igyekezett elnyomni saját zihálását és a hangra
koncentrálni.
-
Te vagy az, fenséges Bölcs? – kiáltotta
áhítattal. Tizenhat év telt el azóta, de még most is úgy érezte, mintha csak
tegnap hallotta volna a szellem tekintélyt parancsoló, mély orgánumát. Belépett
a barlangba, és szinte rögtön térdre is rogyott. A Bölcs ott volt körülötte
mindenhol, és egyszerre sehol sem, a jelenléte áradt az ősi szimbólumokkal
televésett falakból. A férfi szeme könnybe lábadt, ahogy a szellem hatalmas
ereje őt is átjárta, elgyengült teste egyszerre megtelt erővel, elméje
kitisztult.
-
Különös, hosszú évtizedek óta egyetlen
salmis sem keresett fel engem a hivatalba lépési idején kívül – kezdte a Bölcs
tűnődve, hangja egyszerre rémisztette és különös csodával töltötte el Salmist.
-
Mélyen sajnálom, hogy megzavarom
pihenésedet, magasztos Szellem – kezdett bele mondandójába, de zavarában rögtön
el is hallgatott, híres szónoki képességei egyszerre cserbenhagyták őt. Hiszen
még sosem beszélt ő maga egyedül egy ilyen hatalmas teremtménnyel, Atlantisz
egyik alapítójával, a Kristály és a Háló megalkotójával, honnan is tudná, hogy
hogyan szóljon hozzá? Óvatosan felemelte fejét, és arra a pontra szegezte a
tekintetét a falon, ahol a Bölcset sejtette.
-
Tudtam, hogy te leszel az, aki el fog
jönni hozzám, már akkor, amikor felavatásod után elődöddel felkerestél engem. A
te életedben nagy események történtek, és történni fognak ezután is, Salmis.
-
Ezért jöttem el hozzád, fenséges Bölcs.
– A férfi megnyalta kiszáradt ajkát, és mintha újra megtalálta volna a hangját.
– Az Utolsó Próbán történt, hogy az egyik őrzőnk, Marya Ygrana megölte a
Nőstényfarkast, és megszerezte a Kristály szent tizenegyedik darabját. Ezzel
súlyosan vétett törvényeink ellen, de a Tanács mégis miyeiává szentelte. Attól félek, tettükkel hatalmas veszélybe
sodorták Atlantiszt, hiszen szent törvényeitek szerint a tizenegyedik darab
sosem kerülhet emberek birtokába.
-
Így igaz – válaszolta a Bölcs, hangja
mintha tűnődően csengett volna. – Ám mondd, Salmis, miért csak most kerestél
fel engem?
A férfit váratlanul a szégyen hullámai
öntötték el.
-
Én… én nem tudtam azonnal jönni,
magasztos Szellem. A Próba után teljes fejetlenség uralkodott Atlantysban és a
Tanácsban, az azt követő napokban pedig az idő viharosra fordult, túl veszélyes
lett volna kihajózni.
-
És most mit vársz, mit adjak
én neked? Hiszen ti már mindent eldöntöttetek.
Salmis elhallgatott, és kétségbeesetten
bámulta az ölében pihenő csuklóján kacskaringózó tetoválásokat.
-
Tanácsot, nagy Szellem. Rettegek, hogy
ez a vég kezdete a sziget számára, és minden erőmmel azon vagyok, hogy
megakadályozzam. De úgy érzem, tehetetlen vagyok, hisz nem kívánom Ygrana
halálát, de nem nézhetem, hogy ő birtokolja a Kristály két darabját is.
-
Te nem tehetsz semmit, Salmis – felelte
a Bölcs, hangja nyugalmat, de mégis különös hidegséget árasztott. – Marya
Ygrana élete az én kezemben van, én döntök a sorsa felől. A sziget nagy
változások előtt áll, aminek te is a részese vagy, de befolyással nem lehetsz rá.
-
Mi… miféle változások, hatalmas Bölcs?
Kérdésére csak hallgatás volt a válasz.
-
De mégis, mit tegyek? – kiáltotta a
csöndbe. – Miféle útmutatással szolgálsz a számomra?
-
Ha tanácsot akarsz, csak egyet adhatok –
visszhangzott a falakról tekintélyt parancsolóan a hang. – Óvakodj a fekete
hajú férfitól!